A magyar kiadás alapjául szolgált:

Boris Vian:

J’irai cracher sur vos tombes

Christian Bourgois Éditeur

Š Héritiers Vian et Christian

Bourgois Éditeur, 1973.

Fordította:

Rózsa László

A fordítást az eredetivel egybevetette:

dr. Nagy Péter

Könyvterv, borítógrafika:

Kiss Ilona

ELŐSZÓ

Jean d’Halluin 1946. július táján találkozott Sullivan-nel valamilyen francia-amerikai összejövetelen. Két nap múlva Sullivan átadta neki a regénye kéziratát.

Időközben megvallotta, hogy önmagát inkább feketének tekinti, mint fehérnek, annak ellenére, hogy túl van a vérségi válaszvonalon. Tudnivaló, hogy minden évben több ezer “fekete” (akiket a törvény is annak tart) tűnik el a népszámlálási listákról, és megy át a másik táborba. A feketék iránti ragaszkodása ösztönözte Sullivant arra, hogy megvetést érezzen a “jó feketék”-kel szemben, akiket a fehérek vállon veregetnek az irodalomban. Az a véleménye, hogy nemcsak a képzeletben, hanem a valóságban is találkozhatunk feketékkel, akik pontosan olyan “kemények”, mint egyes fehérek. S éppen ez az, amit megpróbál bemutatni kisregényében, amelynek összes kiadói jogát megszerezte Jean d’Halluin, amint hírét vette a könyvnek. Sullivan már csak azért sem habozott Franciaországban hagyni kéziratát, mert az amerikai kiadók, amelyekkel kapcsolatba lépett, megértették vele: hiába is kísérletezik hazájában a megjelentetéssel.

A mi kiváló moralistáink bizonyára nekiesnek majd e könyv néhány – hogy úgy mondjuk – merészebben realista részletének. Érdemes azonban aláhúznunk egy alapvető különbséget e regény és Miller1 elbeszélései között. Az utóbbi ugyanis soha nem riadt vissza attól, hogy a legvaskosabb kifejezéseket használja. Ezzel szemben Sullivan szívesebben él a fordulatok és a szerkesztés lehetőségeivel, mintsem hogy durva szavakat használjon: e tekintetben tehát közelebb van a latin erotikához.

Egyébként az olvasó e lapokon világosan felfedezheti Cain2 irodalmi befolyását (jóllehet a szerző nem akarja ezt észrevétetni mesterségesen vagy más formában, az egyes szám első személy használatával, melynek elengedhetetlen voltát az idézett szerző már a Three of a kind, című könyvének különös előszavában meghirdette; Amerikában ezt három rövid regényt tartalmazó egyetlen gyűjteményben adták ki, és Sabine Berritz fordította franciára). Ugyanez vonatkozik a még modernebb Chase-re3 és a borzalmak más kedvelőire. E tekintetben el kell ismernünk, hogy Sullivan valósabban szadista, mint illusztris elődei; nem meglepő tehát, ha művét visszautasították Amerikában. Lefogadom, hogy megjelenése másnapján betiltanák. Alapjában egy olyan faj bosszúvágyának megnyilvánulásáról van itt szó, amelyet – bárki bármit mondjon is – ma is kínoznak és terrorizálnak. Valami olyan ördögűzést kell látnunk ebben az “igazi” fehérekkel szemben, mint amikor a kőkorszakbeli ember nyíllal átlőtt bölényeket festegetett magának, hogy ezzel kényszerítse csapdájába zsákmányát; avagy a valószínűségnek és a közönségízlésnek tett engedmények nagyfokú megvetését.

Sajnos Amerika, az Eldorádó földje, egyúttal a puritánok kiválasztott földje; az alkoholistáké és a szájbarágóké; s ha Franciaországban arra törekszik az ember, hogy eredetibbnek mutatkozzék, Amerikában nem csinálnak nagy ügyet az olyan formák kisajátításából, amelyek sikerrel kecsegtethetnek. Istenemre mondom, számukra ez éppen olyan, mint másnak a krumpliárusítás.

Boris Vian

I.

Bucktonban senki nem ismert engem. Clem éppen azért választotta ezt a várost. De még ha inamba száll is a bátorság, akkor sem lett volna elég benzinem, hogy folytassam az utat Észak felé. Alig öt liter lötyögött a tankban. Néhány dollár és Clem ajánlólevele, ez minden, ami a zsebemben volt. A kézitáskámról már ne is beszéljünk. Mármint a tartalmáról. S hogy el ne felejtsem: a csomagtartóban ott volt a kölyök revolvere. Egy vacak, olcsó kis 6.35-ös még a zsebében lapult, amikor a seriff szólt, hogy szállítsuk haza a testét eltemettetni.

