XVII.

Mindezideig nem foglalkoztattak azok a bonyodalmak, amelyekbe a két lány megsemmisítésére kifundált terveim sodorhatnak. E pillanatban azonban kedvem lett volna feladni az egészet, mindent hagyni, és folytatni a könyvkereskedést, mintha mi sem történt volna. Mégis meg kellett tennem a kölyök miatt, Tom miatt, és magam miatt. Ismertem olyan alakokat, akik hozzám hasonló cipőben jártak, de akik elfelejtették származásukat, és mindenben a fehérek oldalára álltak, habozás nélkül ütötték a feketéket, ha erre alkalom kínálkozott. Az ilyen alakokat élvezettel tudtam volna megölni, de tegyünk csak mindent sorjában. Először az Asquith-lányok. Akadt volna akár tucatnyi alkalom is, hogy másokat tegyek el láb alól; a kölyköket, akiket ismertem, Judyt, Jickyt, Billt és Bettyt, de a szememben ők nem jelentettek sokat. Nem volt igazán jelkép-értékük. Az Asquithek lesznek az én igazi próbatételem. Aztán, ha óvatos vagyok, sikerül majd valamelyik nagyfejűvel is végeznem. Nem kell, hogy szenátor legyen az illető, de valami hasonló. Ilyesmire lett volna szükségem ahhoz, hogy megnyugodjak. Mégis, most azt kellett számbavennem, hogy miként húzom ki a nyakamat a hurokból, ha a két nőstény már halott.

Talán legjobb lenne, ha megjátszanék egy autóbalesetet. Ebben az esetben először is azt tudakolnák, hogy mit kerestek ezek a nők a határ szomszédságában. A boncolás után, amikor felfedeznék, hogy Jean terhes, valószínűleg abbahagynák a kutatást. Lou egyszerűen elkísérte testvérét. És én nem szerepelnék az ügyben. Csak amikor a kedélyek már megnyugodtak, és a vizsgálatot befejezték, akkor mondanám meg a szüleiknek. Így megtudnák, hogy lányaik egy feketének adták oda magukat. Rögtön el kellene húznom a csíkot egy időre, és aztán újra lehetne kezdeni. Őrült egy terv, de a legőrültebb tervek szoktak sikerülni. Biztos voltam abban, hogy Lou nyolc nappal a megérkezésünk után ott lesz, hiszen hatalmamban volt ez a lány. Egy kirándulás a nővérével, Jean vezetne, aztán egy hányinger a kormánykeréknél. Mi sem természetesebb. Nekem meg maradna időm kiugrani. Találhatnék egy megfelelő terepet ehhez a színjátékhoz, a környéken, ahová elmennénk… Lou ülne elöl a nővérével, és én meg mögöttük. Először Lou következne, és amikor ezt Jean meglátná, elengedné a kormányt. Tökéletes munka lenne.

Aztán mégse tetszett nagyon nekem ez a kombináció az autóval. Először is, a dolog nem új. Másodszor pedig, minden túlságosan gyorsan zajlana le. Nekem viszont időre van szükségem, amíg megmondom, hogy miért kell tennem, meg hogy lássák a fegyvert a markomban, s így megtudják azt is, hogy mi vár rájuk.

Az autó, igen… de csak azután, a befejezéshez. Azt hiszem, hogy meg is találtam a módját. Először is, elvinni őket egy elhagyott környékre. Azután kinyírni. Miután elmondtam az okokat. Visszarakni testüket az autóba, és jöhet a karambol. A legegyszerűbb és a legkielégítőbb. Mi? Nagy dolog ez?

Mindezt még egy darabig forgattam a fejemben. Idegessé váltam. Azután az egész elképzelést felrúgtam, és azt mondtam magamban, hogy az egyáltalán nem úgy fog végbemenni, ahogy kigondoltam. De a kölyök nem hagyott nyugodni. Eszembe jutott a Louval való utolsó beszélgetésünk is. Valami elkezdődött bennem ezzel a lánnyal, ami most alakot öltött. És ez a dolog még inkább arra hajtott, hogy a vesztembe fussak. Az autó tehát, ha lehet. Ha nem, akkor annyi baj legyen. A határ nincs messzire innen, és Mexikóban nem létezik halálbüntetés. Azt hiszem, hogy egész idő alatt már derengett bennem ez a másik terv, amely ezúttal alakot öltött, és csak most döbbentem rá arra, hogy mire megy ki az egész.

