XVI.

Néhány nappal később levelet kaptam Tomtól. Nem írt különösebbet a helyzetéről. Azt hámoztam ki belőle, hogy talált valami nem túlságosan fényes állást egy harlemi iskolában, és idézett nekem a Szentírásból, mindjárt megjelölvén a helyt, ahol az található. Valószínűleg kételkedett abban, hogy eléggé járatos lennék ezekben a történetekben. Jób könyvének egyik bekezdése volt, amely így szólt: “Húsomat fogam között magam fogom vinni, s kezembe veszem életem sorsát”. Azt hiszem, hogy az ürge Tom szerint azt akarta ezzel mondani, hogy kijátszotta az utolsó kártyáját is, mindent egy lapra téve fel. Úgy éreztem, hogy ez bonyolult módja egy egyszerű és lapos igazság kifejezésének. Láttam tehát, hogy Tom ebből a szempontból mit sem változott. Mégis derék fickó maradt. Válaszoltam neki, hogy nálam minden jól megy, és borítékba csúsztattam egy ötvendollárost, mert azt hiszem, hogy az öregfiú nem táplálkozott úgy, ahogy kellene.

Egyébként valóban semmi újság nem volt. Könyvek és megint csak könyvek. Listákat kaptam karácsonyi albumokról és képekről, amelyek nem a központból jöttek, hanem olyan pofáktól, akik saját szakállukra küldték, de a szerződésem tiltotta, hogy belemenjek ilyen trafikálásokba, és nem is akartam megkockáztatni. Néha kiraktam a szűrüket másfajta pasasoknak is, akik a pornó üzletágban dolgoztak, de ezt sohasem tettem brutálisan. Ezek gyakran fekete fickók voltak vagy mulattok, és tudtam, hogy a derék csóróknak amúgy is rosszul megy a dolguk. Általában megvettem egy-két valamit tőlük, aztán odaadtam a bandának: Judy különösen szerette az ilyen vacakokat.

Egyébként változatlanul összejöttek a drugstore-ban, meglátogattak engem, én pedig rendszeresen elláttam magam lányokkal, általában másodnaponként. Inkább ostobák voltak ezek, mint romlottak. Kivéve Judyt.

Jeannek és Lounak Bucktonba kellett jönnie a hét vége előtt. Különkülön randevút beszéltem meg mindkettővel; telefonhívást kaptam Jeantől, de Lou nem jött. Jean meghívott a következő víkendre, ám kénytelen voltam azt felelni, hogy nem mehetek. Nem hagyom, hogy ez a lány úgy játsszon velem, mint egy sakkfigurával. Gyengélkedett, és szívesebben vette volna, ha én megyek, de azt mondtam, hogy késésben vagyok egy melóval. Megígérte, hogy hétfőn öt óra felé jön, így tehát lesz időnk beszélgetni.

Hétfőig nem csináltam semmi különöset, szombat este pedig helyettesítettem a Stork gitárosát, ami 15 dollárt hozott a konyhára, és innivalót rogyásig. Nem fizettek rosszul ebben a csehóban. Otthon olvastam vagy a gitárral gyakoroltam. Egy kicsit elhanyagoltam a szteppelést, már nem kellett őket bűvölnöm. Úgy is könnyen újrakezdem, ha megszabadultam a két Asquith-lánytól. Elláttam magam töltényekkel a kölyök stukkeréhez, és különféle drogokat vásároltam. Elvittem a kocsit revízióra a szervizbe, ahol a srác megbütykölt rajta néhány dolgot.

Ezalatt semmi életjel Dextől. Próbáltam megtalálni szombat reggel, de elutazott víkendre, és nem mondták meg, hová. Gondolom, hogy közben visszatért az öreg Anna tizenéves lánykáihoz, mert a banda többi tagja sem tudta, hogy hol töltötte a hetet.

Hétfőn, négy óra húszkor Jean kocsija állt meg az üzletajtóm előtt. Nem nagyon izgatta magát, hogy majd mit mondanak róla az emberek. Kiszállt, és belépett az üzletbe. Egyedül voltam. Odalépett hozzám, és csókot cuppantott a tarkómra. Szóltam, hogy üljön le. Szándékosan nem húztam le a bolt vasredőnyét, hogy észrevegye: nem tetszik a korai megérkezése. Az arcfesték ellenére is látszott, hogy rossz színben van. Szeme karikás volt. Mint rendesen, olyasmit viselt, amiről látni, hogy a legdrágább holmi, s a kalapját sem a Macynél vásárolta. Mellesleg öregítette.

– Jól utazott? – kérdeztem.

– Nem volt hosszú út – felelte. – Én hosszabbra emlékeztem.

– Előbb érkezett – jegyeztem meg.

A brilliánsokkal kirakott órájára pillantott.

– Nem sokkal! Öt perccel múlt fél öt.

– Négy óra huszonkilenc – helyesbítettem. – Rettentően sietett.

