XI.

Amikor elérkezett a péntek este, Dextert hiába vártam. Elhatároztam, hogy beülök a Nashbe és elmegyek hozzá. Ha otthon volt, akkor a kocsimat mindig beállítottam a garázsába, ha nem, akkor mindjárt visszafordultam.

Előző este, amikor elváltunk, disznó részeg volt. Sokkal részegebb, mint gondoltam, és ostobaságokra ragadtatta magát. A kis Polly bal melle őrizte a nyomait, mert ez a vadállat megharapta, mintha megveszett volna. Azt gondolta, hogy a dollárjai majd megnyugtatják a kicsit, de a néger Anna rögtön jött, és megfenyegette, hogy többé nem fogadja. Az biztos, hogy nem először volt ezen a kéjtanyán. Nem akarta elengedni Pollyt, akinek a vörös szaga ingerelte. Anna egy kötést tett a gyerekre, és nyugtatót adott neki, de kénytelen volt Dex-szel hagyni, aki hangos cuppogással nyaldosta körül mindenütt.

Megértettem, hogy milyen izgalomba jött, mert én sem tudtam elhatározni magam, hogy otthagyjam ezt a fekete bocit, mégis ügyeltem arra, hogy ne okozzak fájdalmat neki, s ő nem is panaszkodott egyszer sem. Egyszerűen csak lehunyta a szemét.

Éppen emiatt támadtak kétségeim abban, hogy Dex rendbehozta-e magát az Asquithéknál töltendő víkendre. Előző nap magam is különös állapotban ébredtem. Ricardo pedig elmondhatta: reggel kilenctől kezdve három zombie-t6 is kevert nekem: nincs semmi, ami jobban rendbehozná az embert. Tulajdonképpen alig ittam, amíg Bucktonba nem jöttem, és most ráébredtem, hogy ez hiba volt. Ha azonban mértékkel iszik az ember, akkor mindig megvilágosítja az agyát. Most reggel is bevált a dolog, és jó formában érkeztem Dexterhez.

Feltételezésem ellenére már várt rám, frissen borotválva, bézs kabátban, rózsaszín-szürke, kétszínű ingben.

– Reggelizett már, Lee? Utálok útközben megállni, inkább elintézem előtte.

Az a Dexter, aki előttem állt, teljesen józan, egyszerű, nett volt, mint egy kölyök. Mindazonáltal egy koránál idősebb kölyök. A szemében.

– Egy kis sonkát és gyümölcsízt ennék – feleltem.

Az inas bőségesen ellátott. Irtózom, ha egy alak a mancsaival turkál abban, amit eszem, de Dexternek ez természetes volt.

Rögtön utána elindultunk. Holmijaimat átraktam a Nashből a Packardba, és Dexter ült a jobboldalra.

– Vezessen maga, Lee. Jobb lesz.

A szeme sarkából nézett rám. Ez volt az egyetlen célzás az előző estére. Az egész további úton elragadó hangulatban volt, és egy sereg históriát mesélt az Asquith szülőkről, a két mocskosról, akik kényelmes tőkével kezdték az életüket, ami rendben is lenne, de természetesnek tartották, hogy kizsákmányoljanak embereket, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy más színű a bőrük, mint az övék. Valahol Jamaicában vagy Haitiben volt cukornád ültetvényük, és Dexter megjegyezte, hogy állati jó rumot lehet inni náluk.

– Szavamra, Lee, az még Ricardo “zombie”-jait is veri.

– Akkor nosza, benne vagyok!

Egy jót nyomtam a gázpedálon.

Megtettünk vagy száz mérföldet alig több mint egy óra alatt, és Dexter mutatta az utat, amíg Prixville-be megérkeztünk. Sokkal kevésbé fontos városka volt, mint Buckton, de a házai fényűzőbbek és a kertjei nagyobbak voltak. Vannak helységek, ahol minden pofáról lerí, hogy felveti őket a pénz.

Asquithék kertkapuja nyitva volt, és én rögtön a garázsfeljáróhoz gurultam, de a motor leállt. Beállítottam hát a Clippert két másik kocsi mögé.

– Már vannak kliensek – mondtam.

– Nem – jegyezte meg Dexter. – Ezek a háziak. Azt hiszem, hogy csak mi leszünk. Rajtunk kívül talán néhány idevalósi pofa, kölcsönösen meghívják egymást, mért amikor csak maguk között vannak, túlságosan unatkoznak. Igaz, ez ritkán fordul elő.

– Veszem észre – mondtam. – Olyan emberek gyülekezete, akiket sajnálni kell.

Nevetett, és kiszállt a kocsiból. Alig fogtuk meg bőröndjeinket, máris Jean Asquithbe botlottunk. Egy teniszütőt szorongatott. Fehér short volt rajta, és a teniszparti végeztével egy papagáj kék pulóvert húzott magára, amely izgató módon tapadt alakjához.

– Nahát! Itt vannak – mondta.

Úgy látszott, hogy tényleg örül a megérkezésünknek.

– Jöjjenek, igyunk valamit.

Én Dexterre néztem, Dexter pedig rám, s mindketten beleegyezően bólintottunk.

– Hol van Lou? – kérdezte Dexter.

– Ő már fölment. Át kell öltöznie.

– Ó! – mondom gyanakodva. – Itt a bridzshez is beöltöznek?

Jean kacagásban tört ki.

– Akarom mondani, shortot vált. Maguk is vegyenek fel valami kényelmesebb öltözéket, és jöjjenek vissza. A szobájukat majd megmutatják.

– Remélem, hogy maga is shortot vált – ugrattam. – Legalább egy órája már, hogy ezt hordja.

Teniszrackettjével jókorát sózott ujjaimra.

– Én nem izzadok! – vágott vissza Jean. – Még nem vagyok abban a korban.

– És elvesztette a partit, nemde?

– Igen…

Megint nevetett. Tudta, hogy szépen nevet.

– Akkor is megkockáztathatom, hogy kihívjam egy játszmára – mondta Dex. – Természetesen nem most. Holnap reggel.

– Hogyne – felelte Jean.

Lehet, hogy tévedtem, de úgy láttam, jobban szerette volna, ha én hívom ki.

– Jó – mondtam. – Ha két parti lesz, akkor ugyanannyit játszom Louval, és a két vesztes fog egymással játszani. Veszítse el Jean, kérem, és akkor lesz esélyem rá, hogy együtt játszunk.

– Oké – mondta Jean.

– Nos, minthogy mindenki csal – szögezte le Dex -, akkor én leszek a vesztes.

Mindhárman nevetést színleltünk. De ez cseppet sem volt jókedvű. Kicsit feszültté vált a dolog, el kellett hát boronálni. Aztán Dex és én követtük Jeant a házba, ő pedig átadott bennünket egy nagyon karcsú, fehér bóbitát viselő néger szobalánynak.