X.

Mindketten elég jól felöntöttünk a garatra, és amikor távoztunk, Dexter tiltakozása ellenére én ültem a volánhoz.

– Nem tartom szükségesnek, hogy szombatra összetörje a képemet. Maga vezetés közben mindig máshová néz, s én mindannyiszor attól félek, hogy nyakamat töröm.

– De nem ismeri az utat, Lee…

– Nem számít! – mondtam. – Majd mutatja.

– A város olyan negyede, ahol maga sohasem jár, és bonyolult odatalálni.

– Untat engem, Dex. Melyik utca?

– Jó. Hát akkor menjünk a Stephen’s Street 300-hoz.

– Erre? – kérdeztem, mutatóujjammal a nyugati negyed irányába bökve.

– Igen. Ismeri?

– Ismerek mindent – nyugtattam meg. – Vigyázzon, indítok.

A Packard olyan volt, mintha bársonyon futna. Dex ezt nem szerette, inkább a szülei Cadillacjét kedvelte, de a Nashhez képest valóságos álom volt.

– Most a Stephen’s Streeten megyünk?

– Mellette – mondta Dex.

A nagy mennyiségű alkohol ellenére, amit bevedelt, úgy tartotta magát, mint a tölgy. Az ember azt hihetné, hogy semmit sem ivott.

Megérkeztünk a város szegénynegyedének a közepébe. A Stephen’s Street eleje még jól mutat, de a 200-as számtól egyre olcsóbb lakások jönnek, aztán egyemeletes barakkok, egyre nyomorúságosabbak. A 300-as ház még valamennyire tartotta magát. Néhány öreg kocsi parkolt előtte, majdhogynem a T-Fordok idejéből valók. Megállítottam a járgányt a ház előtt, amelyre Dex rámutatott.

– Jöjjön, Lee – mondta. – Innen még mennünk kell egy keveset.

Bezárta a kocsiajtót, és útnak eredtünk. Befordult egy keresztutcába, és megtett vagy száz métert. Fák voltak és bedőlt kerítések. Dex megállt egy kétemeletes épület előtt, amelynek a felső része deszkából készült. A kerítésrács a szeméthalom körül, ami a kertet alkotta, valami csoda folytán még többé-kevésbé jó állapotban volt. Csengetés nélkül belépett. Majdnem éjfél volt, és a zugokban bizarr árnyékok nyüzsögtek.

– Jöjjön, Lee. Ez az.

– Követem.

Egy rózsabokor állt a ház előtt, egyetlen csak, de az illata elégséges volt ahhoz, hogy elfojtsa a felhalmozódott hulladék áporodott szagát. Dex felkapaszkodott a ház oldalához tapadó bejárati lépcsőkön. A csengetésre kövér néger nő nyitott ajtót. Anélkül, hogy valamit is szólt volna, hátat fordított nekünk, és Dexter követte. Becsuktam az ajtót magam mögött.

Az első emeleten a nő félreállt, és előre engedett bennünket. A kis szobában egy dívány állt, az asztalon egy palack két pohárral, és két kölyöklány várt; úgy tizenegy-tizenkét évesek lehettek. Az egyik kis kerek idomú, vörös hajú, bőrén pirosló foltokkal és egy fiatal négerke, aki a kettő közül idősebbnek látszott.

Illedelmesen ültek a díványon, mindegyik egy kis blúzocskában és nagyon rövid szoknyában.

– Ezek az urak azok, akik dollárt hoztak nektek – mondta a néger nő. – Viselkedjetek okosan.

Bezárta az ajtót, és magunkra hagyott bennünket. Dexterre pillantottam.

– Vetkőzzön le, Lee – mondta. – Nagyon meleg van itt.

A vörös felé fordult.

– Gyere, segíts nekem, jó?

– Engem Pollynak hívnak – mondta a gyermek. – Ad nekem majd dollárt?

– Persze – mondta Dex.

Egy összegyűrt tízdollárost húzott elő a zsebéből, és odaadta a kölyöknek.

– Gyere, segíts megszabadulni a nadrágomtól.

Én még nem mozdultam. Néztem, ahogy a vörös felkel. Egy kevéssel több lehetett tizenkét évesnél. A nagyon rövid szoknya alatt kerek kis feneke volt. Tudtam, hogy Dex figyel engem.

– Én a vöröset választom – mondta.

– Tudja, hogy ezért az izéért a dutyit kockáztatjuk?

– A bőre színe zavarja magát? – vetette oda nyersen.

Tehát ez az, amit számomra tartogatott. Folyton engem figyelt a szemébe hulló haja alól. Várt. Azt hiszem, hogy nem sápadtam el. A két kölyök nem mozdult többé, egy kissé megijedtek.

– Gyere Polly, akarsz inni egy kicsit?

– Jobb szeretnék nem. Segíthetek magának anélkül, hogy innék.

Egy perc se telt el, Dexter levetkőzött, térdére vette a gyereket, és felhúzta a szoknyáját. A képe elsötétült, és szuszogni kezdett.

– Nem okoz nekem fájdalmat? – kérdezte a kislány.

– Engedd el magad – felelt Dexter. – Különben nem lesz dollár.

A lába közé nyúlt, mire a gyerek bőgni kezdett.

– Hallgass! – mondta. – Vagy megveretlek Annával.

A fejét felém fordította. Én nem mozdultam.

– A bőre színe zavarja magát? – ismételte meg. – Akarja inkább az enyémet?

– Jól van így – mondtam.

A másik kölyökre néztem. A fejét vakarta, teljesen közömbösen. Ő már ki volt tanulva.

– Gyere – szóltam hozzá.

– Nyugodtan mehet vele Lee, ezek tiszták. Hallgatni fogsz?

Polly abbahagyta a sírást, és szipogott egy nagyot.

– Maga túl erős…- mondta. – Fájdalmat okoz nekem.

– Hallgass – mondta Dex. – Öt dollárral többet fogsz kapni.

Lihegett, mint egy kutya. Aztán megragadta a kölyköt a csípőjénél, és mozgásba kezdett a széken.

Polly most már némán sírt. A kis négerke rám nézett.

– Vetkőzz le – mondtam neki -, és feküdj a díványra.

Levettem a kabátomat, és megoldottam az övemet. Halk kiáltást hallatott, amikor beléhatoltam. Forró volt, mint a pokol.