IX.

Másnap visszatértem a városba, és alvás nélkül álltam munkába. Nem voltam álmos. Vártam valamire. Úgy tizenegy óra felé megszólalt a telefon. Jean Asquith hívott, hogy Dex-szel és más barátaival együtt töltsem náluk a hét végét. Természetesen igent mondtam, de minden sietség nélkül.

– Szabaddá teszem magam…

– Feltétlenül jöjjön – mondta a vonal másik végén.

– Nem lehet ott hiánya lovagokban – tréfáltam. – Vagy máskülönben valóban egy félreeső zugban él.

– Az itteni férfiak nem tudnak mit kezdeni egy lánnyal, aki egy kicsit sokat ivott.

Közömbös maradtam, és ő meg is érezte, mert könnyű kis nevetést hallottam.

– Jöjjön, igazán kedvem lenne látni magát, Lee Anderson. És Lou is örülni fog…

– Csókolja meg őt, és mondja meg neki, hogy ugyanannyit adjon magának is – helyettem.

Még nagyobb bátorsággal kezdtem újra a melót. Önbizalmam újból visszatért. Este találkoztam a bandával a drugstore-ban, és Judyt meg Jickyt begyömöszöltem a Nashbe. Nem túl kényelmes így a járgány, de talál benne az ember kipróbálatlan sarkokat. Megint egy éjszaka, mikor jól aludtam.

Másnap, hogy kiegészítsem a ruhatáramat, vásároltam egy neszesszer-félét, amolyan kézitáskát; egy pár új pizsamát, különféle hiányzó apróságokat. Nem akartam beállítani ezekhez az emberekhez úgy, mint egy csóró, és körülbelül tudtam, mi kell ahhoz, hogy ne nézzék csórónak az embert.

Ezen a héten csütörtök este éppen kasszát csináltam, kitöltöttem az üzleti iratokat, amikor úgy fél hat fele Dexter kocsiját láttam megállni a kapu előtt.

Kinyitottam a boltajtót, mert már bezártam a butikot, és ő belépett.

– Üdv, Lee. Hogy megy az üzlet?

– Megyeget, Dex. És a tanulmányok?

– Hát, haladnak. De, tudja, nincs olyan tehetségem a baseballhoz és a hokihoz, hogy valami éltanuló lehessek.

– Mi szél hozta errefelé?

– Magáért jövök, hogy vacsorázzunk együtt valahol, aztán meghívom, vegyen részt kedvenc szórakozásaim egyikében.

– Helyes, Dex. Adjon nekem még öt percet.

– Megvárom magát a kocsiban.

Az iratokat és a pénzt betettem a kasszába, leengedtem a vasredőnyt, aztán fogtam a zakómat, és a hátsó ajtón távoztam. Nehéz, fullasztó időjárás volt, túlságosan meleg a szezonvéghez képest. A levegő nedves, tapadós volt, a tárgyak az ember ujjaihoz ragadtak.

– Hozzam a gitárt? – kérdeztem Dextől.

– Hagyja. Ma este én gondoskodom a szórakozásunkról.

– Akkor menjünk.

Elöl, mellette helyezkedtem el. Az ő Packardja egészen más volt, mint az én Nashem, de ez a fickó nem tudott vezetni. Ahhoz, hogy egy Clipper motor az előzésnél kopogni kezdjen, igazán tehetség kell.

– Hová visz engem, Dex?

– Először vacsorázunk a Storkban, aztán elviszem oda, ahová menni akarunk.

– Ha jól tudom, szombaton Asquithékhez készül.

– Igen, magáért jövök, ha megengedi.

A Nash nem éppen az a kocsi, amellyel ilyen helyre érkezhet az ember. Dexter válasza ezért megnyugtatott.

– Köszönöm. Élni fogok vele. Tud golfozni, Lee?

– Egyszer próbáltam életemben. Van golfütője és hozzávaló ruhája?

– Soha életemben nem volt! Császárnak néz?

– Az Asquitheknek van golfpályájuk. Tanácsolom, mondja azt, hogy az orvos eltiltotta magát a játéktól.

– Gondolja, hogy beveszik? – mormogtam.

– És a bridzs?

– Ó, az megy.

– Jól megy?

– Elmegy.

– Akkor javaslom, azt is mondja meg, hogy egy bridzsparti magánál végzetes következményekkel járhat.