– S az baj talán?

Hízelkedő arcot vágott, amitől borsózott a hátam.

– Természetesen. Van egyéb dolgom, mint szórakozni.

– Lee – mondta halkan -, legyen már kedves!

– Kedves vagyok, amikor a munkámat befejeztem.

– Legyen kedves Lee – ismételte. – Nekem… Én…

Megállt a mondat elején. Megértettem, hogy miről van szó, de azt akartam, hogy ő mondja ki.

– Megmagyarázná? – sürgettem.

– Gyerekem lesz, Lee.

– Maga – fenyegettem meg az ujjammal – rosszalkodott egy férfival.

Nevetett, de arca fáradt volt és feszült.

– Lee – mondta -, el kell vennie feleségül a lehető leghamarabb, ha csak nem akar egy szörnyű botrányt.

– Szó sincs róla – nyugtatgattam -, ez bárkivel megeshet.

Próbáltam tréfás hangot megütni: szükségtelen, hogy megszöktessem, mielőtt mindent elrendezek. Ebben az állapotukban a nők gyakran idegesek. Odamentem hozzá, és megsimogattam a vállát.

– Maradjon itt – mondtam. – Bezárom a boltot, és mindjárt nyugodtabban leszünk.

Talán könnyebb lenne megszabadulni tőle egy kölyökkel. Jó oka lenne ugyanis, hogy végezzen magával. Az ajtó felé mentem, és a baloldali kapcsolón piszmogtam, hogy lehúzzam a redőnyt. Lassan ereszkedett le, és nem hallatszott más zaj, mint az olajban forgó fogaskerekeké.

Mire visszafordultam, Jean levette a kalapját, a haját ütögette, hogy az visszanyerje rugalmasságát, így még jobban festett: valóban szép ez a lány.

– Mikor utazhatunk? – kérdezte hirtelen. – A lehető leghamarabb el kell vinnie.

– A hét végén elmehetünk – feleltem. – Az ügyeim rendben vannak, de muszáj ott valami új munkát találnom.

– Viszek pénzt magammal.

Természetesen nem volt szándékomban kitartatni magamat egy lánnyal, még azzal sem, akit meg akartam ölni.

– Nincs rá szükségem – mondtam -, szó sem lehet arról, hogy a maga pénzét költsem. Szeretném, ha ezt egyszer s mindenkorra tudomásul venné.

Nem válaszolt. Feszengett a széken, mint aki nem mer valamit bevallani.

– Rajta – noszogattam. – Pakoljon ki vele. Mit tett, amit nem lehet nekem megmondani?

– Én már írtam oda – mondta. – Láttam egy címet a hirdetések között, amelyben az volt, hogy ez néptelen vidék, magányt kedvelőknek és szerelmeseknek, akik nyugodtan akarják eltölteni mézeshetüket.

– Ha minden szerelmes, aki nyugalmat akar, oda tódul randevúzni – dühöngtem -, akkor szép kis tömeg lesz majd ott!…

Nevetni kezdett. Megkönnyebbült arcot vágott. Nem az a fajta lány volt, aki magába fojtja titkait.

– Már válaszoltak is – mondta. – Lesz egy külön házacska éjszakára, és étkezni a hotelban fogunk.

– A legjobb, amit tehet, ha előre utazik, én pedig majd maga után megyek. Így elég időm lesz arra, hogy mindennel elkészüljek.

– Jobb szeretnék együtt menni magával.

– Lehetetlen. Menjen haza, hogy ne keltsen gyanút, és ne csomagolja be a bőröndjét, csak az utolsó pillanatban. Nem kell sok holmit vinnie. És ne hagyjon hátra levelet, amelyben közli, hogy hová ment. Nem szükséges, hogy a szülei megtudják.

– Mikor jön utánam?

– A következő hétfőn. Vasárnap este indulok.

Vasárnap este mindenesetre kisebb a kockázata annak, hogy észreveszik a távozásomat. De még hátra van Lou.

– Természetesen – tettem hozzá – elmondta a húgának.

– Még nem.

– Biztosan gyanakszik. Mindenképpen a maga érdeke, hogy megmondja neki. Ő lehetne az összekötője. Hiszen nagyon jól megértik egymást.

– Igen.

– Akkor csak az utazás napján mondja meg neki, és hagyja meg a címet, de úgy helyezze el, hogy azt csak a maga elindulása után találja meg.

– Hogyan csináljam?

– Tegye borítékba, és adja fel postára, amikor már két-háromszáz mérföldre van otthonról. De hagyhatja egy fiókban is. Ezer módja akad.

– Nem szeretem ezeket a bonyodalmakat. Óh, Lee! Nem lehetne egyszerűen elutazni, s mindenkinek megmondani, hogy nyugodtan akarunk együtt lenni?

– Ez lehetetlen – mondtam. – Magának könnyű, de nekem nincs pénzem.

– Nekem ez nem számít.

– Nézzen a tükörbe – mondtam. – Magának azért nem számít, mert van pénze.

– Nem merem megmondani Lounak. Ő még csak tizenöt éves.

Nevetni kezdtem.

– Pólyásbabának nézi? Tudnia kell, hogy olyan családban, ahol két lány van, a fiatalabb már többé-kevésbé ugyanazt ismeri, mint az idősebb. Ha tízéves kishúga lenne, az is annyit tudna, mint Lou.

– De hiszen Lou még kölyök.

– Bizonyára. Nem kell más, csak rápillantani a ruháira. A parfüm is, amellyel locsolja magát, mutatja a nagy ártatlanságát. Értesítenie kell Lout. Ismétlem, kell valaki, aki összekötő lehet a szülőkkel.

– Jobban szeretném, ha senki sem tudna róla.

Olyan gonoszul nevettem, ahogyan csak tudtam.

– Maga mégsem olyan büszke arra az alakra, akivel összeállt.

Szája remegni kezdett, és azt hittem, hogy mindjárt elsírja magát. Felállt.

– Miért mond nekem ilyen gonoszságokat? Örül, ha fájdalmat okoz? Ha nem felelek rá, csak azért van, mert félek…

– Mitől?

– Félek, hogy elhagy engem, mielőtt összeházasodnánk.

Megvontam a vállamat.

– Azt hiszi, hogy a házasság megállíthat engem, ha el akarom hagyni?

– Ha gyermekünk van, akkor igen.

– Ha gyermekünk van, nem választanának el, ez így van, de ez sem akadályozhatna meg, hogy elhagyjam, ha úgy tartja kedvem…

Most már sírva fakadt. Visszahanyatlott a székre, leejtette a fejét, és kerek arcán végigcsorogtak a könnyek. Megértettem, hogy egy kissé elhamarkodtam a dolgot, és odamentem hozzá. Kezemet a nyakára tettem, és simogatni kezdtem a tarkóját.

– Óh, Lee! – mondta. – Minden annyira más, mint ahogy elképzeltem. Azt hittem, boldog lesz, ha egészen a magáé vagyok.

Valami hülye dolgot motyogtam neki, amire ő hányni kezdett. Nem volt a kezem ügyében törülköző, kénytelen voltam a bolt hátsó traktusába futni, és felkapni egy rongyot, amelyet a bejárónő használt a bolt takarításához. Feltételeztem, hogy a terhessége okozta a bajt. Amikor alábbhagyott a csuklása, arcát letörülgettem a zsebkendőjével. Szeme könnyektől csillogott, mintha frissen mosta volna, zihálva lélegzett. Bepiszkolódott cipőit egy darab papírral törülgettem le. A szag zavart engem, de fölé hajoltam, és megcsókoltam. Hevesen magához szorított, és összefüggéstelen szavakat mormolt. Nem volt szerencsém ezzel a lánnyal. Mindig beteg. Vagy attól, hogy sokat iszik, vagy attól, hogy sokat szeretkezik.

– Menjen gyorsan – mondtam. – Menjen haza. Szedje rendbe magát, aztán csütörtök este pakolja össze a bőröndjét, és szökjön meg. A következő hétfőn ott leszek magánál. Beszereztem már a házassági iratokat.

Szeme hirtelen felcsillant, és hitetlenkedő kis mosoly jelent meg az arcán.

– Lee, ez igaz?

– Természetesen.

– Óh, Lee, imádom magát… Tudja, hogy nagyon boldogok leszünk?

Valóban nem volt benne harag. Pedig a lányok kevésbé szoktak békülékenyek lenni. Talpra állítottam, és a ruhán keresztül megsimogattam a mellét. Odatartotta magát, és hátradőlt. Azt akarta, hogy folytassam. Jobb szerettem volna kiszellőztetni a helyiséget, de görcsösen belémkapaszkodott, és egyik kezével kezdett kigombolni engem. Lehúztam róla a ruhát, ráfektettem a hosszú asztalra, ahol a vevők lapozgatják a könyveket; behunyta a szemét, mintha meghalt volna. Amikor éreztem, hogy felenged, folytattam egészen addig, ameddig sikoltozni nem kezdett, és mindent a ruhájára engedtem. Akkor felemelkedett, kezét a szájához kapta, és újból hányni kezdett.

Lábra állítottam, begomboltam a kabátját, s a bolt hátsó ajtaján át majdnem a kocsijáig vittem, és a volánhoz ültettem. Még kissé csuklott, de volt elég ereje ahhoz, hogy úgy beleharapjon az alsóajkamba, hogy a vér is kiserkent belőle. Nem mozdultam, csak néztem, hogy indul el. Azt hiszem, hogy a kocsi – hála istennek – már egyedül is ismerte az utat hazafelé.

Hazamentem, s alaposan megfürödtem, hogy megszabaduljak ettől a szagtól.