Boris Vian

ÖLJÜNK MEG

MINDEN ROHADÉKOT!

 


 

A magyar kiadás alapjául szolgált:

Boris Vian:

Et on tuera tous les affreux

Le Terrain Vague

Š Le Terrain Vague, 1963

 

Fordította:

Vinkó József

A fordítást az eredetivel egybevetette:

Pléh Csaba

 

Könyvterv, borítógrafika:

Kiss Ilona

 


 

I.

Úgy kezdődött, mint valami álom…

 

Ha az embert kupán vágják, annyi baj legyen. Ha egyetlen éjszaka kétszer is elkábítják, ott egye meg a fene… Ám ha kimegy, épphogy csak egy kis friss levegőt szippantson és egy vadidegen szobában találja magát Ádám – Éva kosztümben, mellette pedig egy pucér nő, az azért már meglepő. Arról nem is szólva, ami még csak ezután történt…

De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az egészet elkezdem elölről, attól az estétől. Attól a nyári estétől, hogy pontos legyek. A pontos időpont nem is olyan lényeges.

Nos, már nem is tudom, miért, de hirtelen kedvem támadt kimozdulni otthonról. Általában szeretek korán feküdni és korán kelni, de vannak napok, amikor az ember egy kis alkoholra, emberi melegségre, társaságra vágyik. Lehet, hogy alapjában szentimentális vagyok. A külsőm alapján persze ezt senki sem hinné, de lehet, hogy a hatalmas muszklik és izomkötegek csak arra szolgálnak, hogy elrejtsék Hamupipőke szívemet. Szeretek haverok között lenni. És barátnők között. Mindig megvolt a társaságom, hímnemű, nőnemű egyaránt, s időnként megköszönöm magamban a szüleimnek, hogy ilyen fizikumot hagytak rám. Vannak, akik az Istennek rebegnek hálafélét, tudom… de az a gyanúm, hogy olyasmibe keverik az Istent, amihez valójában semmi köze. Bárhogy is legyen, anyám odafigyelt rám, amikor készültem… És az apám is… mert végül is valami oka biztosan lehetett annak, hogy ő is jelen volt…

Szóval kedvem támadt kimozdulni, úgyhogy ki is mozdultam. Tagadhatatlanul előnyös, ha az ember neki megfelelő szülőket választhat. Szóval kimozdultam: az egész banda ott várt a Zooty Slammerben. Gary Kilian, a Call riportere, Clark Lacy, volt egyetemista társam, aki ugyanúgy Los Angeles külvárosában élt, akárcsak én, s a szokásos banda: nem azok a kis csajok, akiket mindenki kénytelen mindenhová magával cipelni, mihelyst egy kis aprópénz csörög a zsebében, sem a felső tízezer libuskái, ezek a szédült, vonagló tyúkok, ezeket utálom… hozzátapadnak az emberhez, mint a pióca. Szóval nem ezek a női csukák. Nem. Barátnők! Igazi barátnők! Nem állástalan statiszták, nem elhasznált naivák, egyszerűen csak szimpatikus, kedves lányok. Fantasztikus nehéz ilyet találni! Lacynek egész udvartartása van ilyenekből, akár tízszer egymásután elmehet velük szórakozni, meg sem próbálják lesmárolni. Velem sajnos más a helyzet: néha sajnos egész este azzal szórakozom, hogy lefejtem magamról a csajokat, akik rögtön a karomba vetik magukat. Azt persze mégsem szeretném, ha olyan pofázmányom lenne, mint Lacynek, de hát ez egy másik történet. Egy szó, mint száz, biztosra vettem, hogy a Slammerben összefuthatok Beryl Reeves-szel és Mona Thaw-val, s velük nem kockáztatok semmit… De ami a többi csajt illeti, meg vannak győződve róla, hogy a szerelem az élet értelme, főleg ha az illető 90 kilót nyom, s hat láb két hüvelyk magas… Mindig elmagyarázom nekik, hogy épp azért vagyok bombaformában, mert vigyázok magamra. És ha nekik is ekkora hústömeget kellene mozgatniuk, akkor ők is eléggé elfáradnának ahhoz, hogy békén hagyjanak… Szerencsére Beryl és Mona nem ilyenek. Ők jól tudják, hogy az aszketikus életmód előbbrevaló minden ósdi tornamutatványnál, amit a kanapén végeznek.