– Mindenesetre, tudok játszani…

– El tud veszíteni ötszáz dollárt arcrándulás nélkül?

– Kicsit feszélyezne.

– Akkor fogadja meg ezt a tanácsomat is.

– Maga sok kedves dolgot mond nekem ma este, Dex – feleltem. – De ha azért hívott el, hogy megértesse velem: túlságosan pucér vagyok ezekhez az emberekhez, akkor mondja meg rögtön, és viszontlátásra.

– Jobban tenné, Lee, ha megköszönné nekem. Éppenhogy lehetővé teszem magának, hogy ezek között az emberek között is emelt fővel járhasson, ahogy maguk mondják.

– Kíváncsi lennék, hogy miért érdekli ez magát.

– Érdekel.

Egy pillanatra elhallgatott és gyorsan fékezett, amikor a lámpa vörösre váltott. A Packard lágyan hintázott előre a rugóin, majd helyére billent.

– Nem tudom, miért?

– Szeretném tudni, mit akar elérni ezeknél a lányoknál.

– Minden csinos lány megéri, hogy foglalkozzanak vele.

– Magának kéznél van egy tucat is, akik éppen olyan csinosak, és sokkal könnyebb esetek.

– Nem hiszem, hogy mondatának első fele teljesen igaz – mondtam -, s a második nemkülönben.

Úgy pillantott rám, mint aki valamit forgat a fejében. Jobb szeretem, ha a vezető az utat nézi.

– Meglep, Lee.

– Megmondom őszintén, a két lány kedvemre való.

– Tudom, hogy szereti az ilyet – mondta Dex.

– Biztos, hogy nem ez az – gondoltam -, amit magában tartogat.

– Nem hiszem, hogy sokkal nehezebb lefeküdni velük, mint Judyval vagy Jickyvel – tettem hozzá.

– Nem egyszerűen csak ez, amit maga akar Lee.

– Egyszerűen ez.

– Akkor jól figyeljen. Én nem tudom, hogy maga mit csinált Jeannel, de ötperces telefonbeszélgetés alatt megtalálta a módját, hogy négyszer is említse a maga nevét.

– Örülök, hogy ilyen benyomást tettem rá.

– Ezek nem olyan lányok, hogy lefekszenek úgy, hogy előbb vagy utóbb feleségül ne kellene venni őket. Legalábbis azt gondolom, hogy ilyenek. Tudja, Lee, én ismerem őket tíz esztendeje.

– Akkor bennem van elég kurázsi – nyugtattam meg. – Mert én nem akarom feleségül venni egyiket sem, de számítok rá, hogy lefekszem mind a kettővel.

Dex semmit sem felelt, és újra rám nézett. Vajon Judy elmesélte neki a szeánszunkat Jickynél, vagy nem tud semmit? Azt hiszem, hogy az ilyen alak képes kitalálni a dolgok háromnegyed részét, anélkül, hogy elmesélnék neki a többit.

– Szálljon ki – mondta.

Akkor vettem észre, hogy a kocsi a Stork Club előtt állt meg, és kiszálltam.

Amikor beléptünk, előre siettem, és Dexter adott borravalót a barna ruhatárosnőnek… Egy livrébe öltözött fiú, akit nagyon jól ismertem, a számunkra lefoglalt asztalhoz vezetett bennünket. Ebben az étteremben megpróbálták majmolni a luxus-vendéglőket, és ez komikusan hatott. Megszorítottam Blackie, a zenekarvezető mancsát, miközben elhaladtam mellette. A koktél órája volt, és ilyenkor a zenekar táncszámokat játszott. A vendégek többségét látásból ismertem, de az volt a szokásom, hogy mindig a dobogóról nézem őket, és mindig furcsa, ha az ellenség oldalára ültem mint publikum.

Leültünk, és Dex tripla Martinit rendelt.

– Lee – mondta -, nem akarok többet erről beszélni magának, de vigyázzon ezekkel a lányokkal.

– Én mindig vigyázok. Nem tudom, milyen értelemben mondja, de én mindig tudom, hogy mit csinálok.

Nem válaszolt, és két perccel később már más dologról beszélt. Amikor nem akarta, hogy arckifejezése árulkodjon, mindig tudott érdekes dolgokat mondani.