Ötödik fejezet

Harc a halál ellen

Múlt az idő… Hetek, majd hónapok egyformán keservesen…

Együtt szoktak vacsorázni hárman a közös ebédlőben. Csendes, szomorú étkezések voltak ezek. A gömbölyű arcú, hízásra hajlamos Bob szikár, barnára égett férfi lett. Rengeteg munkája volt, és egyre reménytelenebbnek, hiábavalóbbnak érezte a szenvedés elleni küzdelmet.

Egy napon Nelson már az asztalnál ült, Jojo elosztotta a vacsorát. Bob szokatlanul későn jött. Szó nélkül ült le, eltolta a tányérját, azután az asztalra csapott.

– Tíz ember halt meg ezen a héten. Terjed a bélhurut, sok a bélfekély, és nem lehet operálni… Újabban fellépett a szemgyulladás, rengeteg a tbc… Kétszer annyi ember van egy barakkban, mint amennyinek szabadna lennie… Minden gyékény férges, tele legyekkel, ételhulladékokkal, és a gyerekek ide-oda csúszkálnak az elviselhetetlen piszokban… Reménytelen …

– Tisztán fogjuk tartani a barakkokat – mondta Jojo.

– Nem lehet – sóhajtotta Nelson. – A kulit nem tudjuk kényszeríteni arra, hogy munka után még takarítson is. Kevés a barakk, még egyszer ennyi kellene, és nincs felvéve a költségvetésbe sem a takarítás céljaira előírt tizenkét munkás, sem az építkezés.

– Ezt sosem hittem volna… Az emberek halnak, és az erdő belsejéből egyre jönnek helyettük új kulik, mintha az életnek nem lenne értéke – tűnődött Bob, és még mindig nem nyúlt a vacsorájához. – Hányat lehetne megmenteni egy-egy kisebb műtéttel! És itt meghal. Dehát hol lehet operálni, és hová fektetné az ember az operáltat? A zsúfolt barakkba? Ahol hárman alszanak egy gyékényen?

– Sajnos, az őserdőben mindent lehet, amíg egyszer a törvény nem csap le rájuk – fejezte be kedvetlenül Nelson. Azután ment mindenki a szobájába lefeküdni…

… Másnap, mikor az intéző délelőtt az első körzet barakkjához ért, megdöbbentő látvány fogadta. Jojo és a két bennszülött boy lemosott gyékényeket raktak ki a napra. A lány már a két fiúval együtt tisztára sikálta az egész barakkot, és új moszkitóhálókat is tett fel.

– Ezt ne tegye többé! – kiáltott rá Nelson. – Istenem, micsoda gondolat! Ezekbe a barakkokba bemenni!

– Állandóan takarítani fogom a barakkokat. Ez mint missziósnővérnek kötelességem – mondta Jojo nagyon nyugodtan.

– A fehér faj tekintélye…

– Ugyan, Mr. Nelson! Hagyjuk ezt a trópusi dajkamesét – mondta Jojo kiegyenesedve, és a férfi szemébe nézve. Most igazán olyan volt, mint egy elszánt kedvesnővér. – A fehér faj tekintélyét azok járatják le, akik a törvény ellenére ezt a gyalázatot előidézték. Hagyjon kérem dolgozni!

Nelson csodálkozva nézett rá, azután csendesen elment. És többé nem hozta szóba a fehér faj tekintélyét, pedig Helena nővér naponta sorra járta a barakkokat, és folytatta reménytelen küzdelmét a tisztaságért a halál ellen. A bennszülöttek is megszokták lassan, hogy egy jóságos fehér angyal jár közöttük, lemossa hideg vízzel a betegek arcát, megújítja a kötést sérüléseiken, és karjaiba veszi a síró, gyulladt szemű kisgyerekeket. Csak ilyenkor hagyta békében Jojót az a két arc, amelyet állandóan maga előtt látott, egy élő és egy halott arca: Henry és Farlane.

Egy este, mikor a két férfi vacsora után rágyújtott, Jojo váratlanul megszólalt:

– Holnaptól kezdve az én szobámban fogunk ebédelni – mondta határozottan. – Ezt a helyiséget berendezzük az ambulancia számára. A könnyebb sérültek ide járnak kötözésre, és itt végezzük majd el a műtéteket.

– Ez igazán jó ötlet – mondta Nelson.

– De hová fektessem az operáltakat? A zsúfolt barakk a biztos halál – vetette ellen Bob.