Így hát beléptem a Zooty Slammerbe. Helyes kis lokál, a főnök Lem Hamilton, nagydarab fekete zongorista, aki hajdan Leatherbird zenekarában muzsikált. A nyugati part minden zenészét ismeri, pedig annak csak az Isten a megmondhatója, hány muzsikus él Kaliforniában. A Slammerben még igazi zenét lehet hallgatni. Imádok erre a zenére lazítani… bár én már a természetemnél fogva is elég laza vagyok, mégis baromira kikapcsol. Gary már várt. Lacy Monával táncol, Beryl a nyakamba ugrik…

– Hello, Mona – mondom. – Mi újság? Szia, Gary!

– Szia – mondja Kilian.

Elegáns, mint mindig. Csinos, barna srác, a bőre áttetszően kékes. Rózsaszín csokornyakkendője úgy állt rajta, mintha most húzták volna ki a skatulyából. Ezt szeretem Garyben, hogy olyan kifinomult ízlése van. Teljesen egyforma az ízlésünk. Nyilván ezért értjük meg egymást.

Mona árgus szemekkel méreget.

– Rocky – mondja –, ez felháborító. Maga napról napra szebb!

Mivel ő mondja, nem jövök zavarba. Van ugyanis a hangjában valami… hogy is mondjam… valami elviselhető.

– Maga egyszerűen gyönyörű, Rocky. Az a szép szőke haja… a bőrének a hamvassága… mmm… legszívesebben beleharapnék!

Most mégis elvörösödöm. Hiába, márcsak ilyen vagyok. Gary foghegyről odaveti:

– Mi történt, Rocky? Még csak nem is tiltakozol! Régen már kirohantál volna…

– Mona már bebizonyította, hogy értelmes lány – válaszolom –, de ha így folytatja, akkor biztos, hogy elmegyek.

Azért jobb lenne, ha Lacy nem hallaná mindezt. Nem szeretem, ha a csajok a külsőmet dicsérik, főként nem, ha Clark Lacy is jelen van: ő tényleg a legjobb haverom, ha azt mondanák, hogy az apja egy patkány volt, az anyja meg egy varangyosbéka, akkor sem lepődnék meg: mert pontosan úgy néz ki. És ez kicsit hátráltatja az udvarlásban.

De Mona nem tágít.

– Rockykám, mikor fog végre szerelmet vallani nekem?

– Soha, Mona… nem tehetek szerencsétlenné ezer és ezer nőt.

Kicsit piás lehet, mert máskor nem ilyen rámenős. Még szerencse, hogy Clark és Beryl leülnek mellénk, s témát váltunk. Hamilton, a tulaj, épp odaült a zongorához.

Mint minden melák, ő is pihekönnyűen érinti a billentyűket, és az embernek mosolyog a szíve, ha hallgatja. Gary újra táncolni kezd Beryllel, és éppen föl akarom kérni Monát, amikor Lacy megelőz. Fölkérhetnék bárkit, ha Hamilton játszani kezd, megtöltődik elektromossággal a levegő. Kicsit szétnézek, de ebben a pillanatban már meg is vagyok mentve. Belép egy nagydarab marha: Douglas Thruck. Mindjárt bemutatom, de előbb lecsapok a csajra, aki vele van, berántom a küzdőtérre. Elég formás és jól táncol. Tréfán kívül… Csak az a baj, hogy azonnal hozzám tapad…

– Nyugi – mondom –, vigyáznom kell a reputációmra!

Elég mufurc mondat, elismerem, de az én külsőmmel tök mindegy, mit mondok. Kicsit rám mosolyog, s úgy tesz, mintha durcás lenne. Elég ránézni, mit művel a szempillájával, nem nehéz kitalálni, mi járhat a fejében.

– Kár, hogy nem szambát játszanak! – válaszolja nyugodtan.

Nevet. Gary is nevet. Én is nevetek. Elvégre haverok vagyunk.

– Miért? – kérdem –, ez is marha jó!

– A szamba sokkal dögösebb! – mondja. – Ebben nincs semmi tűz.

Kedveseim! Ha ezt langyosnak nevezi, akkor inkább lemondok róla, hogy szambát táncoljak vele. Szent Isten! Tennem kell valamit. Szerencsére izmosabb vagyok, mint ő, s valahogy sikerül eltávolítanom magamtól. Úgy táncolok vele, hogy kinyújtom a karomat. Az ember vagy sportember, vagy ilyen bombázókkal csöcsörészik, mint ez itt! A kettő nem fér össze. És én a sportra szavazok! Mindenek fölött!

Kicsit beleharap az alsó ajkába, de azért mosolyog. Úgy látszik, nem tudom lerázni. A legjobb lesz, ha legközelebb bajszot ragasztok magamnak, akkor legalább békében táncolhatok.

