II.

Azt hiszem, tizenöt napja voltam már ott, amikor unatkozni kezdtem. Egész idő alatt nem hagytam el a boltot. Az üzlet nagyszerűen ment. A könyvek jól keltek, s a reklámot készen kaptam. A központ minden héten küldött egy csomag illusztrált plakátot, leporellókat, hogy tegyem ki őket a kirakatba, ahol jól láthatók, mindegyiket a megfelelő könyvhöz. Időm háromnegyede elegendő volt ahhoz, hogy elolvassam a fülszövegeket vagy minden negyedik-ötödik oldalt, s így megfelelő fogalmam legyen a könyvek tartalmáról – mindenesetre bőségesen elég ahhoz, hogy rábeszéljem azokat a boldogtalanokat, akik a képes borítólap, a leporelló, a szerző fényképe és a kis életrajzi jegyzet elolvasásával bekapták a horgot. A könyveket éppen ezek az apróságok drágítják meg, bizonyítván, hogy az emberek nem amiatt veszik meg, mert jó irodalom; egyszerűen el akarják olvasni azt, amit a klubjuk javasol, amiről beszélnek, és nem sokat törődnek vele, hogy mi is van benne.

Egyes könyvekből és szórólapokból egész kazallal kaptam, azzal az utasítással, hogy külön kirakatot csináljak belőlük. A szórólapokat a pénztárgép mellett helyeztem el egy halomban, és minden eladott könyvbe csúsztattam belőlük. Egy ilyesféle nyomtatványt bárkire rá lehet sózni, és szövege az effajta kisvárosi közönség számára könnyen érthető. A központ jól bevált módszere volt ez – s ha egy kicsit botrányszagú könyvről volt szó, délutánra már elkapkodták.

Tulajdonképpen nem unatkoztam igazán. De kezdtem ösztönösen könnyíteni magamon a szokásos kereskedelmi rutinnal, és így időt nyertem arra, hogy egyéb dolgokra is gondoljak. S éppen ez az, ami nyugtalanná tett. Túlságosan is jól mentek a dolgok.

Szép időnk volt. A nyár a végéhez közeledett. A város porszagot lehelt. Lenn a folyó partján az emberek a fák hűvösébe húzódtak. Megérkezésem óta még ki sem mozdultam, és semmit sem ismertem a környező vidékből. Már alaposan rámfért, hogy friss levegőt szívjak. De egy másfajta hiány még jobban gyötört. Nők kellettek volna.

Ezen az estén, amikor öt órakor lehúztam a bolt redőnyét, nem mentem vissza, hogy tovább dolgozzam a neonlámpa fényében. Fogtam a kalapomat, karomra terítettem a zakómat, s egyenesen a szemközti drugstore-ba siettem. Éppen fölötte laktam. Benn három vendég ücsörgött. Egy tizenéves suhanc és két hasonló korú lány. Üres pillantást vetettek rám, aztán tekintetük visszasüppedt jeges tejjel teli poharaikba. Még a látása is beteggé tett. Szerencsére az ellenméreg ott lapult a kabátom zsebében.

A bárpult előtt ültem le, a két lány közül a nagyobbik széke mellett. A felszolgálónő, egy elég csúnya barna, bizonytalan mozdulattal emelte fel a fejét, amikor meglátott.

– Mit tudna hozni nekem, amiben nincs tej? – kérdeztem.

– Citrom? – sorolta. – Grape-fruit? Coca-cola? Paradicsom?

– Grape-fruit – mondtam. – De ne töltse tele a poharat.

Megkutattam a kabátomat, és elővettem a flaskámat.

– Nálunk tilos alkoholt fogyasztani – tiltakozott ernyedten.

– Nem baj. Ez az én orvosságom – vihogtam. – Ne féltse az iparengedélyét.

Odanyújtottam egy dollárt. Ma reggel kaptam meg a csekkemet. Kilencven dollár hetenként. Clem tudta, mire van szükségem. A nő leszámolta a visszajárót, én meg szép borravalót hagytam neki.

