XII.

Átöltöztem a szobámban, és lenn csatlakoztam Dexhez meg a többiekhez. Két másik fiú és két lány volt ott, ami a játékban kerek szám. Jean bridzsezett az egyik lánnyal és a két fiúval. Lou szintén ott volt. Dexet a másik lány társaságában hagytam, és csavargatni kezdtem a rádió keresőgombját, hogy táncmuzsikát fogjak. Ráakadtam Stan Kentonra, és ott is hagytam. Ez is jobb volt, mint a semmi. Lou új parfümöt használt, amely inkább kedvemre volt, mint a korábbi, de ugratni akartam.

– Parfümöt cserélt, Lou?

– Igen. Ez nem tetszik magának?

– De, nagyon jó. Csak, tudja, ez nem illik.

– Miért?

– Szabály, hogy az ember nem változtat parfümöt. Aki igazán elegáns, az egyetlen parfümhöz hűséges.

– Honnan szedi ezt?

– Mindenki tudja. Régi francia szabály.

– Nem vagyunk Franciaországban.

– Akkor miért használ francia parfümöt?

– Ez a legjobb.

– Persze, de ha tiszteli az egyik szabályt, akkor a többit is tisztelnie kell.

– Mondja, Lee Anderson, honnan veszi ezeket?

– Ez a neveltetés jótéteménye – tréfálkoztam.

– Melyik egyetemen végzett?

– Egyiken sem azok közül, amelyeket maga ismer.

– Vagyis?

– Angliában és Írországban tanultam, mielőtt visszatértem az Államokba.

– Miért csinálja azt, amit csinál? Maga több pénzt kereshetne.

– Eleget keresek ahhoz, amit csinálni akarok – mondtam.

– Milyen a családja?

– Két fivérem volt.

– És?

– A fiatalabb meghalt. Balesetben.

– És a másik?

– Most is él. New Yorkban.

– Szeretném megismerni – mondta a lány.

Úgy tetszett, ezekben a pillanatokban levetkőzte azt a nyerseséget, amellyel még Dexteréknél és Jickynél beszélt velem, és elfelejtette azt is, ami köztünk történt.

– Jobb szeretném, ha nem ismerné őt – mondtam.

És ezt is gondoltam. De tévedtem, amikor azt hittem, hogy elfelejtette.

– Magának furcsa barátai vannak – mondta minden átmenet nélkül témát változtatva.

Megszakítás nélkül táncoltunk. Alig volt szünet a számok között, és így kitérhettem a felelet elől.

– Mit tett maga Jeannel legutóbb? – kérdezte váratlanul. – Többé nem olyan, mint azelőtt volt.

– Semmit sem tettem vele. Éppen csak segítettem kijózanítani. Van ennek egy ismert technikája.

– Nem tudom, hogy maga most hazudik-e nekem. Az embernek nehéz eligazodnia magán.

– Átlátszó vagyok, mint az üveg – erősítgettem.

Most ő burkolózott némaságba, és néhány percig mindent a táncba adott. Feloldódott a karjaimban, és olyan volt, mint aki semmire sem gondol.

– Szerettem volna ott lenni – tért vissza az előbbi témához.

– Magam is sajnálom, hogy nem volt ott – mondtam. – Most nyugodt lenne.

E kijelentésembe a fülem is belepirosodott. Jean teste jutott eszembe. Lefektetni mindkettőt, majd végezni velük egyszerre, azután, hogy az ember megmondja nekik. Lehetetlen…

– Nem hiszem, hogy maga azt gondolja, amit mond.

– Nem tudom, mit kellene mondanom ahhoz, hogy maga elhigyje, hogy azt mondom, amire gondolok.

Élénken tiltakozott, tanárosnak nevezett, és azzal vádolt, hogy úgy beszélek, mint egy osztrák pszichiáter. Ez egy kicsit sok volt.

– Azt akarom kérdezni – magyaráztam -, melyik percben hiszi el, hogy a valóságot mondom?

– Legjobban szeretem, ha nem mond semmit.

– És azt is, amikor nem csinálok semmit.

Egy kicsit erősebben megszorítottam. Bizonyára arra emlékeztette, amire céloztam, és lesütötte a szemét. De most nem fogom elengedni csak úgy, mint előzőleg. Egyébként mondta is:

– Az attól függ, hogy mit csinál…

– Nem egyezik bele mindenbe, amit csinálok?

– Egyáltalán nem érdekel, ha azt mindenkivel csinálja.

Éreztem, hogy lassan odaérkezünk. A lány majdnem megérett. Még egy kis erőfeszítés. Látni szerettem volna, hogy valóban megfőztem-e?

– Maga rejtvényekben beszél – mondtam. – Miről beszél?

Most nemcsak a szemét sütötte le, hanem a fejét is lehajtotta. Valójában sokkal kisebb volt, mint én. A hajában nagy, fehér szekfűt viselt. Nem tért ki a válasz elől.

– Maga nagyon jól tudja, hogy miről beszélek. Arról, amit velem tett a díványon a múltkor.

– És?

– Vajon azt teszi minden nővel, akivel találkozik?

Hangosan elnevettem magam, ő pedig a karomba csípett.

– Ne gúnyolódjon velem, nem vagyok hülye.

– Nem nézem annak.

– Feleljen a kérdésemre!

