Amikor beléptem Dexterhez, megértettem, hogy miért kell estélyi öltözék; csoportunk szinte elveszett a többségében elit közönséghez tartozók között. Rögtön felismertem őket; a doktort, a lelkészt és a hasonszőrűeket. Egy feketebőrű inas jött elvenni a kalapomat, és másik kettőt is észrevettem közülük. Ezután Dexter megragadta a karomat, és bemutatott szüleinek. Rájöttem, hogy a születésnapját ünnepli. Az anyja hasonlított rá; kis, sovány, barna asszony, piszkos színű szemekkel, az apja pedig olyan típus, akit az embernek kedve lenne egy párna alatt lassan megfojtani, annyira keresztülnéz az embereken. B. J., Judy, Jicky és a többiek estélyi ruhában voltak, és nagyon bájologtak. Nem tudtam nem gondolni a puncijukra, amikor láttam, mint teszik-veszik magukat, miközben koktélt isznak, vagy ezekkel a szemüveges, komoly pofákkal táncolnak. Időnként összekacsintottunk, hogy ne veszítsük el egymással a kapcsolatot. Émelyítő.

Pia volt roskadásig. Dexter értett hozzá, hogy kell fogadni a haverokat. Bemutatkoztam egy-két lánynak, rumbát táncoltam velük, és ittam, minthogy nem nagyon volt mást mit tenni. Egy jó blues Judyval megbizsergette a szívemet; egyike volt azoknak a lányoknak, akivel ritkán szeretkeztem. Úgy éreztem, hogy kerül engem, és én sem kerestem az alkalmat, hogy többször megkapjam, mint a többieket, de azt hittem, hogy ezen az estén nem fogok élve szabadulni a combja közül; te jó Isten, hogy tüzelt! Fel akart vinni Dexter szobájába, de nem voltam benne biztos, hogy ott nyugton marad, inkább elvittem inni valamit, hogy kárpótoljam, de aztán mintha villámcsapás ért volna, amikor megpillantottam egy belépő társaságot.

Három nő volt, kettő közülük fiatal. A harmadik negyven körüli, s velük egy férfi, de nem az utóbbiakról akarok beszélni. Igen, rögtön tudtam, hogy végre megtaláltam, amit kerestem. Ha látná a kölyök ezt a kettőt, talán még a sírjából is kimászna örömében. Megszorítottam Judy karját, aki azt hitte, hogy megkívántam, mert hozzám bújt. A két lányt, úgy ahogy voltak, rögtön az ágyamba vittem volna. Elengedtem Judyt, feltűnés nélkül megsimogattam a fenekét, aztán leejtettem a karomat.

– Ki ez a két baba, Judy?

– Szóval érdekli magát, vén könyvárus?

– Mondja, honnan szedte elő Dexter ezeket a tündéreket?

– A jobb társaságból. Ezek nem kertvárosi bobby-soxerek, tudja, Lee. És semmiféle nudizás nincs velük!

– Bitangul sajnálom! Ha jól meggondolom, azt hiszem, a harmadikat is vállalnám, csak hogy megkapjam a két másikat.

– Ne izgassa fel úgy magát, öregfiú. Ezek nem idevalósiak.

– Honnan jöttek?

– Prixville-ből. Száz mérföldnyire innen, Dexter papa régi barátai.

– Mind a kettő?

– Úgy valahogy. Maga megkukult ma este, kedves Joe Louisom. Ez két nővér az anyjukkal meg az apjukkal, Lou Asquith és Jean Asquith. Jean a szőke. Ő az idősebb, Lou öt évvel fiatalabb nála.

– Akkor ő tizenhat éves lehet? – próbálkoztam.

– Tizenöt. Lee Anderson, maga ejti a bandát, és ráhajt Asquith papa csibéire?

– Maga meghülyült, Judy. Magát nem bizsergetik ezek a lányok?

– Én a hapsikat kedvelem, s bocsásson meg, de normálisnak érzem magam, legalábbis ma este. Táncoltasson meg, Lee.

– Bemutat majd engem?

– Kérje meg erre Dextert.

– Oké – mondtam.