A grape-fruit Bourbonnal nem valami mesés dolog, de mindenesetre jobb, mint üresen. Már jobban éreztem magam. Valósággal megkönnyebbültem. A három kölyök rám nézett. Ezeknek a taknyosoknak egy huszonhat éves pofa már öreg. Egy mosolyt küldtem a kis szőke felé; égszínkék, fehércsíkos blúzt viselt gallér nélkül, ujjait feltűrte, és vastag krepptalpú cipőjében kis fehér zoknit hordott. Elragadó volt. Bombajó alakú. Kemény lehetett az ember keze alatt, mint az éretlen szilva.

Melltartót nem hordott, és mellbimbói kirajzolódtak a gyapjúszövet alatt. Ő is rám mosolygott.

– Meleg van, mi? – mondtam.

– Döglesztően – felelte nyújtózkodva.

A hóna alatt két nedvességfolt tűnt elő. Valamit elindított bennem. Felálltam, és egy ötcentest csúsztattam a zeneautomatába.

– Lenne kedve táncolni? – kérdeztem hozzá lépve.

– Óh! Maga megöl engem! – kacérkodott.

Olyan szorosan simult hozzám, hogy elállt a lélegzetem. Tisztára bébi illata volt. Keskeny termetén átértem a jobb vállát a karjával együtt. Feljebb vittem a kezemet, és ujjaimat pontosan a melle alá csúsztattam. A két másik bennünket bámult, majd ők is táncolni kezdtek. Egy elcsépelt Shoo Fly ment, Diasah Shore-ral. A lány vele dúdolta. A felszolgálónő kikukkantott képes magazinja mögül, amikor meglátta, hogy táncolunk, aztán néhány pillanat múlva visszabújt olvasmányaiba.

Semmi mást nem hordott a pulóvere alatt. Ezt rögtön éreztem. Nagyon szerettem volna, ha a lemez abbamarad, különben még két perc, és nem vagyok szalonképes. Elengedett, visszatért a helyére, és rám nézett.

– Ahhoz képest, hogy felnőtt, nem táncol rosszul… – mondta.

– A nagyapámtól tanultam – feleltem.

– Meg is látszik – csúfolódott. – Nem nagyon strapálja magát.

– A jive-ben maga biztosan erősebb, de én megtaníthatom egyéb trükkre is.

Félig lehunyta a szemét.

– A nagymenők trükkjeire?

– Az magától függ, hogy van-e hozzá tehetsége.

– Már látom, hová akar kilyukadni.

– Engem nem lát kilyukadni sehova sem. Van valakinek gitárja maguk között?

– Gitáron játszik? – szólt közbe a fiú olyan képpel, mint aki most ébredt.

– Igen, egy kicsit.

– Akkor énekel is – mondta a másik lány.

– Egy kicsit énekelek is.

– A hangja, mint Cab Callowayé, biztosan – csúfolódott az első.

Bosszúsnak látszott, hogy a többiek beszélgetni kezdtek velem. Meg kellett nyugtatnom.

– Vigyenek el valahová, ahol van gitár, és megmutatom, hogy mit tudok. Nem állítom, hogy W.C. Handy vagyok, de tudok bluesokat játszani.

A lány állta pillantásaimat.

– Jó – mondta -, akkor gyerünk B. J.-hez.

– Neki van gitárja?

– Van gitárja, és a neve Betty Jane.

– B. J., mint Baruch Junior – csipkelődtem.

– Az hát – mondta a lány -, az is itt lakik. Jöjjön.

– Rögtön odamegyünk? – kérdezte a fiú.

– Miért ne? Hadd kapja meg ő is a magáét.

– Oké – mondta a srác. – Engem Dicknek hívnak. Ő meg Jicky.

Arra a lányra mutatott, akivel táncoltam.

– Én pedig Judy vagyok – mondta a másik lány.

– Lee Anderson. Én vezetem a szemközti könyvüzletet.

– Tudjuk – mondta Jicky. – Tizenöt napja tudjuk.

– Magukat ez ennyire érdekli?

– Persze – mondta Judy. – Férfihiány van ebben a fészekben.