Hamilton abbahagyja a játékot. Visszakísérem a csajt jogos tulajdonosához, Douglas Thruckhoz. Azt hiszem, megéri a fáradtságot, hogy Douglast részletesen bemutassam. Magas, szőke, göndör, a szája olyan, mint a csirkebelsőség, folyton vihog. Nagyon fiatal, iszik, mint a gödény, és állítólag újságíró. Van egy rovata valamilyen szaros filmlapban, és amikor nincs jobb dolga, akkor élete fő művén, a Filmesztétikán dolgozik, ami előreláthatóan tíz kötetre rúg majd és tíz év munkát igényel. Szivarozik. Ettől eltekintve olyan, mint egy lábrakelt spongya. Becsszó!

– Üdv! – mondja. – Bemutassalak?

– Naná!

– Rocky Bailey! – mondja a csinos barnának, aki hozzám nyomakodott. – Sunday Love – mondja a csajra mutatva. – A Metro Goldveffon új reménysége.

– Tartom szerencsémnek.

Udvariasan meghajlok és megszorítom a kezét. Rámnevet. Mindenesetre kedves. A Metro-Goldwyn reménysége! Hát ez tuti, ha én lennék a “Metro”, egy percig sem haboznék, hogy belefektessek-e ebbe a gyermekbe, feltehetően nem csalódnék.

– Főnyeremény a számodra! – mondja Douglas Thruck a szokásos gúnyos hangsúlyával.

Az igaz, hogy a maflaságán kívül semmit nem vethetnék a szemére, azért ezt kikérem magamnak.

– Csak azért mondta, hogy lerázzon, Douglas.

– Talált – mondja Sunday Love.

Közelebb nyomul hozzám. A fenébe is! Milyen vadítóak ezek a nőstények! Hol a francba horgászta magának ezt a dilis nevet? Sunday Love! Marha ötlet! Vidékies csengése van. Mindenesetre nem elégszik meg a vasárnapi szerelemmel!

– Táncoljunk – mondja, amikor Lem Hamilton újra belevág a billentyűkbe.

– Nem! – mondom. – Már eléggé felcsigázott, és az ilyenfajta szórakozás kibillent a tréningből. De szívesen meghívom egy italra.

– Miért? Az edzésrendje azt megengedi, hogy igyon? – kérdezi pimaszul.

– Naná! – mondja Douglas, aki úgy figyel, mint a vadász a fűben. – Figyeljen, Sunday! Ne is próbálja meg elszédíteni a vén Rockyt. Rendíthetetlen! Eddig minden csajnak beletört a bicskája. A sportolókban amúgy sincs semmi költői. Magának igazából egy értelmiségire van szüksége!

Naná! Ó az értelmiségi! Persze! De a kört én fizetem… Douglas fizeti a következőt. Aztán táncolok Beryllel, Monával. Majd még egyet Sunday Love-val… Magamban jól szórakozom, mert minden mesterkedése ellenére olyan maradok, mint a jégcsap. De aztán megérti és nyugton marad. Ma este óriási formában vagyok… És azt is tudom, hogy a csajok figyelnek minket a szemük sarkából. Mégiscsak előnyös, ha az ember jóvágású.

– Figyeljen! – mondja hirtelen Sunday Love.

– Hallgatom.

Odanyomja az arcát az arcomhoz. Finom illata van. Hajának illata remekül összecseng rúzsának illatával. Meg is mondom neki.

– Ne csacsiskodjon, Rocky, ha szabad kérnem! Úgysem gondolja komolyan.

– Dehogynem, édesem! – válaszolom. – Komolyabban nem is gondolhatom.

– Nincs kedve elvinni valahová?

– El akar menni innen? Hát nem szereti az öreg Lem muzsikáját?

– De… csak maga túlságosan is figyel a zenére. Azt hiszi, öröm olyan valakivel táncolni, aki tánc közben a zenét figyeli?

– Tudom, hogy vannak, akik a csajokra figyelnek és nem a zenére, de én szeretem ezt a zenét, és csak megismételhetem, a nők nem érdekelnek.

– Hogyhogy? – néz rám szemrehányóan, miközben megtapogatja a bicepszemet! – Csak nem…?

Látom, hogy buzinak néz, és kitör belőlem a nevetés.

– Ne izguljon – mondom –, a férfiakat sem szeretem, ha erre gondolt. Engem kizárólag a testkultúra érdekel… és semmi mást nem csinálok, csak sportolok.

