III.

Feltűnik Andy Sigman

 

Madárcsicsergésre térek magamhoz egy narancsültetvény közepén, a tengerpartra vezető úton, ahová teljesen felöltöztetve kitettek. Megcsap Douglas szivarjának a füstje, és arra gondolok, hogyan talált rám ez a hülye.

Ahogy körülnézek, látom, hogy ez nem Douglas szivarja. Néhány méterre tőlem egy fekete-narancssárgakockás taxi és egy szimpatikus muki guggol fölém. Pipázik és figyel.

– Mit csinálok én itt? – kérdezem.

– Pont ezt akartam kérdezni én is – mondja.

– Fel vagyok öltözve – konstatálom.

– Még szerencse! – válaszolja. – Volt más is a zsebében?

Megtapogatom a zsebeimet. Nem hiányzik semmi!

– Hány óra?

– Hat körül – feleli.

Fölállok. A fejem bizonyítja, hogy nem álmodtam, ami történt. Valószínűleg megtántorodom, mert szánakozva néz rám.

– Jó kis púpocskája nőtt, öregem…

– Érzem.

Borzasztóan fáj a vesém tájéka. Ezek a rohadékok az elektromos masinájukkal. Végül is… ha ennyivel megúsztam, még hálát is adhatok! Habozok.

– Be tudna vinni a városba?

– Gondoltam, hogy meg fog kérni rá – mondja. – Ezért is maradtam. Andy Sigman a nevem.

– Rocky Bailey – mondom. – Mindenesetre örülök, hogy találkoztunk.

– Részemről a szerencse – mondja. – Úgyis üresen jöttem. Legalább lesz fuvarom.

Egy percig habozom, de a fejem zúgása figyelmeztet rá, hogy az erőm végén járok.

– Szálljunk be – mondom –, vigyen a Zooty Slammerbe. A Pico Boulevard és a San Pedro Street sarkáig, aztán majd mondom.

– Tudom, hol van – mondja. – Hamiltonhoz?

– Oda.

Beülök melléje, jóllehet ez tilos, de sokkal kényelmesebb, és csevegni is lehet, és ebben a városban minden taxisofőr akkora pletykafészek, mint a néger vénasszonyok. Kezdek fabrikálni neki valamilyen kis történetet, ami megáll a lábán. Eszem ágában sincs mindazt részletesen elmondani, ami történt.

– Óvakodjék a nőtől! – kezdem.

– Szemét fajzat! – bólint.

– Főleg, ha kilökik magát az autóból húsz mérfölddel odébb!

– Szerencsére nem hajtott gyorsan! – mondja végigmérve az öltönyömet.

– Szerencsére! – mondom.

Lefékezett.

– Kicsit meglep, hogy egy nő nem akart lefeküdni magával – mondja némileg gyanakodva. – Bár alaposan fejbekólintották, az már igaz, én mégis azt gondolom, hogy maga azok közé tartozik, akik előtt a nők összecsinálják magukat, mint legyek a légypapír előtt.

Érzem a hangján, hogy nem hízelgésből mondja. Komolyan gondolja, amit mond.

– Általában igen – válaszolom, – de néha pofára esik az ember. Mindenesetre ez itt csúful elbánt velem, és nem is tudom, mit is csináltam az elmúlt néhány órában.

– Feltehetően aludt – mondja.

– Feltehetően – válaszolom.

– Mázlija van, hogy éppen San Pinto felé volt fuvarom.

– Mázlim volt – mondom.

– Amikor Sanghaiban dolgoztam – kezdi –, majdnem mindennap feküdt valaki a járdán vagy az út szélén.

– Maga volt Sanghaiban?

– A helyi villamostársaság igazgatója voltam. Furcsa történet.

Elröhögöm magam.

– Tréfál, ugye?

– Dehogy! Tényleg az voltam. Az igazat megvallva tizenkilenc éves koromban beiratkoztam a keleti nyelvek iskolájába, ezt így hívják, hogy megtanuljak törökül. És rögtön az első nap eltévesztettem az osztályt.

Ő is röhögni kezd.

– Igaza van – folytatja –, tényleg olyan, mintha tréfa volna, pedig igaz. Összesen két növendék volt az osztályban. Velem együtt hárman voltunk. Ez volt az első eset tizenegy év óta, hogy a tanárnak három növendéke volt. Egyszerűen nem volt bátorságom hozzá, hogy csalódást okozzak neki.

– És?

– És semmi! Amikor megtanultam a kínait, már nem volt más választásom, elmentem Kínába. Húsz évig maradtam, és ezalatt megtanultam angolul.

– Most meg itt van…

– Most meg itt vagyok. Jó kis hely ez a Kalifornia.

– Igen – mondom. – Jó kis hely.

Jó kis hely, ahol az embert kábítószeres cigarettával kínálják, hogy különféle megalázó kísérleteknek vessék alá. Ha elmesélném neki, valószínűleg kiverné a veríték. Rosszabb, mint ha Sanghajban az összes villamos hajnali négykor csilingelni kezdene. Nem, dehogyis, nem hajnali négykor, inkább délután négykor. Hiszen arrafelé napközben alszanak.

Már nem járunk messze. San Pintónál tettek ki, ami önmagában nem jelent semmit, hiszen bárhonnan idehozhattak, negyven mérföldes körzetből…

Andy Sigman befordul a sarkon.

A Buickom még mindig ott terpeszkedik, és felismerem Douglas vén tragacsát is.

– Helyben vagyunk! – mondom Andynek. – Álljon meg itt, és még egyszer köszönöm!

– Ha szüksége volna rám – mondja, és jelentőségteljesen rám néz –, akkor írja be a telefonszámom a noteszébe.

– Magának van telefonja? – csodálkozom.

– Igen – mondja. – Jó helyen lakom. Végül is én csak szórakozásból taxizom. Boldogulnék anélkül is.

Ezek után nem is mertem neki borravalót adni.

– Valamelyik nap majd odacsörgök és meghívom egy italra – mondom, miközben megszorítom a kezét. Kemény és száraz szorítása van.

– Rendben – mondja. – Viszlát! Megnézem a rendszámtábláját, ahogy eltűnik.

Pontosan fél hét. És amikor másodszor is belépek Lem kocsmájába, az első, amit meglátok, Sunday Love háta, aki eltakarja az arcát, és hisztérikusan mutogat…

– Egy halott! Egy halott fekszik a telefonfülkében.

folyt.köv.