Dick tiltakozni próbált, miközben mind a négyen kifelé mentünk. Elég izgatottnak látszottak. Nekem pedig maradt elég Bourbonom, hogy egy kicsit jobban felizgassam őket, ha szükség lesz rá.

– Megyek akkor maguk után – mondtam mégegyszer odakinn.

A kapu előtt Dick roadstere, egy öreg Chrysler várakozott. A két lányt előre ültette, magam a hátsó ülésen helyezkedtem el.

– Mit csinálnak maguk civilben, gyerekek? – kérdeztem. A kocsi egyből indult, és Jicky az ülésre térdelve arccal felém fordult, hogy válaszoljon.

– Dolgozunk – mondta.

– Tanulmányok? – tapogatóztam.

– Az is, meg más is.

– Ha egy kicsit idébb jönne – mondtam hangosabban a szél miatt – kényelmesebben beszélgethetnénk.

Félig lecsukta a szemét. Valamelyik filmből leshette el ezt a pózt.

– Nem akarja kompromittálni magát, mi?

– Törődöm is vele – mondta a lány.

Átkaroltam a vállát, hogy áthúzzam az üléstámlán.

– Hé, ti ott! – szólt Judy megfordulva. – Elég speciális módon beszélgettek.

Át akartam ültetni Jickyt a bal oldalamra, és igyekeztem minden jó helyen megfogni. Ő meg elég jól odatartotta magát. Olyan képet vágott, mint aki érti a tréfát. A bőrülésre tettem le, és átöleltem a nyakát.

– Most nyugi, vagy elfenekelem.

– Mi van ebben a flaskában? – kérdezte.

A zakóm a térdemen volt. A lány a kabát alá csúsztatta kezeit. Nem gyanítottam, hogy kifejezett szándékkal teszi, de ugyancsak jól célzott.

– Nem nyúlkálunk – mondtam visszahúzva a kezét. – Majd én kiszolgálom.

Lecsavartam a nikkelezett kupakot, és odatartottam neki a flaskát. Egy jót húzott belőle.

– Ne az egészet! – tiltakozott Dick.

A visszapillantóból figyelt bennünket.

– Lökje ide nekem is, Lee, vén róka…

– Ne féljen, van ebből másik is.

Fél kézzel tartotta a volánt, a másikkal a levegőbe csapkodott a mi irányunkba.

– Mit hülyéskedsz, mi? – szólt rá Judy. – Még árokba viszel bennünket!

– Maga a józan feje ennek a bandának – vetettem oda. – Sohasem veszti el a hidegvérét?

– Soha! – mondta a lány.

Röptében kapta el a flaskát abban a pillanatban, ahogy Dick vissza akarta adni nekem. Amikor elém tartotta, már üres volt.

– A teremtésit – jegyeztem meg -, most jobban érzi magát?

– Óh! Ez nem is olyan szörnyű… – mondta.

Láttam, hogy könnyes lesz a szeme, de elég jól tartotta magát. Csak a hangja fulladozott egy kicsit.

– Ebből aztán semmi sem maradt nekem – mondta Jicky.

– Majd keresünk még belőle – nyugtattam meg. – Gyerünk azért a gitárért, aztán majd visszafordulunk Ricardóhoz.

– Könnyű magának – mondta a kölyök. – Bennünket azonban nem szolgálnak ki.

– Íme, mit tesz az, ha az embernek ilyen fiatal képe van – ugrattam őket.

– No, annyira azért nem – dünnyögte Jicky.

Izgett-mozgott, és úgy helyezkedett el, hogy számomra nem maradt más hátra, mint hogy összezárjam az ujjaim, s a tenyeremben volt. A roadster hirtelen megállt, és én hanyagul otthagytam a kezem a karján.

– Jövök vissza – jelentette be Dick.

Kimászott a kocsiból, és a ház felé futott. Az szemmel láthatólag egy sorház részét képezte, amelyet ugyanaz a vállalkozó épített a lakótelepen. Dick hamarosan feltűnt a kapubejáratnál. Egy lakkozott tokban lévő gitárt tartott a kezében. Becsapta maga mögött a kaput, és három ugrással a kocsiban termett.