Megtáncoltattam a lemez két utolsó taktusára, s amikor az befejeződött, letettem. Dexter éppen egy pipit fűzött a sarokban.

– Óh, Dexter!

– Igen!

Megfordult, s megpillantva engem bohóckodó képet vágott, de nem vettem a lapot.

– Ezek a lányok… Asquithék… ugye? Jól tudom? Mutasson be nekik.

– Természetesen, öregfiú. Jöjjön velem.

Egészen közelről nézve, a lányok túlszárnyalták azt is, amit a bárból nézve láttam. Egyszerűen szenzációsak voltak. Habogtam valamit, és Lout, a barnát felkértem egy slow-ra, amit a lemezlovas halászott ki a csomag alól. Úristen! Áldottam az eget és azt a pofát, aki a szmokingomat a termetemre igazította. Egy kicsit jobban magamhoz szorítottam, mint szokásos, de mégsem mertem vele úgy összetapadni, mint ahogyan nálunk, a bandában egyik a másikhoz tapadt, ha kedvünk támadt rá.

Nem tudom, mivel parfümözte be magát, biztosan nagyon drágával; valószínűleg francia parfümmel. Barna haja volt, amelyet féloldalra fésült, és sárga vadmacska szeme volt egy elég sápadt, háromszögletű arc felett, és a teste… Még ha rágondolok is, izgalomba hoz. A ruháját semmi sem tartotta, nem is tudom, hogyan, mert nem volt semmiféle pántja sem a nyakán, sem a vállán, talán a melle… Mert a mellével egy tucat ilyen könnyű ruhát is megtartott volna, olyan kemény és hegyes volt. Egy kicsit magamhoz húztam, a szmokingom kivágásánál és a selyemingemen keresztül éreztem a bimbóját. A többieknek az áttetsző ruhákon keresztül látni lehetett a bugyi szegélyét a combjukon, de ő másként rendezte el, mert a hónaljától a bokájáig olyan sima volt a vonala, mint egy tejesköcsögé. Rögtön azután, hogy visszanyertem lélegzetemet, megpróbálkoztam beszélgetni vele.

– Hogy lehet az, hogy magát sohasem látjuk itt?

– Látni lehet. Magam vagyok rá a bizonyíték.

Egy kicsit hátradőlt, hogy szemügyre vegyen. Egy jó fejjel voltam magasabb nála.

– Akarom mondani, itt a városban…

– Láthatna, ha Prixville-ben járna.

– Akkor azt hiszem, hogy ki kell bérelnem valamit Prixville-ben. – Haboztam, mielőtt ezt rávágtam volna. Nem akartam túl gyorsan előreszaladni, de ezekkel a lányokkal soha nem tudja az ember. Meg kell kockáztatni. Nem vágott meglepett arcot, egy kicsit mosolygott, de a szeme hideg maradt.

– Nem feltétlenül látna ilyennek, mint most.

– Gondolom, elég sok hódolója lehet…

Határozottan, tapintat nélkül ütöttem a vasat. Nem öltözik így valaki, ha a szeme valóban hideg.

– Óh – mondta -, Prixville-ben nincs sok érdekes ember.

– Kitűnő – mondtam. – Akkor tehát lehet esélyem.

– Nem tudom, hogy maga érdekes-e?

Ez csapda. Mindezek után magam kerestem azt, ami velem történt. De nem tágítottam olyan hamar.

– Ki az, aki érdekli magát?

– Nem rossz magával. De ez csalóka is lehet. Nem ismerem magát.

– Dexter egyik barátja vagyok, Dick Page-é, meg a többieké.

– Dicket ismerem. De Dexter furcsa alak.

– Túl sok a pénze ahhoz, hogy igazán fura lehessen.

– Azt hiszem, hogy akkor maga egyáltalán nem szeretné az én családomat. Tudja, nekünk is elég sok pénzünk van…

– Az érződik – mondtam, egy kicsit a hajához közelítve arcomat.

Újból mosolygott.

– Szereti a parfümömet?

– Imádom ezt a fajtát.

– Érdekes… – mondta. – Megesküdtem volna, hogy maga jobban kedveli a lovak szagát, a fegyverzsírét vagy a napolajét.

– Ne skatulyázzon be engem… – vágtam vissza. – Nem az én hibám, ha ilyen alkatom van, ha nem vagyok egy angyalfej.

– Irtózom az angyalfejektől – mondta. – De méginkább irtózom azoktól a férfiaktól, akik szeretik a lovakat.

– Nekem sohasem volt dolgom sem közelről, sem távolról ezekkel az állatokkal. Mikor láthatom viszont magát?

– Óh! Még nem mentem el – mondta. – Még az egész este maga előtt van.

– Az nekem nem elég.

– Ez magától függ.

Ezzel engedett el, mert a számnak vége lett. Néztem, hogyan siklik át a párok között, s fordul vissza kicsit gonoszkodó nevetéssel, de ez a nevetés nem volt elutasító. Olyan vonalai voltak, hogy még a szenátus véneit is felébresztette volna álmukból.

Visszamentem a bárba. Ott találtam Dicket és Jickyt. Éppen egy Martinit szopogattak. Arcukra kiült az unalom.

– Óh, Dick! – mondtam neki. – Maga túl sokat nevet. Az deformálja a fizimiskáját…

– Jól van, bodros hajú férfiú – mondta Jicky. – Mit csinált? Saghet táncolt egy néger lánnyal? Vagy egy luxuscsajra vadászott?

– Egy bodros hajú ürgének – torkolltam le – elég, ha egy kis swinget táncol. Húzzuk el a csíkot innen néhány szimpatikus haverral, és megmutatom magának, hogy mit tudok csinálni.

– A szimpatikus macskákkal, akik nem viselnek vállpántot a ruhájukon, mi?

– Jicky, tündérem – mondtam közeledve hozzá és megragadva a csuklóját -, csak nem hányja a szememre, hogy szeretem a csinos lányokat. – Magamhoz szorítottam kissé, és mélyen a szemébe néztem. Tele szájjal nevetni kezdett.

– Maga unja magát, Lee. Elege van a bandából? Ha meggondolom, tudja, én sem vagyok rossz parti; az én apám is megkeres húszezret egy évben.

– Maga valóban szórakozik itt? Én halálosnak találom. Az ember fuldoklik ezek alatt a mélykék szakramentumok alatt.

– Gondolja, hogy Dexter nem sértődik meg?

– Azt gondolom, hogy neki más dolga van, mint velünk foglalkozni.

– És a maga szépségei? Gondolja, hogy ezek is eljönnek?

– Dick ismeri őket… – erősítettem meg egy cinkos pillantást vetve a fiúra.

Dick, kevésbé bárgyún, mint szokott, a combjára csapott.

– Lee, maga igazi belevaló fickó. Jól be tudja tájolni magát!

– Már azt hittem, hogy én csak egy bodros hajú vagyok.

– Az csak paróka lehet.

– Keressék meg nekem ezt a két csajt, és hozzák ide őket. Vagy inkább ültessék be az én tragacsomba, vagy ha úgy jobb, a magukéba.

– De milyen ürüggyel?

– Óh, Dick! Elég gyerekkori emléke van, amit elmesélhet ennek a két pipinek…?

Bátortalanul és vigyorogva fordult sarkon. Jicky mindezt hallgatta, és röhögött rajtam. Intettem neki. Odajött.

– Maguk meg kajtassák fel Judyt és Billt, hét vagy nyolc üveg itallal együtt.

– Hová lesz a menet?

– Hová lehet menni?

– A szüleim nincsenek otthon – mondta Jicky. – Csak a kisöcsém. Ő meg alszik. Jöjjenek hozzánk.

– Maga igazi ász, Jicky. Indián szavamra.

A lány lehalkította szavát.

– Megizél engem?

– Mit?

– Megizél engem, Lee?

– Ó, természetesen.

Törzsvendég voltam Jickynél, és azt hiszem, hogy most rögtön meg tudtam volna tenni. Elég izgató volt látni a selyemruhájában, a bal arcára fésült sima, hosszú hajfürtjével, egy kicsit mandulavágású szemével és ártatlan szájával. A lány gyorsabban szedte a levegőt, és arca kipirosodott.

– Ez ostoba dolog, Lee… Tudom, hogy az emberek mindig azt csinálják, de szeretem csinálni!

– Rendben, Jicky – mondtam, megsimogatva a vállát. – Még sokszor csinálni fogjuk, mielőtt meghalunk.

Erősen megszorította a csuklómat, és már futott előre, mielőtt visszatarthattam volna. Szerettem volna neki megmondani most, elmondani, hogy ki is volnék; szerettem volna, hogy lássam az arckifejezését… De Jicky nem volt igazi zsákmány számomra. Erősnek éreztem magam, mint John Henry, és a szívem távol állt attól, hogy megszakadjon.

Visszamentem a büfébe, és kértem egy dupla Martinit a pult mögötti alaktól. Egy hajtásra lenyeltem, és igyekeztem segíteni egy kicsit Dicknek.

Az idősebb Asquith-lány tűnt fel a közelben. Élénken társalogtak Dexterrel. Most kevésbé állhattam a fiút, mint máskor, fekete hajtincsével a homlokán. Szmokingja valóban jól festett rajta. Alatta jó felépítésűnek látszott, és sötét bőrszíne a fehér inghez olyan volt, mint a “Töltsék vakációjukat Miamiben a Splendid Hotelben” feliratú reklám.

Határozottan léptem oda hozzájuk.

– Dex – mondtam -, nem fog megölni, ha most felkérem Miss Asquitht, hogy táncoljon velem egy slow-t?

– Túlságosan erős hozzám képest, Lee – felelte Dexter. – Nem verekszem magával.

Valójában azt hiszem, hogy nem törődött vele, de nehéz volt megállapítani, hogy a fiú hanghordozása mit is jelentett. Én már átkaroltam Jean Asquitht.

Azt hiszem, hogy mégis a húga, Lou tetszett jobban. De nem gondoltam volna, hogy öt év különbség van köztük. Jean Asquith majdnem akkora volt, mint én. Jó négy hüvelyknyivel magasabb, mint Lou. Kétrészes ruhát viselt, valami átlátszó fekete izéből, hét vagy nyolc fodorral a szoknyán, cicomás melltartóval, de amely csak kevés részt fedett el. A bőre aranysárga színű volt, néhány vöröses folttal a vállán és a halántékán, a haja nagyon rövidre volt vágva és göndörítve, ami egészen kerek fejet csinált neki. Az arca is kerekebb volt, mint Loué.

– Gondolja, hogy szórakoznak itt? – kérdeztem.

– Ezek a partik mindenütt egyformák. Ez se rosszabb, mint a többi.

– Momentán szívesebben lennék egy másikon.

Ez a lány tudott táncolni. Igazán nem volt sok dolgom vele. Nem feszélyeztem magam, hogy még szorosabban öleljem, mint a húgát, mert tudtunk beszélgetni anélkül, hogy le kellett volna hajolnom hozzá. Arcát az enyémhez támasztotta. Lefelé tekintve láttam szépen ívelt fülét, rövid hajának hullámos fürtjeit és kerek vállát. Zsálya és vadfű illata volt.

– Milyen parfümöt használ? – fűztem tovább, mert nem felelt.

– Nem illatosítom magam – mondta.

Nem erőltettem az efféle társalgást, és vakon húztam a következő lapot.

– Mit szólna ahhoz, ha elmennénk egy olyan helyre, ahol jól lehetne szórakozni?

– Azaz?

Könnyedén társalgott, anélkül, hogy felemelte volna a fejét, és úgy hatott, mintha a hangja mögöttem szólalt volna meg.

– Azaz egy olyan helyre, ahol lehet eleget inni, eleget dohányozni, és elég hely van a tánchoz.

– Akkor cserélnék – mondta. – Ez inkább valamilyen törzsi táncra emlékeztet engem, vagy mi a fenére.

Valóban, már öt perce nem sikerült helyet változtatnunk, és csak toporogtunk a ritmusra, anélkül, hogy előre vagy hátra haladtunk volna. Lazítottam az ölelést, és anélkül, hogy levettem volna a kezem a derekáról, a kijárat felé vezettem.

