XIX.

Indulnom kellett volna, hogy megkeressem az ásót és a lapátot, és eltemessem, de most már féltem a rendőrségtől. Nem akartam, hogy elkapjanak, még mielőtt Jeannel végzek. Bizonyára a kölyök volt, aki most vezérelt engem; letérdeltem Lou előtt. Leoldottam a kötelet a kezéről; mély nyomok húzódtak a csuklóján. Petyhüdt volt az érintésre, mint a holtak a halált követő percekben; már a melle is elernyedt. Nem húztam vissza a szoknyáját az arcáról. Nem akartam látni a fejét, de elvettem az óráját. Szükségem volt valamire tőle.

Hirtelen újra átgondoltam, milyen lehetek, és futni kezdtem a kocsi felé. A visszapillantóba nézve láttam, hogy nem lesz túl nehéz rendbehozni magam. Lemostam arcomat egy kevés whiskyvel; a karom nem vérzett többé. Sikerült felhúznom az ingujjamat, és karomat egy sállal és kötéllel derekamhoz kötni. Majd összecsináltam magam, annyira fájt, de muszáj volt visszahajlítanom. Sikerült mégis kiszednem a csomagtartóból egy másik üveg whiskyt. Jó sok időt vesztettem, és a nap már majdnem felkelt. Lou kabátját kivettem a kocsiból, és ráborítottam; nem akartam magammal hurcolni. Nem éreztem többé a lábamat, de a kezem már kevésbé remegett.

Újra a volán mellé ültem, és indítottam. Tudni szerettem volna, hogy mit mondhatott Lou Dexnek; ez a rendőrhistória nem hagyott békét, erre nem számítottam. Úgy követett engem, mint egy mélyről jövő fenyegető hang.

Jeant akartam most megkaparintani, és érezni újból azt, amit kétszer is éreztem, amikor húgával végeztem. Megtaláltam, amit mindig is kerestem. A rendőrség nyugtalanított ugyan, de egészen más összefüggésben; nehogy megakadályozzon abban, hogy megtegyem, amit akartam. De jókora előnyöm volt. Nagyon kellene sietnie ahhoz, hogy elkapjon. Alig háromszáz mérföldet kell még megtennem. A bal kezem nagyjából érzéketlenné vált, és újból beletapostam a gázba.