– Mit tegyünk? B. J. nincs itthon.

– Majd visszahozzuk neki. Induljunk. Gyerünk Ricardóhoz, hogy megtölthessem a palackokat.

– Jó kis hírnévre tesz majd szert – mondta Judy.

– Á – nyugtattam meg -, rögtön rájönnek, hogy maga volt az, aki berántott engem ebbe a piszkos kis orgiába.

Most visszafelé tettük meg ugyanazt az útvonalat, de a gitár zavart engem. Azt mondtam a fiúnak, hogy egy kicsit távolabb álljon meg a presszótól, én meg kiszállok, hogy teletölthessem a flaskákat. Vettem egy tartalék üveggel is, és visszamentem a bandához. Dick és Judy az első ülésen térdeltek, és energikus vitát folytattak a szőkével.

– Mi a véleménye, Lee? – kérdezte a fiú. – Menjünk fürödni?

– Helyes – mondtam. – Tudnának kölcsönözni egy fürdőnadrágot? Nincs nálam semmi…

– Á, azt elintézzük!

Indított, és kimentünk a városból. Majdnem mindjárt befordult egy ösvényre, amely olyan keskeny volt, hogy éppen csak elfért rajta a Chrysler, és rettentően el volt hanyagolva.

– Tudok egy klassz helyet a fürdéshez – biztatott. – Soha egy lélek sem jár arra! És micsoda víz!

– Pisztrángos folyó?

– Igen, egy kis öböllel és fehér homokkal. Senki sem kószál arra. Csak mi tudjuk az utat.

– Azt látom – mondtam összeszorítva állkapcsomat, amely majd eltört minden zökkenőnél. – El kellene cserélnie a roadsterét egy bulldózerre.

– Ez is a balhéhoz tartozik – magyarázta. – Éppen az ilyesmi tartja távol az embereket attól, hogy erre kujtorogjanak.

Beletaposott a gázba, én pedig a Teremtő kegyeibe ajánlottam csontjaimat. Az ösvény hirtelen elkanyarodott, és vagy százötven méterrel arrább megállt a kocsi. Nem látszott más, csak földhányások. A Chrysler éppen egy nagy jávorfa előtt stoppolt, és Dick meg Judy a földre huppantak. Én is előre ugrottam, és röptében kaptam el Jickyt. Dick fogta a gitárt, és ment előttünk. Igyekeztem követni. Az ágak között egy szűk csapás volt, ahonnan hirtelen előtűnt a folyó, frissen, átlátszóan, mint egy pohár gin. A nap már alacsonyan sütött, de a forróság még nem enyhült. A vízparti árnyékban borzongani lehetett, a másik oldal azonban ragyogott a sugaraktól. Sűrű, száraz és poros fű nőtt a lejtőn, egészen a vízpartig.

– Nem rossz kis zug. Teljesen egyedül bukkantak rá?

– Nem vagyunk mi olyan dinkák – mondta Jicky.

Egy száraz göröngy találta el a nyakamat.

– Ha nincsenek észnél – fenyegetőztem -, akkor nem kapnak több piát.

A zsebemre ütöttem, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.

– Óh, ne haragudjon, öreg blues énekes – mondta a lány. – Inkább mutassa meg, hogy mit tud.

– Fürdőnadrág? – kérdeztem Dicket.

– Nincs szükség rá, senki nem jár erre.

Megfordultam. Judy már levette a pólóját. Nem sok mindent hordott alatta. A szoknyája végigcsúszott a combján és pillanatok alatt a levegőbe repültek a cipői, zoknijai. Elnyújtózkodott a fűben teljesen meztelenül. Elég ostoba képet vághattam, mert olyan csúfondárosan nevetett az orra alatt, hogy csaknem kizökkentem a nyugalmamból. Dick és Jicky ugyanolyan kosztümben gördültek mellé. Ennyire nevetséges helyzetben én látszottam zavartnak. Meglepett a fiú soványsága, ahogy a bordái előtűntek napcserzette bőre alatt.

Oké, mondtam, akkor én sem kényeskedem.