Meg kell mondanom, hogy Clem levelétől többet reméltem, mint bármi mástól. Így már sikerülni fog, sikerülnie kell. Pillantásom a kormánykereket tartó kezemet vizsgálta, az ujjaimat, a körmeimet. Senki nem akadhat fenn rajtuk. Ettől nem kell tartanom. Talán megúszom. Tom, a bátyám az egyetemről ismerte Clemet. Hozzá nem olyan volt Clem, mint a többi egyetemista. Szívesen elbeszélgetett vele, együtt ittak, együtt mentek lógni Clem Caddyjével4. Clemnek köszönhető, hogy a többiek megtűrték Tomot. Amikor aztán elment, hogy apja helyébe lépjen a gyár élén, Tom kénytelen volt úgy határozni, hogy ő is távozik. Velünk együtt tért vissza. Jól tanult, és minden nehézség nélkül megkapta a tanítói kinevezést az új iskolába. De az, ami a kölyökkel történt, mindnyájunkat leterített. Én elég képmutató voltam ahhoz, hogy ne szóljak semmit, de a kölyök nem. Ő nem látott benne semmi rosszat. A lány apja és bátyja azonban kezelésbe vették a fiút.

Ekkor fordult Tom bátyám levéllel Clemhez. Ezek után én sem maradhattam többé ezen a vidéken, ezért arra kérte Clemet, hogy találjon nekem valamit. Ne túlságosan messze, hogy időnként láthassuk egymást, de azért elég távol ahhoz, hogy senki se ismerjen bennünket. Azt gondolta, hogy az én arcommal és megjelenésemmel egyáltalán semmit sem kockáztatunk. Talán igaza is volt, de nekem mégis a kölyök sorsa jutott eszembe.

A bucktoni könyvesbolt vezetője: ez hát az új melóm. Jelentkeznem kell a korábbi megbízottnál, és három nap alatt átvenni tőle az ügyeket. A pofa előre lépett, máshol kapott boltvezetői kinevezést, és most minél előbb el akart füstölni innen.

Szép napsütés volt. Az utcát időközben Pearl-Harbour Streetnek keresztelték át. Clem ezt valószínűleg nem tudta. A táblákon azonban a korábbi utcanév is szerepelt. A 270. szám alatt megláttam a boltot, és a kapu előtt megállítottam a Nasht. A vezető éppen számokat másolt át egy szállítólevélről a kassza mögött; középkorú ember kék szemekkel, fakószőke hajjal – ahogyan azt ajtónyitáskor megjegyezhettem. Köszöntem.

– Jó napot. Óhajt valamit?

– Egy levelet hoztam magának.

– Vagy úgy? Tehát maga az, akit be kell vezetnem az ügyekbe. Mutassa azt a levelet!

Átvette, elolvasta, megfordította és visszaadta.

– Nem lesz nehéz dolgunk – mondta. – Nézze – mutatott körül -, itt az egész készlet. Az átadást még ma este befejezhetjük. Ami pedig az árusítást, a reklámot meg a többi ügyet illeti, kövesse az ellenőrök utasításait meg a körleveleket. Ezeket majd átadom magának.

– Ez tehát bolthálózat?

– Igen. Fióküzlet.

– Értem – mondtam bölcs képpel. – És mi az, ami legjobban kelendő?

– Á! A regények. Rossz regények, de ez már nem ránk tartozik. Sok vallásos könyv és iskoláskönyv. Kevés gyermekkönyv, kevés komoly könyv. Meg sem próbáltam, hogy ezen változtassak.

– A vallásos könyvek maga szerint nem komolyak? – Nyelvét óvatosan végighúzta ajkán.

– Ne adjon a számba olyat, amit nem mondtam. – Jóízű nevetésben törtem ki.

– Bocsásson meg, magam sem nagyon hiszek bennük.

– Akkor adnék egy tanácsot. Itt ezt ne nagyon mutassa ki, és minden vasárnap menjen el meghallgatni a papot, mert különben térdre kényszerítik magát.

– Helyes – nyugtattam meg -, majd eljárok.

