Boris Vian (1920-1959)

(szül. 1920. márc. 10. Ville-d’Avray, Franciaország – megh. 1959. jún. 23. Párizs), kivételes nyelvi leleménnyel megírott regényeiben a francia egzisztencializmus gondolatait értelmezi újra groteszk, gyakran szürreális módon.

Sevres-ben és Párizsban járt középiskolába, majd 1942-ben mérnöki diplomát szerzett. A francia Szabványügyi Hivatalban lélektelen tisztviselői munkát végzett, közben saját dzsesszegyüttesében trombitált. Első írásai (1942-től) barátai szórakoztatására születtek; második ilyen munkája, a Vercoquin et le plancton („Venyigeszú és a plankton”; 1943-44) is csak 1947-ben jelent meg. Az előző évben látott napvilágot Vernon Sullivan álnéven J’irai cracher sur vos tombes („Köpök a sírotokra”) c. regénye; a „közerkölcsöt sértő” könyvet 1949-ben betiltották, szerzőjét 100 000 frank pénzbírságra ítélték. (Később még három regényt adott ki Vernon Sullivan néven.) Legnagyobb sikerét a L’écume des jours („Tajtékos napok”; 1947) c. regényével aratta; a művet Raymond Queneau francia író „korunk legmeghatóbb szerelmi regényé”-nek nevezte. Életművének másik kiemelkedő darabja a L’automne á Pékin („Pekingi ősz”; 1947).

Az 1950-es években kevesebb szépprózai művet írt, és a megjelentek – a L’herbe rouge (A vörös fű; 1950) és az Arrache-coeur (Szívtépő; 1953) – sem arattak sikert. Írásai főként különféle dzsesszfolyóiratokban szerepeltek, ő maga pedig a trombitálásról az éneklésre tért át. Déserteur c. dalával az algériai háború ellen tiltakozott, egyéb lemezein a francia sanzon hagyományait folytatta. Az évtized derekán a Philips és a Fontana hanglemezkiadó művészeti vezetője volt. Szívbetegsége súlyosbodott, majd a Köpök a sírotokra filmváltozatának (amely akarata és szándékai ellenére készült) elővetítésén rosszul lett, és néhány órával később meghalt.