– Akkor jöjjön – mondtam. – Elviszem magát a haverokhoz.

– Óh, az nagyon jó lesz – mondta. Abban a pillanatban fordultam felé, amikor felelt, és leheletét az arcomban éreztem. Isten a tanúm, hogy megivott egy fél üveg gint.

– Kik a maga haverjai?

– Óh! Nagyon rendes társaság – nyugtattam meg.

Minden tolakodás nélkül átvágtunk az előcsarnokon. Nem kellett keresnem az irányt. A langyos levegő a bejárat melletti jázminoktól illatozott.

– Ami azt illeti – jegyezte meg Jean Asquith, miközben megállt a kapuban -, én egyáltalán nem ismerem magát.

– Dehogynem… – mondtam magam után húzva -, én vagyok az öreg Lee Anderson.

Nevetésben tört ki, és jött utánam.

– Ja igen, Lee Anderson… Jöjjön Lee. Várnak bennünket.

Elég nehéz volt most követni. Két másodperc alatt vagy öt lépcsőfokot bukfencezett, és én csak tíz méterrel odébb kaptam el.

– Hóha!… Ne olyan gyorsan! – mondtam.

Mindkét kezemmel megragadtam.

– A kocsi ott van.

Judy és Bill a Nashben vártak ránk.

– Itt a pia is – súgta Judy. Dick előrement a többiekkel.

– Lou Asquith? – mormogtam.

– Igen, Don Juan. Ott van. Indítson.

Jean Asquith az első ülés támlájára hajtotta a fejét, és kezét ernyedten nyújtotta Bill felé.

– Helló! Maga hogy van? Esik?

– Biztosan nem! – mondta Bill. – A barométer higanyszála tizennyolc láb süllyedést mutat, de csak holnapra.

– Óh! – mondta Jean -, ez a kocsi soha nem fog oda felmászni.

– Ne mondjon rosszat az én Duesenbergemről – tiltakoztam. – Nem fázik?

Lehajoltam, hogy egy takarót keressek, és beakadt kézelő gombommal véletlenül a térdéig felemeltem a szoknyáját. Szent atyám, micsoda lábak!…

– Meghalok a hőségtől – nyugtatott meg Jean bizonytalan hangon.

Gázt adtam, és követtem Dick kocsiját, aki már előttem elindult. Egész kocsisor parkolt Dexter háza előtt mindenféle márkákból, és szívesen elvittem volna egyiket, hogy lecseréljem vele az én antik Nashemet. De boldogulok azért új kocsi nélkül is. Jicky nem messze lakott egy virginiai stílusú villában. A kertet elég magas sövény vette körül, ami megkülönböztette a környék többi részétől.

Láttam Dick kocsijának hátsó lámpáját, amint lefékezett, és kialudt a vörös fény; aztán én is megállítottam a motort, és hallottam a roadster ajtajának becsapódását. Négyen szálltak ki, Dick, Jicky, Lou és egy másik alak. Ráismertem a mozgásáról, ahogyan a ház lépcsőjén kapaszkodott felfelé, a kis Nicholas volt. Dick és ő két-két üveget tartottak a kezükben, és láttam, hogy Judy és Bill is ugyanannyit hoztak. Jean Asquithnek nem nagyon akarózott kiszállni a Nashből, és én megkerültem a kocsit. Kinyitottam az ajtaját, egyik kezemet a térde alá, a másikat a nyaka köré csúsztattam. Teljesen be volt rúgva. Judy megállt mögöttem.

– A maga kedves kis barátnője grogyi lett, Lee. Bevert neki?

– Nem tudom, hogy én voltam-e vagy a gin – mormogtam -, de biztos, hogy nem az ártatlanok álmát alussza.

– Itt a pillanat, drágaságom, hogy hasznot húzzon belőle. Rajta.

– Maga untat engem. Ezt könnyű megtenni egy részeg nővel.

– Hé, maguk ott!

Ez Jean halk hangja volt. Ébredezett.

– Befejezték, hogy a levegőben himbáljanak?