– Figyeljen – mondta, egy papírlapot tartva elém. – Ellenőrizze. Ez a múlthavi elszámolás. Pofonegyszerű. Minden könyvet a központtól kapunk. Nincs más tennivaló, mint három példányban vezetni a beérkezést és az eladást. Tizenöt naponként aztán eljönnek, és összegyűjtik a pénzt. A fizetését csekken kapja meg, némi százalékkal megtoldva.

– Adja ide – mondtam.

– Átvettem a papírlapot, beültem az alacsony kasszába, mely körbe volt rakva könyvekkel. Ezeket a vevők vették le a polcokról, és valószínűleg még nem volt rá ideje, hogy helyükre rakja őket.

– Mit lehet csinálni errefelé? – kérdeztem.

– Semmit – mondta. – A szemben lévő drugstore-ban vannak a lányok, és két háztömbnyire innen, Ricardónál talál Bourbon whiskyt.

Nem éreztem bántónak a nyers modorát.

– Mióta él itt?

– Öt éve – mondta. – Még ötöt kell majd lehúznom máshol.

– És azután?

– Túlságosan kíváncsi.

– Maga a hibás. Miért mondta, hogy még öt év? Vegye úgy, hogy semmit nem kérdeztem.

Szájának vonásai kissé megenyhültek, és szemhéját összehúzta.

– Igaza van. Szóval még öt év, és itthagyom ezt a munkát.

– Miért, mit fog csinálni?

– Írni – felelte. – Bestsellereket írni. Semmi mást, mint bestsellereket. Történelmi regényeket, történeteket, amelyekben négerek fehér nőkkel fekszenek le, de ezért nem lincselik meg őket; regényeket tiszta lányokról, akiknek sikerült érintetlenül felnőniük a külvárosok alja népsége között.

Elröhögte magát.

– Szóval afféle bestsellereket! És aztán végtelenül vakmerő és eredeti regényeket. Könnyű vakmerőnek lenni ebben az országban, nem kell más, mint kimondani azt, amit mindenki láthat, ha veszi magának a fáradságot.

– Maga venni fogja – mondtam.

– Biztos lehet benne. Hattal már elkészültem.

– Sohasem próbálta meg kiadatni?

– Nem vagyok sem barátja, sem barátnője a kiadónak, és pénzem sincs elég, hogy ráfordítsam.

– Tehát?

– Tehát öt év múlva lesz elég pénzem.

– Biztosan sikerül – zártam le a témát.

A következő két napban nem szűkölködtünk a munkában, annak ellenére, hogy a bolt igazán egyszerűen működött. Naprakészen kellett tartani a megrendelési listákat, és azután Hansen – ez volt a boltvezető neve – különböző tippeket kapott a vevőktől, akik közül néhányan rendszeresen felkeresték, hogy elvitatkozgassanak vele az irodalomról. Amit ebből megtudtak, az nagyjából ugyanaz volt, mint amit a Saturday Reviewból is megtudhattak volna, vagy a helyi újság irodalmi rovatából, amely úgy hatvanezer példányban jelent meg. Pillanatnyilag megelégedtem azzal, hogy hallgassam őket, miközben Hansennel beszélgettek, s ezalatt megjegyezzem a nevüket, emlékezetembe véssem az arcukat. Az ilyesmi sokat számít a könyvesboltban; még többet, mint máshol, meg az is, hogy nevükön szólítsam meg a vevőket, ahogy csak betették lábukat a boltba.

Ami szállásomat illeti, sikerült elrendeznem vele a dolgot. Átveszem azt a két szobát, amelyekben ő lakott a szembeni drugstore felett. Előlegezett néhány dollárt, ezért megengedhettem magamnak, hogy szállodában töltsem el a három napot, és elég figyelmes volt ahhoz, hogy a három napban kétszer meghívjon étkezni; így nem kényszerültem tőle kölcsönkérni. Rendes fiúnak látszott. Bosszankodtam ezen a bestseller meséjén: az ember nem így ír bestsellert, még akkor sem, ha pénze van. Talán tehetséges volt. Legalábbis reméltem.

A harmadik nap elvitt Ricardóhoz egy ebéd előtti italra. Tíz óra lehetett, és neki délután kellett indulnia.

Ez volt közösen elköltött utolsó ebédünk. Utána egyedül kell szembenéznem a vevőkkel, a várossal. Fontos, hogy tartani tudjam magam. Már az is szerencse, hogy Hansennel találkoztam. Ha eladogatom a vackaimat, talán kihúzhattam volna három napig, de így simán rendbeszedtem magam.