– Nem – válaszoltam. – Nem teszem azt minden nővel. Őszintén szólva kevés nő van, akivel kedvem lenne azt tenni.

– Maga hazudozik nekem. Nagyon is jól láttam, hogyan viselkedtek a barátnői…

– Ezek nem a barátnőim, hanem amolyan pajtások.

– Ne lovagoljon a szavakon – mondta. – Vajon ezt csinálja a pajtásnőivel?

– Azt hiszi, hogy az embernek lenne kedve azt csinálni ilyen lányokkal?

– Azt hiszem… – mormolta. – Vannak pillanatok, amikor az ember sok mindenre képes sok mindenkivel.

Azt gondoltam, hogy kihasználom ezt a mondatot arra, hogy szorosabbra zárjam az ölelésem. Egyúttal próbáltam megsimogatni a mellét. Túl korai volt. Finoman, de határozottan kiszabadította magát.

– A múltkor, tudja, sokat ittam – mondta.

– Nem hiszem – feleltem.

– Ó, maga feltételezi, hogy hagyom magamat, ha nem ittam volna?

– Bizonyára.

Újból lehajtotta a fejét, aztán ismét felemelve mondta.

– Azt gondolja, hogy én akárkivel táncolnék?

– Én akárki vagyok?

– Tudja jól, hogy nem.

Ritkán volt részem ilyen kimerítő társalgásban. Ez a lány úgy siklik ki az ujjaim közül, mint az angolna. Olykor úgy fest, hogy a végsőkig elmegy, olykor ellenszegül a legkisebb érintésnek is. Mégis folytattam.

– Miben vagyok más?

– Nem tudom. Fizikailag kifogástalan, de van más dolog. Például a hangja.

– Éspedig?

– Ez nem közönséges hang.

Újból tiszta szívből nevettem.

– Nem – erősködött tovább. – Ez mélyebb hang… és jobban… Nem tudom, hogy fejezzem ki… jobban kiegyensúlyozott.

– Gitáron szoktam játszani és énekelni.

– Nem, a gitárosok és énekesek, akiket én hallottam, nem így énekelnek, mint maga. Azokat a hangokat, amelyek engem a magáéra emlékeztetnek, igen… ez az… Haitiben hallottam. A feketéket.

– Bóknak veszem, amit maga mondott – feleltem. – Ők a legjobb muzsikusok, akiket csak találni lehet.

– Ne beszéljen ostobaságot!

– Az egész amerikai muzsika tőlük ered – erősítgettem.

– Nem hiszem. Valamennyi nagy tánczenekar fehér.

– Bizonyára. A fehérek ugyanis megtehetik, hogy kisajátítsák azt, amit a feketék kreáltak.

– Nem hinném, hogy igaza lenne. Minden nagy zeneszerző fehér.

– Duke Ellington például.

– Nem, Gershwin, Kern és a többiek.

– Valamennyien európai bevándorlók – szögeztem le. – Igaz, hogy ezek a legjobb kizsákmányolók. Nem hiszem, hogy talál Gershwinnél egy eredeti dallamot, amit nem kopírozott, átalakított, vagy újra felhasznált. Próbálja meg, találjon egyet a Kék rapszódiában.

– Maga bizarr egy alak. Én utálom a feketéket.

Ez túl szép volt. Tomra gondoltam, és közel álltam ahhoz, hogy köszönetet mondjak az Úrnak. Túlságosan kívántam azonban ezt a lányt ahhoz, hogy pillanatnyilag szabad utat engedjek a haragomnak. És nincs szükségem az Úrra ahhoz, hogy jó munkát végezzek.

– Maga éppen olyan, mint a többi – mondtam. – Nagyon szeret dicsekedni dolgokkal, amit mindenki más – kivéve maga – már felfedezett.

– Nem értem, mit akar ezzel mondani.

– Magának utaznia kellene. Tudja, nem egyedül a fehér amerikaiak találták fel a mozit, sem az autót, sem a nájlon harisnyát, sem pedig a versenylovakat. A dzsessz muzsikát sem.

– Beszéljünk másról – mondta Lou. – Maga túl sok könyvet olvas, ettől ilyen.

A mellettünk lévő asztalnál folytatták a bridzset.

Tudtam, semmire se megyek, ha nem itatom ezt a lányt. Kitartónak kell lennem.

– Dex beszélt nekem a maguk rumjáról – fűztem tovább a szót. – Valami mítosz ez csupán, vagy a közönséges halandók számára is hozzáférhető?

– Természetesen kaphat belőle – mondta Lou. – Gondolnom kellett volna arra, hogy megszomjazott.

Hagytam elindulni valamiféle szalon-bár irányába.

– Keveréket? – kérdezte. – Fehér rum és vörös rum?

– Jöjjön a keverék. De ha hozzá tudna tenni egy kis narancslevet. Összeesek a szomjúságtól.

– Mi sem könnyebb – felelte.

A bridzs asztal mellől, a helyiség másik végéből kiabálni kezdtek nekünk.

– Ó, Lou! Csináljon mindenkinek.

– Jó – szólt a lány -, de jöjjenek érte.

Jólesett nézni ezt a lányt, amint előrehajol. Szorosan testhez tapadó dzsörzé blúzt viselt, teljesen mély kivágással, amely látni engedte a melle közti völgy kezdetét, s a haját féloldalra fésülte, mint amikor először találkoztunk, csak most a baloldalon hordta. