XXIII.

Lee szaggatottan lélegzett. Jobb kezét idegesen csúsztatta a volánon, miközben teljes erővel benyomta a gázpedált. Szemei vérben úsztak, és arcára patakokban folyt az izzadtság. Szőke haját összetapasztotta a por és az izzadtság. Alig hallotta maga mögött a sziréna hangját, bár fülelt. Az út túlságosan rossz volt ahhoz, hogy lőjenek rá. Ebben a pillanatban vette észre maga előtt a motort, és balra rántotta a kormányt, hogy megelőzze, de az tartotta a távolságot. A szélvédő hirtelen. csillag alakban betört, úgy, hogy a kis szilánkokban szétrepülő üvegdarabokat egyenesen az arcába kapta. A motor szinte mozdulatlannak látszott a Buickhoz képest, és Barrow olyan gondosan célzott, mintha csak a lőpályán lenne. Lee észrevette a második és a harmadik lövés torkolattüzét, de a golyók célt tévesztettek. Megpróbált cikk-cakkban haladni, hogy elkerülje a lövedékeket, de a szélvédő üvegen egy újabb csillag alakú lyuk keletkezett, egészen közel az arcához. Most már érezte a heves légáramlatot, amely behatolt a nagykaliberű rézlövedék nyomán, amit a 45-ös colt köpködött.

Aztán az volt az érzése, hogy a Buick gyorsított, mert közeledett a motorhoz, ám hirtelen megértette, hogy az ellenkezője történt. Carter kezdett lassítani. Szája még valami mosolyfélére torzult, és lábát könnyedén felemelte a gázpedálról. Alig húsz méter maradt a két jármű között, aztán tizenöt, tíz, Lee hirtelen tövig nyomta a gázt. Látta Barrow arcát egészen közelről, és szinte feldobta magát a jobb vállába fúródó lövedék ütésétől. Fogát összeszorítva erőt vett magán, hogy el ne engedje a kormányt, és megelőzte a motort. Már nem volt senki előtte, aki veszélyt jelentett volna.

Az út hirtelen elkanyarodott, majd kiegyenesedett. Carter és Barrow szinte a kocsi hátuljához tapadtak. Akármilyen jó volt a kocsi rugózása, összeroncsolt tagjai a legkisebb zökkenőket is megéreztették vele. A visszapillantó tükörbe nézett. A látótérben csak a két ember volt. Észrevette, hogy Carter lassít, majd megállt az út szélén, hogy Barrow menetirány felé fordulhasson az ülésen, mert most már nem akarták megkockáztatni az előzést.

Száz méterrel tovább jobbra ágazott az út. Lee egy épületfélét vett észre. Anélkül, hogy csökkentette volna a sebességet, nekiszaladt a frissen szántott mezőnek, amely az utat szegélyezte. A Buick egy rettenetes nagyot ugrott, félig az orrára állt, majd az összes fémalkatrész szörnyű csattanásával ismét kerekére zökkent, és a csűr előtt megállt, elérte az ajtót. Két karja iszonyúan sajgott. A vérkeringés azonban kezdett helyreállni a balkarjában, amely még mindig a testéhez volt rögzítve, és nyöszörgött a fájdalomtól. Egy falétra felé tartott, amely a csűr padlására vezetett, és kúszni kezdett a lépcsőfokokon. Majdnem elvesztette az egyensúlyát, s csak egy valószínűtlen testmozdulattal sikerült visszatornásznia magát, miközben fogával egy érdes falépcsőfokba akaszkodott. Félúton megállt, és egész teste zihált. Egy szálka felszakította az ajkát. Tudatán átvillant, hogy milyen erővel szorította össze az állkapcsát, újra érezvén a szájában a vér sós ízét, a meleg vérét, amelyet Lou testéből ivott. Mintha ismét érezte volna a lány ágyékán a korához nem illő francia parfüm illatát. Felrémlett előtte Lou elkínzott szája, vérfoltos kosztümszoknyája. Szeme előtt megint ragyogó pontok táncoltak.

Lassan, nyomorúságosan kúszott még néhány lépcsőfoknyit felfelé, és ekkor kintről megint rázendített a szirénák hangja s Lou sikoltozása a szirénák hangja mögül. Ez mozdult meg és éledt újra képzeletében, ő pedig újra megölte Lout, s ugyanaz az érzés, ugyanaz a kéj járta át akkor is, amikor elérte a csűr padlását. Kinn elhallgatott a lárma. Anélkül, hogy jobb kezével – amelynek legkisebb mozdulata is szenvedést okozott – segített volna magán, a padlásablakhoz vergődött. Ameddig a szem ellátott, sárguló mező terült el előtte. A nap lehanyatlott, és lágy szellő borzolgatta az út menti füveket. Kabátjának jobboldali ujjáról a vér testére folyt; ereje egyre jobban elhagyta, és reszketni kezdett, mert a félelem újból megrohanta.

A rendőrök körülfogták a csűrt. Hallotta a vezényszavakat, és száját óriásira nyitotta. Szomjazott, izzadt, és átkokat próbált kiabálni, de torka teljesen kiszáradt. Látta, hogy körülötte már egész vértócsa van. Remegett, mint a falevél, foga összekoccant, és amikor meghallotta a léptek zaját a lépcsőfokon, üvölteni kezdett. Egy tompa üvöltés szakadt ki belőle, amely egyre erősödött. Emberfeletti erőfeszítéssel húzta elő zsebéből revolverét. Teste a falhoz tapadt, a lehető legtávolabb a padlásnyílástól, ahol a kékruhás emberek felbukkanhatnak. Előretartotta revolverét, de lőni már nem tudott.

A lárma elhallgatott. Abbahagyta az ordítást, és feje a mellére csuklott. Mintha hallott volna valamit; az idő elfolyt, aztán lövedékek csapódtak a csípőjébe; teste elernyedt, és lassan összeroskadt. Szájából nyálfolyam csorgott végig a csűr gyalulatlan padlóján. A zsinegek, amelyekkel balkarját testéhez kötötte, mély, kék nyomot hagytak rajta.

A falusiak mégis felakasztották, mert néger volt. Ágyéka táján a nadrág még ekkor is nevetségesen kidomborodott.

Vége