Ezekben a napokban sok Bourbont ittam. Agyam keményen dolgozott. A töltényeken kívül még beszereztem ezt-azt: vásároltam egy lapátot, csákányt és kötelet. Még nem voltam biztos abban, hogy a legutolsó elgondolásom keresztülvihető-e. Ha igen, akkor mindenképpen szükségem van töltényekre. Ha nem, akkor más is megteszi. A lapát és a csákány azért kellett, hogy biztosítsam magam egy másik változatra, ami felötlött bennem. Azt hiszem, hogy azok, akik ilyesmire készülnek, pléhre csúszhatnak, ha egy szigorúan előre megszabott tervhez kötik magukat. Véleményem szerint jobb engedni a véletlen játékainak, de amikor a megfelelő pillanat elérkezik, akkor mindennek kéznél kell lennie. Nem tudom, hogy hiba volt-e, hogy semmit sem véglegesítettem a tervben, de újra átgondolva az autó-históriát a balesettel, egyre kevésbé tetszett nekem. Nem számoltam ugyanis egy fontos tényezővel, az idővel. Még sok minden előttem áll, és kerülnöm kell, hogy folyton a bekövetkezendőkre gondoljak. Senki sem ismerte azt a helyet, ahová mennénk, és bíztam abban, hogy Lou nem mondja el senkinek, feltéve, ha utolsó beszélgetésünk megtette a hatását. Ez rögtön kiderül, amint megérkezem.

Azután az utolsó pillanatban, egy órával az elindulás előtt, valamilyen rettegés fogott el, és azon tűnődtem, hogy megtalálom-e Lout, amikor odaérek. Ezek voltak a legrosszabb pillanatok. Ültem az asztalnál, és ittam. Már nem is tudom, hány pohárral, de az agyam olyan világos maradt, mintha Ricardo Bourbonja egyszerűen tiszta vízzé változott volna. Olyan pontosan láttam, hogy mit kell tennem, mint ahogyan Tom alakját láttam, amikor a benzineskanna felrobbant a konyhában. Lementem a drugstore-ba, és behúzódtam egy telefonfülkébe. Tárcsáztam a távhívót, és Prixville-t kértem, amelyet azonnal kapcsoltak. A szobalány vette fel a kagylót, és azt mondta, hogy Lou rögtön jön. Másodpercek alatt ott volt.

– Halló?

– Lee Anderson vagyok. Hogy van?

– Mi történt?

– Jean elindult?

– Igen.

– És tudja, hová ment?

Gúnyos nevetést hallottam.

– Bekeretezte az újsághirdetést.

Ez a lány nem esett a feje lágyára. Mindennel tisztában lehetett elejétől kezdve.

– Megyek magáért – mondtam.

– Nem vele találkozik?

– Igen. Magával együtt.

– Én nem akarom.

– Nagyon jól tudja, hogy jönni fog.

Nem felelt rá semmit, én pedig folytattam.

– Egyszerűbb, ha én viszem oda.

– De miért kellene találkozni vele?

– Meg kell neki mondani…

– Megmondani mit?…

Most én nevettem el magam.

– Majd elmondom útközben. Csomagoljon össze, és jöjjön.

– Mikorra várjam?

– Máris indulok. Két óra múlva ott leszek.

– A maga kocsijával?

– Igen. Várjon engem a szobájában. Háromszor dudálok.

– Figyelni fogom.

– Viszontlátásra.

Nem vártam meg a választ, letettem a hallgatót. Zsebkendőt húztam elő, hogy megtöröljem a homlokomat. Kiléptem a fülkéből. Fizettem, és visszamentem a szobámba. Holmijaim már a kocsiban voltak, és a pénz a zsebemben. Írtam az üzletközpontnak egy levelet, amelyben megmagyaráztam, hogy sürgősen el kellett utaznom beteg fivéremhez. Tom ezt meg fogja bocsátani nekem. Nem egészen tudtam, hogy mit is szándékozom tenni ezzel a könyvesbolti munkával; tulajdonképpen kedvemre volt. Nem akartam felégetni a hidat magam mögött. Egészen idáig minden nehézség nélkül éltem, nem kellett megismernem a bizonytalanságot semmilyen tekintetben, de ez az ügy kizökkentett, és semmi sem ment már olyan simán, mint azelőtt. Most már szerettem volna ott lenni, hogy mindent elintézzek, és más dologgal foglalkozzak. Mindig türelmetlenné tett, ha egy munkám a befejezéshez közeledik, és ez éppen olyan volt. Körülnéztem, hogy nem felejtettem-e el valamit, s vettem a kalapomat. Aztán kiléptem, bezártam az ajtót, zsebre tettem a kulcsot. A Nash egy háztömbbel odább várt rám. Elfordítottam a slusszkulcsot, és elindultam. A várost elhagyva rögtön tövig nyomtam a gázpedált, és jól megzavartam a tragacsot.