– Van néhány sátrunk, azokat felállítjuk itt a ház mellett. Gyékény is akad, és néhány heverőszék – mindezt valami ellentmondást nem tűrő hideg, nyugodt hangon közölte a lány. – Engem megtanítasz asszisztálni.

– Csak nem akarsz itt operációknál …

– Mindent meg kell tenni, Bob! A háborúban még többet is tettek a nők. Én nem érzem magam gyöngének.

A hőség ötven fok fölé emelkedett, a munka lázas iramban folyt, és közben az ebédlőből átalakított műtőben egy közönséges, hosszú faasztalon fekélyt operáltak, amputáltak, csontszilánkokat szedtek ki bezúzott koponyákból, és a chlorethyl átható párája összevegyülve a vér szagával szinte láthatóan rezgett a forró levegőben. Helena nővér adogatta a műszert, altatott, előkészített, és egyre ügyesebben csípte el a metszés közben megnyílt ereket.

A forróság egyre nyomasztóbban szorult meg a “műtőben”, amelyet Helena nővér hihetetlen munkával igyekezett tisztán tartani a mindenfelől özönlő férgektől, repülő sváboktól, penésztől. És ha mindezzel elkészült, akkor vigasztalhatta a kétségbeesett Bobot. Mert Bob keze eleinte nagyon ügyetlen volt. Jól tudta például, hogy a középfülnél meglékelt asszonyt egy rendes sebész megmenthette volna… Igen, igen. Az ő hibája volt…

Ha nem operálod meg – vigasztalta Jojo -, akkor is meghalt volna. De elpusztult volna a gyomorfekélyes is, aki így meggyógyult. És meggyógyult az is, akit bokában amputáltál…

Bob lassanként megtanult operálni.

Azután már Nelson egy szobában aludt Bobbal, és az ő hálókamráját is súlyos betegeknek rendezte be Helena nővér. Később átadta a saját szobáját is, és a műtőben aludt éjjel. De a fájdalom, a kín, a könny, a vér csak olyan dúsan özönlött az őserdő penészszagú talajából, mint a férgek megszámlálhatatlan sokasága. A három ember mégis folytatta kilátástalan harcát a halál ellen, élükön Jojóval. Míg egy napon a döntő ütközetben vereséget szenvedtek! Bob későn jött haza este, sárosan, kimerülten. Benne voltak az esős évszakban. A malária már hetek óta olyan erővel lépett fel, hogy a törvények értelmében minden egészséges munkaerőt igénybe véve be kellett volna szüntetni a munkát, kiszárítani a rizsteraszt, a folyó partján kiirtani minden termést, hogy a halált hozó szúnyog, az anopheles amennyire lehet, kipusztuljon. De itt senki sem gondolt arra, hogy a terméshez nyúljon, állati módon hajszolták a beteg kulikat, akik együtt laktak összezsúfolva az egészségesekkel. Ezen az estén a különben is elcsigázott Bob elkeseredetten roskadt egy székre, és tenyerébe hajtotta a fejét.

– Mi történt? – kérdezte Nelson

– Mindennek vége… – felelte apatikusan. – Vérhas és tífusz.

Hallgattak.

– Mit lehet csinálni? – kérdezte szinte önmagát Nelson. – Persze másutt tizenötévi fegyház és húszezer fontig terjedhető pénzbüntetés elég fenyegetés ahhoz, hogy ne merjék megszegni a járvány esetére előírt egészségügyi intézkedéseket. De itt az őserdőben fütyülnek minden törvényre.

– De legalább elkülönítenék a vérhas- és tífuszbetegeket. Ha egy barakkot építenének… Hát ez mégsem lehet…

Jojo ragaszkodott ahhoz, hogy beszéljenek a négy európai munkavezetővel. Nelson előre tudta, mit fognak felelni.

– Ugyan kérem! – kiáltott Szemjon. – Ez minden évben így van esős évszak idején. Különben is Krögerre tartozik, hogy ő milyen törvénysértést reszkíroz meg. Nekünk nem ad pénzt semmire!

– Minket azzal csalt ide az öreg Farlane – jelentette ki Rainer -, hogy többet fogunk keresni, mert százalékra szerződtünk, és nem kell tekintettel lennünk az őserdőben semmire!

… Csüggedten tértek vissza a meddő vitából. Jojo nem beszélt többet az ügyről. Gondolkozott.

– Holnap elindulok a munkabérekért és a következő négy hónapra szükséges árukért – mondta Nelson, mielőtt aludni tértek. – Nincs szüksége valamire a városból?

– Nagyon megkérem valamire – felelte a leány. – Érdeklődjön a testvérem után. Tudja meg, ha lehet, hogy mi történt Henryvel.

– Kérem. Mindent meg fogok tenni, ami módomban van. Ne hozzak valamit?

– Köszönöm. Semmire sincs szükségem.

Másnap Nelson elindult kordéival. Mansur is vele ment. Az öreg bennszülött arca csúnyán fel volt dagadva, és lila véraláfutások torzították el. Sajnos Nelson későn érkezett az eseményhez. Collins, ez a barom rajtakapta Mansurt, hogy titokban a whiskyt dézsmálja. Rendes munkás volt Mansur, csak egyetlen gyengéje, a pálinka vitte olykor kísértésbe. A részeg Collins megdühödött, és szinte agyonverte az öreg munkafelügyelőt. Nelson szabadította ki a kezéből, de utána kis híján ők mentek egymásnak Collinssal. Ha Rainer nem veti magát közbe…

Mikor a karaván elindult a város felé, Bobot nyomasztó érzés fogta el. Négy hónapja éltek már itt a vadonban, és most először maradtak Nelson nélkül. Bob megkomolyodott, feltámadt benne a lelkiismeret és a felelősségérzés, de olyan változásra, mint amilyenen Jojo ment át, nem volt képes. Ilyen végletekbe átcsapó tragikus megrendülés általában csak nőknél lehetséges.

A bennszülöttek szeretete legtöbbször babonával kapcsolatos. Érzelmi világuk középfok nélkül ingadozik a rajongás és a gyűlölet között. Helena nővér csodálatos szerepet játszott a bennszülöttek lelki életében. Ezt a finom arcú, komoly fehér nőt, aki a legkülönbözőbb időpontokban itt is, ott is feltűnt közöttük, letérdelt a gyékényükre, nem undorodott a mocsoktól, amelyben éltek, lassan-lassan isteni tulajdonságokkal ruházták fel. Miután az intéző elment, Helena nővér többször tűnt fel éjszaka a barakkok környékén, és sokat beszélgetett suttogva a bennszülöttekkel. Ezek azután még tovább suttogtak új meg új társaikkal mindarról amit a “jó mim” mondott, és járt a suttogás barakkról barakkra gyékényről gyékényre…

Három nap telt el Nelson távozása óta. A püffedt hold éles, krétaszínű fénye bántó világítással határolta el az ültetvényt a sűrű vadontól. Collins egyszerre arra riadt fel, hogy egy női hang a nevén szólítja. Az ablakhoz ment. Mozdulatlanul várakozó bennszülötteket pillantott meg a tisztáson, előttük egyszerű fehér ruhájában Helena nővér.

– Mr. Collins! – mondta a nő csengő hangon. – Ön és a kollégái foglyok ebben a házban. Húsz bennszülött őrzi magukat éjjel-nappal, és aki kijön, azt nyomban megölik!

– Mi ez?!… Lázadás?!… – kérdezte fenyegető hangon a fehér munkavezető, aki feltámadt aggodalmát nem tudta teljesen eltitkolni.

– Igen. Fellázítottam a bennszülötteket. Csak arra vártam, hogy Mr. Nelson elmenjen, mert nem akartam belekeverni. Az őrzésre kirendelt embereknek egy-egy revolvert adtam a raktárból, és megengedtem, hogy lelőjék azt, aki kijön. Azt hiszem, örülnének, ha alkalmuk lenne rá.

– Miss Helen! – üvöltötte Rainer, aki szintén felébredt közben. – Tudja, hogy a törvény tízévi fegyházzal büntet minden fehérembert, aki fegyvert ad bennszülöttnek?

– És ugyanilyen fegyházzal bünteti az egészségügyi törvény megszegőit is. A bennszülöttek végre fogják hajtani a járvány esetére elrendelt intézkedéseket.

– Ha kiirtják a termést… figyelmeztetem önt… tajtékozott Szemjonov.

– Meg fogják tenni – jelentette ki Jojo.

– Kérem… – Van Hugen látta, hogy tehetetlenek. – De remélem, majd el tudja magyarázni híveinek, hogy ezért a munkájukért nincs előirányozva pénz a számukra. Vagy ki fogja rabolni a pénztárt is?