Ricardo a szokásos tiszta és sivár helyiség volt. Hagymás sültkrumpli- és fánkszag járta át. A söntés mögött lévő pofa szórakozottan merült újságjába.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte.

– Két Bourbont? – vetett rám kérdő pillantást Hansen.

Bólintottam.

A pincér nagy poharakban hozta, jéggel és szalmaszálakkal.

– Én mindig így iszom, de magát nem erőszakolom.

– Semmi baj – mondtam.

Aki még nem ivott jeges Bourbont szalmaszállal, az nem ismerheti, hogy milyen hatása van. Olyan, mintha tűzcsapás érné az ember szájpadlását. Fantasztikus, édes tűz.

– Csodálatos! – dicsértem.

Pillantásom az egyik tükörben arcomra esett. Teljesen hülye képet vágtam. Jó ideje, hogy nem ittam már. Hansen nevetésben tört ki.

– Semmi az egész! Sajnos, az ember hamar hozzászokik – folytatta. – Meg kell hogy tanítsam a mániámra a legközelebbi bisztró pincérét is, ahol majd inni fogok.

– Sajnálom, hogy elmegy – jegyeztem meg.

Nevetett.

– Ha maradnék, akkor maga nem lehetne itt. Nem – folytatta -, jobb lesz, ha elmegyek. Több mint öt év, a hétszentségit! – Egy hajtásra kiürítette poharát, aztán másikat rendelt.

– Á, gyorsan bele fog jönni. – Pillantásával tetőtől talpig végigmért. – Maga rokonszenves nekem. Van valami magában, amit nem tudok hová tenni. A hangja.

Szótlanul mosolyogtam. Pokoli egy fickó volt.

– Túlságosan telt a hangja. Nem volt maga énekes?

– Hát, énekeltem néha, de csak szórakozásból.

Már nem énekelek többé. Azelőtt, a kölyök ügye előtt igen. Énekeltem, és gitárral kísértem magam. Handy bluesokat és régi, new-orleansi refréneket, meg egyebeket, amiket improvizáltam, de nem volt többé kedvem gitározni. Pénz kellett, sok pénz, hogy rendbeszedjem magam.

– Ezzel a hanggal minden nő magába esik – mondta Hansen.

Megvontam a vállam.

– Ez sem érdekli magát?

Hátba veregetett.

– Kerüljünk majd egyet a drugstore felé. Ott csípheti mindegyiket. Van egy klubjuk a városban. Egy bobby-soxer klub. Tudja, az olyan lányok, akik piros zoknit meg csíkos pulóvert viselnek, s akik levelet írogatnak Frank Sinatrának. A drugstore-ban van a főhadiszállásuk. Látta már? Nem, persze, hiszen majd’ mindennap a boltban maradt.

Most rajtam volt a sor, hogy rendeljek egy Bourbont. Éreztem, ahogy az ital végigszalad karomban, lábamban, egész testemben. Ott nálunk nélkülöztük a bobby-soxereket. Pedig jó lett volna belőlük. Kis tizenöt évesek, hegyes kis mellecskékkel a feszülő pulóver alatt, amit direkt csinálnak ezek a kis pipik, nagyon is céltudatosan. Szép, egyenes tartásúak a lapossarkú cipőikben, élénkzöld vagy élénksárga zoknival; széles szoknyák, kerek térdecskék; és mindig széttárt combokkal ülnek a földre a fehér bugyiban. Igen, tényleg szerettem ezeket a bobby-soxereket.

Hansen rámnézett.

– Mindenben benne vannak. Nem kockáztat sokat. Egész csomó helyük van, ahová elvihetik magát.

– Ne nézzen engem disznónak – mondtam.

– Á, nem. Már úgy értem, hogy elhívják táncolni meg inni.

Somolygott. Bizonyára érdeklődő képet vághattam.

– Aranyosak ezek – mondta. – Majd meglátogatják magát a boltban.

– Mit keresnének?

– Színészfotókat vesznek, meg mintha csak véletlenül akadna kezükbe, mindenféle könyvet a pszichoanalitikáról. Akarom mondani, orvosi könyveket. Mindegyik az anatómiát tanulmányozza.

– Hát jó – dörmögtem. – Majd meglátjuk.

Bizonyára észrevette, hogy eltűnt arcomról az érdeklődés, mert más témáról kezdett beszélni. Aztán megvacsoráztunk, ő meg délután két óra tájban elutazott. Egyedül maradtam a butik előtt.

folyt.köv.