VII.

Hajnali három órakor Dexter telefonált. Jean éppen igyekezett még a korábbinál is hatalmasabban berúgni, én pedig, élve az alkalommal, hagytam, hogy Nicholas foglalkozzon vele tovább. Közben szorosan a húga mellett maradtam, és megpróbáltam itatni. Noha minden ravaszságomat összeszedtem, nem engedte magát. Dexter ledrótozta, hogy az Asquith-szülők kezdenek gyanút fogni, amiért nem látják lányaikat. Megkérdeztem, honnan tudta meg az összejövetelünk helyét, mire nevetésben tört ki a vonal másik végén. Megmagyaráztam neki, hogy miért mentünk el.

– Jól van, Lee – mondta. – Tudom, hogy nálam nincs semmi ma este, ami magának kifizetődne. Túl sok komoly pofa van itt.

– Jöjjön, csatlakozzon hozzánk, Dex – szabadkoztam.

– Semmi innivalójuk sincs már?

– Nem – mondtam -, nem amiatt, hanem itt jobban érezné magát.

Ez az alak most is sértő volt, mint mindig, de most is olyan ártatlan hangon tette ezt, mint mindig.

– Nem tudom itthagyni őket. Egyébként mennék. Mit mondjak a lányok szüleinek?

– Mondja, hogy hazavisszük a lányaikat.

– Nem tudom, tetszeni fog-e nekik, Lee, tudja…

– Elég nagykorúak ahhoz, hogy egyedül is elboldoguljanak.

– Jól van, Lee, de a szülők is nagyon jól tudják, hogy nincsenek egészen egyedül.

– Rendezze el a dolgot Dexter, öregfiú. Számítok magára.

– Oké, Lee. Majd elrendezem. Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

Lerakta a hallgatót. A magam részéről én is ezt tettem, és visszatértem a dolgomhoz. Jicky és Bill elkezdték tapenolni egymást, ami nem éppen jól nevelt lányoknak való látvány. Én pedig kíváncsian figyeltem Lou reagálását. Mégis ivott egy keveset. Nem vágott meglepett arcot akkor sem, amikor Bill kezdte lefejteni Jicky ruháját.

– Mit tölthetek magának?

– Whiskyt.

– Kapja be, és aztán elmegyünk táncolni.

Megfogtam a csuklóját, és igyekeztem, hogy egy másik szobába vezessem át.

– Mit csinálunk arra?

– Túlságosan nagy itt a lárma.

Szó nélkül követett. Leült mellettem egy díványra minden tiltakozás nélkül, de amikor fogdosni kezdtem, két olyan pofont kaptam, amit férfiember nem felejt el világéletében. Szörnyű dühös lettem, de sikerült mosolyt erőltetnem magamra.

– Odébb a mancsokkal – mondta Lou.

– Maga elveti a sulykot – feleltem. – Nem én kezdtem.

– Ez nem ok arra. Maga talán azt hitte, hogy ez egy vasárnapi iskola összejövetele? Vagy bingót5 játszani jöttünk?

– Nincs kedvem ahhoz, hogy én legyek a főnyeremény.

– Akár van kedve hozzá, akár nincs, maga a főnyeremény.

– Maga apám vagyonára gondol.

– Nem – mondtam. – Erre.

Rádobtam a díványra, és feltéptem a ruháját. Úgy küzdött, mint egy szép ördög. Melle előbukkant a világos selyem alól.

– Engedjen el. Maga vadállat!

– Nem. Férfi vagyok.

– Undorodom magától – mondta, igyekezve kiszabadítani magát. – Mit csináltak odafenn Jeannal egy óráig?

– Semmit sem csináltam. Maga jól tudja, hogy Judy velünk volt.

– Kezdem már tudni, hogy milyen a maga bandája, Lee Anderson, és milyen alakokat látogat maga.

– Lou, esküszöm magának, hogy a nővéréhez csak azért nyúltam, hogy kijózanítsam.

– Hazudik. Maga nem látta az arcát, amikor visszajött.

– Szavamra mondom – folytattam. – Esküdni mernék, hogy maga féltékeny!

Megdöbbenéssel pillantott rám.

– De… kicsoda maga? Kinek képzeli magát?

– Azt hiszi, ha hozzányúltam volna a nővéréhez, akkor lenne még kedvem magához is?

– Ő nem jobb, mint én?

Még mindig a díványra leszorítva tartottam. Már nem harcolt. Hirtelen előbukkant a melle. Ráhajoltam, és hosszan csókoltam a mellét, egyiket a másik után, nyelvemmel simogatva a bimbóit. Aztán felkeltem.

– Nem, Lou – mondtam. – A nővére nem jobb, mint maga.

Elengedtem, és gyorsan hátrálni kezdtem, mert heves reagálástól tartottam. De hasra fordult, és sírni kezdett.