Rákosi Mátyás valószínűleg a 20. századi, de talán az egész magyar történelem egyetlen alakja, akiről elmondható, hogy a róla elnevezett korszak a mai napig szörnyű emlékeket idéz. A szegény család tizenkettedik gyermeke kíváncsi volt és makacs, már hatévesen ő olvassa fel falujában, Adán az angol-búr háború híreit a kovácsműhelyben. Iskolásként többnyire eminens, a szegedi középiskolában magánszorgalomból tanul latint Babits Mihálytól. A sokat nélkülöző és éhező Rákosi mindenféle munkát elvállal, magánórákat ad, bélyeget ragaszt fillérekért, olykor egy fél süteményért. Valahogy eljut az egyetemig, a Keleti Akadémiára nyer felvételt.

Ekkoriban kezd el vörös körökbe járni, tagja lesz az Ady által is megénekelt Galilei Körnek, és közben, ha teheti, felvonul. Csütörtökön tüntető, pénteken házitanító egy gazdag gyárosnál. Állandóan éhes és rongyos, zsigerből gyűlöli az őt lenéző tehetősebbeket. 1912-ben végez, részt vesz a “vérvörös csütörtökön”, majd elindul világot látni, és nyelvet tanulni, sok keserves megpróbáltatás árán, korgó gyomorral jut el Németországba, majd egy hamburgi munkás ajánlásával kopogtat be egy londoni klubba. Utólag erről úgy emlékezik meg, mint a világ munkásosztályával való kapcsolatszerzésre, és a kapitalizmus iránti megvetésének mélyülésére. Mikor visszatér, éppen kitört a háború, bevonul, és az orosz fronton fogságba esik, majd hazatérése után a Tanácsköztársaság alatt mindenféle funkciót ellát, még a román fronton is megfordul, szokásához híven szívósan ügyködik.

A bukás után Bécsbe emigrált, ám nem sokáig játszhatta az osztályharc áldozatát: egy beszéde miatt kitiltották Ausztriából, így hát nyakába vette Közép-Kelet-Európát, és e térség kommunista mozgalmait erősítette. Mikor 1924-ben hazatért, azonnal letartóztatták, és lázadásért nyolc évet kapott. Pere nemzetközi hírűvé lett, de ez sem segített rajta. Nem sokkal kiszabadulása előtt más tevékenységéért életfogytiglanra ítélték, csak orosz diplomáciai kérésre mehetett végül Moszkvába – akkor még minden bizonnyal nagyobb örömmel tette, mint karrierje végén.

A Szovjetunióba a munkásmozgalom hőseként érkező Rákosi gyorsan megtalálja a helyét a rendszerben és Sztálin mellett – 1940 május 6-án valóban ott áll a Generalisszimusszal a Vörös tér dísztribünjén -, majd kisvártatva az emigráns Magyar Kommunista Párt és a Kossuth Rádió vezetője lesz, és örömmel végzi a magyar foglyok körében a propagandamunkát. A háború után már jelentős hátszéllel tér vissza Magyarországra, hogy “kedvenc hobbiját”, a politikát teljes egészében átélje és művelje. Az 1945-ös kisgazda győzelemmel végződő választás után pedig lényegében megkezdi mondvacsinált ürügyekkel alkalmazott, erőszakon alapuló uralmát. A győztes kisgazdákat egyhamar felszámolja a többi demokratikus párttal együtt a szovjet csapatok és a politikai rendőrség segítségével (ez volt az úgynevezett szalámitaktika). Elterpeszkedik trónján, és rohamosan felszínre törő megalomániája hatalmába kerül.

Hatalma kiépítése és megőrzése érdekében semmitől nem riad vissza, egykori harcostársait is kivégezteti, és nyíltan tipor lábbal szabadságjogokat szovjet segédlettel, miközben minden személyi kultuszától visszhangzik. Így lett belőle “Népek bölcs vezére”, és sok más mellett “Sztálin legjobb magyar tanítványa”. Utóbbiban még van is némi igazság, nem úgy, mint az azóta is hírhedt “Rákosi pajtás, a gyermekek barátja” – címben, ami már valósággal paródiája egy rettenetes kornak, amikor valójában szülők és gyermekek egymást féltették egy bomlott elme zsarnoksága alatt. Miközben a Filmhíradó mosolyogva tapsoló tömegeket, és a kegyesen integető Rákosit mutatta, folyamatosan zajlottak a koncepciós perek, kilakoltatások és kitelepítések. 1950 és ’53 között tömegeket vontak ügyészi eljárás alá. Megalomániája hatvanadik születésnapjára tör ki belőle teljesen, igen emlékezetesen. Az egész ország munka-és tanulmányi versenyekkel “ünnepelte” hőn szeretett vezérét, valamennyi gyárból ajándékkal halmozták el, a gyermekek fogalmazásokat ajánlottak neki.

A groteszk őrület 1953-ban, Sztálin halála után ért véget. Pozíciója egyre gyengült, és a személyi kultuszt ellenző új vezetés súlyos megrovásban részesítette. Hiába ment már kezét tördelve önkritikát gyakorolni, miniszterelnöki székét is elvesztette. Végül a Szovjetunióba kellett költöznie, ahol már hiába kért engedélyt a hazatérésre. Élete utolsó éveit közép-ázsiai városokban élte le, 1971-ben bekövetkezett halála napjáig abban a hiszemben, hogy Magyarország szereti és visszavárja őt.