VIII.

Másnap visszatértem a mindennapi munkához. A csalétket elhelyeztem, várnom kellett, hogy az idő megtegye a magáét. Tudtam, hogy viszontlátom őket. Nem hiszem, hogy mindezek után Jean elfelejthet engem. És Lou? Nos, egy kicsit az életkorával is számoltam, és azzal is, ami köztünk történt Jickynél.

A következő héten egész teherautónyi könyvet kaptam, ami egyúttal az ősz végét és a tél közeledtét is jelentette. Továbbra is egész jól boldogultam, és félretettem dollárjaimat. Most már egész csinos köteg volt belőle. Tulajdonképpen nyomorúságos összeg, de nekem elég, habár néhány kiadásra kényszerültem. Fel kellett újítanom a ruhatáramat, és meg kellett javíttatnom a kocsimat. Jó néhányszor helyettesítettem a gitárost a város egyetlen élvezhető zenekarában, amely a Stork Club-ban játszott. Gondolom, ennek a Stork Club-nak semmi köze sem volt a New york-ihoz, de ezek a fiatal szemüveges mandrók szívesen jártak oda az adminisztrátor lányokkal a biztosítóból vagy a környék traktorkereskedőitől… Egy kis pénzecskét ez is hozott nekem a konyhára. Mi több, könyveket adtam el olyan embereknek, akiket be tudtam fűzni. A bandához tartozó haverjaim is benéztek néha. Rendszeresen találkoztam velük, és mindig lefeküdtem Judyval és Jickyvel. Nem tudtam szabadulni Jickytől. De hála istennek, hogy volt ez a két nő, mert nagy formában voltam. Mindezeken kívül atlétizáltam, és olyam izmaim lettek, mint egy ökölvívónak.

Aztán egyik este, egy héttel Dexter estélye után, levelet kaptam Tomtól. Azt kérte, hogy amint csak tehetem, jöjjek haza. Kihasználtam a szombatot, és elsöpörtem a városból. Tudtam, hogy Tomnak oka volt rá, hogy írjon, és az aligha lesz szívderítő.

Arról volt szó, hogy ezek a választási fickók az ország legátkozottabb gazemberének, Balbo szenátornak az utasítására elriasztották az embereket a szavazástól. Azóta, hogy a feketék is szavazati jogot kaptak, megsokszorozták provokációikat. Olyan alapos munkát végeztek, hogy két nappal a választások előtt szétzavarták a feketék gyűlését, és két embert vérébe fagyva hagytak a helyszínen. Bátyám mint a fekete iskola tanítója nyilvános tiltakozó levelet írt, és másnap össze-vissza verték. Azt kérte, hogy menjek érte kocsival, mert el akarja hagyni a vidéket.

Egyedül várt rám a ház egyik sötét szobájában. A széken ült. Széles háta és kezére hajtott feje rossz sejtelmeket ébresztett. A harag vére zúgott fel bennem. A jó fekete véré, amely átjárta ereimet, és fülemben dalolt. Felemelkedett, megfogta vállamat. Szája be volt dagadva, és alig tudott beszélni. Amikor hátba akartam veregetni, hogy vigasztaljam, félbeszakította a mozdulatomat.

– Ezek megkorbácsoltak – mondta.

– Ki csinálta?

– Balbo emberei és Moran fia.

– Szóval megint ő!…

Öklöm, akaratom ellenére, összeszorult. Valami hideg düh kerített hatalmába.

– Akarod, hogy kinyiffanjon, Tom?

– Nem, Lee, nem tehetjük. Vége lenne az életednek. Neked van esélyed, te nem vagy megjelölve.

– De te többet érsz, mint én, Tom.

– Nézd a kezemet, Lee. Nézd a körmeimet. Tekints a hajamra és az ajkamra. Én fekete vagyok, Lee. Én nem tudok ez elől elmenekülni. Te azonban!…

Megállt, és rám nézett. Ez a fiú valóban szeret.

– Lee, neked ki kell szakadni ebből. Az Isten segít majd, hogy kiszakadj ebből.

– Az Isten fütyül rám – mondtam.

Mosolygott. Tudta, hogy milyen kevéssé hiszek.