– Ön és a többiek kifizetik ezért a munkáért a bért. Ha nem, akkor a bennszülöttek a kormányzótól követelik a munkadíjat, és meg fogják kapni, miután erre a munkára a törvény kötelezi őket.

Collins, aki közben egyedül maradt az ablaknál, két öklével verte a párkányt.

– Három éve szenvedünk ebben a pokolban! Azzal csaltak ide minket, hogy sokat lehet keresni, mert nincs ellenőrzés! Ezért saját kezemmel fojtom meg Krögert!

– Felesleges. Kröger a tavalyi elszámolás alapján ki fogja fizetni a részüket. Mert ha azon a címen tagadja meg, hogy maguk a törvény értelmében kiirtották a termést, az a vagyonába kerülhet és néhány évi rabságba.

Az angol néhány másodpercig nyitott szájjal bámult Jojóra.

– Behold!… Helena nővér… azt hiszem, csakugyan van ebben valami… Az a disznó a tavalyi részesedésünk alapján… Persze! Ki kell fizetnie!… Bocsánat, csak kabátot veszek…

Mikor újra megjelent az ablaknál, sértődötten mondta:

– Dehát az ördögbe is… miért kell minket foglyul ejteni? Igazán nincs szükségük tapasztalt, régi emberekre?

– Örömmel látjuk magukat, Mr. Collins!

– Hát akkor mondja meg a majmainak, hogy hagyják békén a pisztolyaikat, ha kijövök, és fogjunk kezet. A fiuk egy véleményen vannak velem. Maga igazán nagyszerű nő, Miss Helena!

Egy hét múlva, mikor Nelson visszatért, kis híján leesett a kordéról, ahogy az ösvényen túl megpillantotta a telepet… Ameddig ellátott a szem, minden bokor, cserje, törpefa kivágva, a rizsültetvényt mintha letörölték volna a domboldalról, és fákat döntöttek egy megkezdett épület körül. Besietett a házba…

– Az Istenért! Mi történik itt? – kérdezte riadtan. Bob röviden elmondta az eseményeket. Az intéző nem szólt semmit. Odament a lány elé, és a szemébe nézett. Jojo egész idő alatt ezt várta. Erre gondolt, hogy milyen lesz Nelson szeme, mikor majd megtudja. Gyengédség, szomorúság és csodálat ült a férfi tekintetében. A lánynak ettől kipirult az arca.

– Mr. Nelson! – kérdezte gyorsan -, megtudott valamit Henryről?

Nelson néhány másodpercig habozott. Képtelen volt arra, hogy hazudjon.

– Ugye elfogták – kiáltotta a lány – és ő magára vállalta!

A férfi szomorúan rábólintott, és kerülte Jojo tekintetét.

– Mondja meg… mi van… Elítélték?

Nelson hallgatott.

– Nyugodt lehet – szólt Jojo -, nem ájulok el, nem kapok sírógörcsöt. De követelem, hogy megmondja, mi van Henryvel!

– Én is azt hiszem… jobb, ha megmondom… előbb-utóbb úgyis…

– Mondja ki! Mondja ki, mi van Henryvel?!

– Halálra ítélték!

A dermedt csöndben egy műszer hullott le csörömpölve. Bob elzsibbadt kezéből esett ki. A lány nem sírt, nem ájult el, csak állt, és valahová a levegőbe nézett.

– Azonnal indulunk… – mondta rekedten Bob. – Vallomást kell tennünk…

– Ezt nem szabad – felelte Nelson nyugtalanul. – Az ő sorsán nem enyhít az, ha magukat is elítélik.

– Dehát Dickmann! Dickmann a gyilkos!

– Ezt nem lehet bebizonyítani.

Egyhangú kopácsolás hallatszott távolról. Helena átadta fivérének a rendberakott táskát.

– Menjünk – mondta fátyolozott hangon -, menjünk a betegekhez. Bob… a betegekhez…

– Ha van valami kívánsága, szívesen teljesítjük – közölte a gőgös fogházgondnok Henryvel a siralomházban.

– Csakugyan? – érdeklődött Henry. – Olyan ez, mint valami mese: megjelenik a csúf, vén boszorkány, és akkor lehet kívánni egyet.

– Ez a hasonlat nem valami találó. Én fegyházgondnok vagyok és nem boszorkány.