– Ó! – válaszolja megvetően – nem tennék kárt magában…

Őrjítően csinos, jó ránézni, és már majdnem azon vagyok, hogy megszegjem a házirendemet. De csigavér! Ejtsük az ügyet… elvégre elhatároztam, hogy húszéves koromig szűz maradok. Lehet, hogy tiszta hülyeség, de amikor az ember fiatal, elhatároz dolgokat. Ez ugyanolyan, mint a járdaszegélyen egyensúlyozni, vagy négy méterről beleköpni a mosdóba… ezt persze mégsem mondhatom meg neki… mi az istent csináljak?

– Nem tartozom magyarázattal – mondom, miközben kicsit megszorítom a karját, – de súlyos okom van rá, amit nem árulhatok el.

– Valami betegsége van?

Puff neki. Gondoljon bármit, csak ezt ne.

– Nem tudom, hogy magyarázzam meg – mondom –, de ha azt akarja, hogy randevút adjak a húszéves születésnapomon, akkor magáé az első éjszaka joga.

Ha azt hittem, hogy ezzel lehűtöm, alaposan tévedtem. Tutajos szemeket mereszt rám és lihegni kezd…

– Ó! Rocky! Viccel velem, ugye, kicsikém?

Tessék, egy csitri, alig múlt tizenhét, fél kézzel könnyedén a levegőbe emelhetném, és lekicsinyez. Komolyan mondom, a nők nem normálisak.

– Férfi becsületszóra! – mondom. – Ott leszek a randevún!

– Én is ott leszek – rebegi, mélyen a szemembe nézve.

Hát ha kíváncsiak a véleményemre, elég hülye helyzet. Szerencsére az öreg Gary a segítségemre siet. Rácsap a vállamra.

– Rajtam a sor – mondja.

Lekapcsolja a csajt, és máris pörögnek. Még egy kicsit duzzog, de nagyon morcos, hiszen végül is Kilian jóképű fickó. Rámnevet félig leeresztett szempillákkal. Olyan, mint egy üvegházi virág a premieren, tiszta Linda Darnell…

Visszamegyek a bárhoz. Clark Lacy ott van, Beryllel fecseg, Douglas Monával táncol. Csupa szimpatikus fickó a Zooty Slammerben. Kicsit mindenkit ismerek. Behúzódom a sarokba. Mégis csak jó dolog élni, jó dolog, ha az embernek pénz csörög a zsebében és cimborái is vannak.

Pokolian jól érzem magam. Douglas szivarja még ott füstölög a hamutartóban. Mennyei illata van. Azok közé a rettenetes olasz szivarok közé tartozik, amelyek úgy bűzlenek, mint a pokol csatornái, s olyan

bütykösek, mint a reumás csont. Érzem, hogy friss levegőre van szükségem, szólok Lacynek.

– Kimegyek egy percre…

– O.K. – válaszolja.

Indulok az ajtó felé. Intek Lemnek, miközben elmegyek mellette. Teli pofával rámvigyorog.

Pompás az idő. Az éjszaka kék, illatos. A város távoli fényei vibrálnak a fejem fölött. Megteszek néhány métert, és látom, hogy a kocsim, amit bölcsen a Slammer sarkánál hagytam, megcsillan a fényben. Lépteket hallok a hátam mögött. Egy fickó közeledik. Zömök, durvaképű, de amúgy jól öltözött.

– Van tüze? – kérdi.

Odanyújtom az öngyújtómat, és eszembe jut, hogy a gengszterfilmekben általában ez a klasszikus megszólítás. Ezután következik az ütés. Elmosolyodom. Ő is nevet.

– Köszönöm – mondja.

Teljes szájjal vigyorog, miközben meggyújtja a cigerettáját. Kár. Úgy látszik, nem gengszter. Beszívom cigarettájának az illatát. Észreveszi, és felém nyújtja cigaretta tárcáját.

– Kér egyet?

Majdnem ugyanolyan büdös, mint Douglas szivarja, de itt a friss levegőn nem lehet érezni. Rágyújtok egyre, megköszönöm, mert hát végül is volt gyerekszobám.

Ugyanolyan rossz, mint Douglas szivarja, de arra már nincs időm, hogy ezt konstatáljam, mert hirtelen minden elsötétül, körülbelül úgy, mintha egy hajtásra megittam volna négy adag lórúgást. A pasas jóakaratú, rémlik, ahogy elkapja a fejemet, nehogy beverjem a járdaszegélybe, aztán elszállok a sűrű, sötét, fekete éjszakába.