– Lee, te még túl fiatal voltál, amikor elhagytad ezt a várost, és elvesztetted a vallásodat. De Isten megbocsát neked, amikor eljön a pillanat. Az emberek azok, akiktől menekülni kell. Neked Őhozzá kell fordulnod, kezedet és szívedet kitárva.

– Hová fogsz menni, Tom? Nincs szükséged pénzre?

– Van pénzem. Veled akartam elhagyni a házat, és veled akarom…

Megállt, szavai nehezen hagyták el feldagadt száját.

– Fel akarom gyújtani a házat, Lee. Még apánk építette. Neki köszönhetjük mindazt, amit elértünk. Ő majdnem fehér volt, Lee, a bőre színe szerint. De emlékezz rá, soha nem jutott eszébe megtagadni a fajtáját. Öcsénk meghalt, és nem akarom, hogy idegen birtokolja a házat, amelyet apánk épített két néger kezével.

Semmit sem tudtam mondani. Segítettem Tomnak becsomagolni, aztán bepakoltunk a Nashbe. A ház eléggé el volt szigetelve. A város szélén állt. Hagytam Tomot, hogy befejezze, és kimentem, hogy elrendezzem a csomagokat.

Néhány perc múlva csatlakozott hozzám.

– Gyerünk – mondta -, menjünk innen, mivel még nem jött el az ideje annak, hogy a fekete ember számára is igazság uralkodjon a földön.

Vöröslő fény vibrált a konyhában, amely egy szempillantás alatt fellobbant. Fülsiketítő csattanás hallatszott, amikor a benzineskanna felrobbant, és betörte a szomszédos helyiség ablakait. Aztán egy hatalmas láng belekapott a deszkafalba, majd a szél mindenütt felszította a tüzet. Lángnyelvek táncoltak, és Tom képén izzadságcseppek ragyogtak a vörös világosságban. Két nagy könnycsepp gördült végig az arcán. Kezét a vállamra tette, és megfordultunk, hogy elinduljunk.

Tom eladhatta volna a házat. A pénzzel borsot törhetett volna Moran orra alá. Talán tönkretehette volna a három ember egyikét, de nem akartam megakadályozni abban, hogy tervét végrehajtsa. Én is végrehajtom a magamét. Éppen elég előítélet maradt a fejében a jóságról és az égiekről. Túl becsületes ember volt Tom, ez okozta a vesztét. Elhitte, ha az ember jót cselekszik, akkor elnyeri jutalmát. Ami, ha meg is történik, nem egyéb véletlennél. Pedig csak egyetlen dolog van, ami számít: megbosszulni magunkat, megbosszulni a lehető legteljesebb módon. A kölyökre gondoltam, aki nálam is fehérebb volt, ha ez egyáltalán lehetséges. Amikor Anne Moran apja megtudta róla, hogy a lányának udvarol, s hogy együtt járnak, egy percet sem késlekedett. A kölyök sosem hagyta el a várost. Én azonban több mint tíz évig voltam innen távol, és voltam kapcsolatban olyan emberekkel, akik nem ismerték a származásomat. Én ki tudtam irtani magamból azt az undorító alázatot, amire bennünket neveltek, s ami egyre inkább valami reflexszé vált bennünk. Azt a gyűlöletes alázatot, ami a könyörület próféciáját hirdette Tom szétzúzott szájából; azt a félelmet, amely arra késztette testvéreimet, hogy elrejtőzzenek, amikor meghallották a fehér ember lépteit. Én tudtam jól, hogyha a bőrét kérnék, akkor ő odaadná, mert közlékeny, és elárulná magát azok előtt, akiket felebarátainak hisz.

Billel, Dickkel, Judyval szemben már sikerült pontot nyernem. De megmondani nekik, hogy jött egy fekete, aki a bőrüket akarja, ez aligha vinné előre tervemet. Lou Asquithszel és Jean Asquithszel majd revansot veszek Moranon és mindegyiken. Kettőt egyért, és nem fognak lelőni engem, mint ahogyan lelőtték az öcsémet.

Tom már félig szunyókált a kocsiban. Gyorsítottam. Egyenesen a Murchinson Junction csomóponthoz kell vinnem őt, ahol majd felszállhat az északi gyorsra. Úgy döntött, hogy New Yorkba megy. Derék fiú ez a Tom. Derék srác, a maga túlzott érzelmességével. Túlságosan alázatos.