– Igaza van. Ehhez az elfoglaltsághoz igazán nem kell boszorkányság, csak némi protekció és a helyesírás elemi szabályainak elsajátítása.

– Ön megrögzött ember. Van valami végső óhaja?

– Egyetlenegy kívánságom van.

– Mi ez a kívánság?

– Hogy ne nyúljon állandóan a nyakkendőjéhez.

A fegyházigazgató nyomban távozott, mert magas vérnyomása volt, és úgy érezte, hogy az elítélttel folytatott minden további eszmecsere végzetes lehet ránézve.

Henry kissé lefogyott a tíz hónap alatt, míg ügyével megjárták valamennyi fórumot, beleértve a londoni Buckingham palotát is. Az arca sápadt volt borostás, de monoklija a régi, előkelő nyugalommal villogott az arcában. Lelkiismerete aránylag könnyen viselte el a tragédiát, mert úgy érezte, hogy a bácsi haláláért a maximális ellenértékkel fizet. Azután meg feláldozta magát a testvéreiért. Falánk Bob és hülye Jojo, kedves gyerekek, ti éljetek boldogan a jó tréfa dacára. És mikor megkezdődik a ceremónia, be fogja bizonyítani, hogy ha nem is tudott szépen élni, meghalni egész csinosan tud.

… Hajnalban felkeltették. Megkérdezte, hogy mennyi ideje van még hátra, azután megmosdott, gargalizált, fogat pucolt, kinézett az ablakon, és miután látta, hogy esik az eső, parafakalapjára rágombolta a vízhatlan kendőt. Nyílt az ajtó, és védőügyvédje lépett be a gondnokkal. Henry megnézte a karóráját.

– A menetrend szerint még három percem van, de igazán mindegy. Kedves ügyvéd úr, köszönöm ragyogó védelmét! Meg vagyok győződve róla, hogy ennek csak kis szerepe volt az ügy rossz kimenetelében.

Szöges bakancsok csörögtek kint, és néhány földre helyezett puskaagy döngött a börtönfolyosó kőkockáin. Az elítéltért jöttek.

A kivégzés csekélyszámú közönsége kíváncsian nyújtogatta a nyakát. A ruganyosan lépkedő monoklis elítélt frissen mosott arcával, derűs tekintetével egy hivatalába induló nyárspolgárnak látszott volna más környezetben. Udvariasan hallgatta végig az ítéletet.

– Henry Morgan! Átadom az ítéletvégrehajtónak! – Az elítéltet megragadták. A kötél a nyakában volt, és…

– Állj! – kiáltotta hirtelen harsányan az ügyész.

– Mi történt?

Henryt elengedték a szorító kezek.

Egy úr, aki eddig felhajtott gallérral, szembehúzott kalappal állt a nézők között, villámgyorsan átsiklott a kordonon és fedetlen fővel megállt az ügyész asztala előtt.

Az illető Johann Farlane volt!

Felsőbb jóváhagyás nélkül az ügyész nem függesztheti fel a kivégzést. De ha tekintetbe vesszük, hogy Farlane régi kártyapartnere volt, és így konstatálni tudta, hogy a kivégzésen megjelent úr személyesen az áldozat, akkor el kell ismernünk, hogy az eset egészen kivételes intézkedésre szolgáltatott okot.

– Maga… Maga Johann Farlane? – kérdezte az ügyész.

– A fenébe is! Rövidlátó lettél, Joe? – felelte a néhai.

– Az ítélet végrehajtását felfüggesztem!

És Henry? A kötél még a nyakában volt. Mikor megpillantotta a nagybátyját, csak ezt ismételte egyre reszketve: “A bácsi… a bácsi…”

Civilek, katonák, bírák és pribékek zavarodottan, rémülten álltak, és Farlane elégült vigyorral szólt oda Henryhez:

– Azért én is jól megtréfáltalak titeket! Mi?

Az elítéltet visszavezették a cellájába. A gondnok csodálkozva fogadta. Ha egy halálraítélt nem kapott kegyelmet, a törvény szerint csak két okból függeszthetik fel a kivégzést. Ha súlyosan megbetegedett, vagy ha anyai örömöknek néz elébe. Henry esetében mindkét feltevés valószínűtlennek látszott. A fiatalember jókedvűen ragadta meg a gondnok kezét:

– Gondnok úr! Most olyasmit fog hallani, amit még senki sem mondott önnek: szívből örülök, hogy újra láthatom.