Szándékosan húztam az időt. Tudom, hogy mit érek meztelenül, és biztosítok mindenkit, hogy volt idejük meggyőződni erről, miközben vetkőztem. Megropogtattam a csontjaimat, jól kinyújtóztattam magam, és melléjük ültem. Még nem voltam teljesen lehiggadva a Jickyvel való kis fogdosások után, de nem tettem semmit, hogy bármit is elrejtsek. Feltételezem, azt hitték, hogy elgyávultam.

Megmarkoltam a gitárt. Kiváló Ediphone volt. Nem valami kényelmes földön ülve játszani, ezért szóltam Dicknek:

– Nem haragszik, ha kiveszem az egyik üléspárnát a tragacsból?

– Magával megyek – mondta Jicky.

Úgy siklott az ágak között a vízben, mint egy angolna. Furcsa hatást tett rám, ahogy néztem a kölyök-testét, s a sztárhoz illő fejét a sötét árnyakkal telt bozót közepén. Letettem a gitárt, és utána eredtem. Előnye volt, és amikorra én a kocsihoz értem, ő már visszafelé jött a nehéz bőrüléssel.

– Adja csak ide! – mondtam.

– Hagyjon békén, Tarzan! – kiáltott.

Nem hallgattam a tiltakozására, és megragadtam hátulról, mint egy vadállat. Elengedte a kocsiülést, és várta, hogy mi történik. Olyan volt, mint egy nősténymajom. Miután számot vetett helyzetével, teljes erejéből harcolni kezdett. Nevetni kezdtem. Szerettem az ilyesmit. A fű magasra nőtt ezen a helyen, és lágy volt, mint a gumimatrac. A földre csúszott, és én követtem. Mindketten harcoltunk, mint a vadak. Napbarnított volt egészen a mellbimbójáig, anélkül, hogy látszott volna a melltartó helye, amely oly sok meztelen lányt elcsúfít. És sima volt, mint a barack, meztelen, mint egy kislány, de amikor sikerült magam alá szorítanom, megértettem, hogy többet tud, mint egy kislány. Technikájának legjobb választékát mutatta be nekem, aki hosszú hónapok óta éheztem már. Ujjaim alatt éreztem sima csípőjének árkait, kerek és kemény fenekét, amely olyan volt, mint egy görögdinnye. Alig tíz percig tartott. Azt színlelte, mintha elaludt volna, és abban a pillanatban, amikor egészen mélyre hatoltam benne, ledobott mint egy batyut, s szaladt előlem egészen a folyóig. Felszedtem az ülést, és futottam utána. A víz szélén lendületet vett, és minden fröcskölés nélkül elmerült.

– Maga már fürdik?

Ez Judy hangja volt. A hátán elterülve egy fűzfa-rügyecskét rágott, s kezét a feje alá kulcsolta. Dick mellette hempergett, és combját simogatta. Az egyik flaska üresen feküdt mellette a földön. A lány észrevette pillantásomat.

– Igen… üres! – nevetett. – Az egyiket meghagytuk magának.

Jicky a víz másik partján bóklászott. Megtapogattam a zakómat, és kivettem belőle a másik üveget, aztán a vízbe merültem. Langyos volt. Csodálatos formában éreztem magam. Kifulladásig sprinteltem, és a folyó közepén elértem a lányt. Talán két méter mély lehetett itt, és az áramlat majdnem észrevehetetlen.

– Nem szomjas? – kérdeztem tőle egyik karommal csapdosva a vizet, hogy felszínen tartsam magam.

– De még mennyire! Maga aztán alaposan ki tud fárasztani a rodeó módszerével.

– Jöjjön – mondtam. – Nyújtózzon egyet.

Hagyta, hogy a hátára fektessem, és alája csússzak, egyik karommal a törzsét átölelve. A másik karommal odanyújtottam a flaskát. Miközben azt megragadta, úgy intéztem, hogy ujjaim végigsimítsák a combját. Óvatosan szétfeszítettem a lábát, és újból magamévá tettem a vízben. Teljesen átadta magát. Majdnem álltunk, és csak annyit mozogtunk, hogy el ne süllyedjünk.

folyt.köv.