Láttam, hogy a következő pillanatban hányni fog, és beugrottam vele Jicky kertjébe. Judy becsukta a kaput mögöttünk, s én azalatt tartottam Jean fejét, hogy okádjon. Tiszta alkohol volt. Semmi más, mint tiszta gin. Olyan nehéz volt tartani, mint egy lovat. Teljesen elengedte magát. Egyik kezemmel tartottam fenn.

– Tűrje fel a kabátujjamat – lihegtem Judynak.

Karom egész hosszában felgyűrte a szmoking ujját, és én a másik oldalon tartottam az idősebb Asquith-lányt.

– Most már rendben van – mondta Judy, amikor a művelet befejeződött. – Majd én vigyázok rá. Nem kell sietnie.

Bill éppen akkor haladt el a palackokkal.

– Hol találok itt vizet? – kérdeztem Judyt.

– A házban. Jöjjön, hátul át lehet menni.

Mentem utána a kertben, magam után húzva Jeant, aki minden lépésnél felbukni készült a kavicsos úton. Teremtőm! Milyen nehéz volt ez a lány! Volt dolga a kezemnek. Judy megelőzött bennünket a lépcsőházban, és az emeletre irányított. A többiek már nagy zajt csaptak a nappaliban, amelynek bezárt ajtaja szerencsére elnyelte kiabálásukat. A sötétben tapogatózva haladtam felfelé, csupán Judy ruhája világított előttem. Felérve sikerült találnia egy kapcsolót, és beléptem a fürdőszobába. Egy lukacsos habszivacs-szőnyeg volt leterítve a fürdőkád előtt.

– Tegye oda rá – mondta Judy.

– Ne tréfálkozzunk – mondtam. – Vegye le a szoknyáját.

Matatott valamit a cipzáron, aztán egy pillanat alatt lehúzta a könnyű anyagból készült ruhadarabot. Harisnyáját egészen a bokájáig visszagyűrte.

Valójában nem tudtam, hogy milyen szép testű lány, mielőtt Jean Asquitht meztelenül meg nem pillantottam a fürdőszoba-szőnyegen. Valóságos álom volt. Egy törülközővel letörülgettem a száját. A szeme csukva volt, és valamit nyöszörgött. Nem miatta tettem, hanem magamra gondoltam. Judy ezalatt a gyógyszerdobozban kotorászott.

– Megvan, amit kerestem, Lee. Itassa meg vele.

– Most nem ihat. Alszik. Semmi sincs a gyomrában.

– Akkor rajta, Lee. Ne zavartassa magát miattam. Ha felébred, talán már nem megy a dolog.

– Túl messzire szalad, Judy.

– Zavarja magát, hogy én fel vagyok öltözve?

Az ajtóhoz ment, és elfordította a kulcsot a zárban. Aztán lehúzta a ruháját és a melltartóját. Nem volt rajta más, csak a harisnyái.

– A magáé, Lee.

A fürdőkádra ült széttárt combokkal, és rám nézett. Nem várhattam tovább. Ledobáltam magamról minden cuccot.

– Menjen rá, Lee. Gyorsan.

– Judy – mondtam -, maga undorító.

– Miért, ha szórakoztat engem látni magát a lányon? Gyerünk, Lee, gyerünk…

Ráhanyatlottam a lányra, de ez a bitang Judy a lélegzetemet is elállította. Működésképtelen lettem. Ott maradtam térdelve, a lány meg a combom között. Judy még közelebb húzódott. Magamon éreztem a kezét, és oda vezetett, ahová kellett. Majdnem elfolytam, annyira felizgatott. Jean Asquith mozdulatlan maradt, és amikor pillantásom az arcára esett, még nyáladzott. Félig kinyitotta a szemét, aztán becsukta, és éreztem, hogy mozogni kezd, a farát mozgatja, Judy pedig ezalatt a másik kezével engem simogatott alul.

Judy felemelkedett, odament a kapcsolóhoz, és leoltotta a villanyt. Mégsem mert mindent világosságban csinálni. Visszajött, és azt gondoltam, hogy újra akarja kezdeni, de fölém hajolt, és tapogatott. Még a helyemen voltam, és ő hasrafordulva a hátamra feküdt, de ezúttal ellenkező irányban, és a keze helyett most a száját éreztem magamon.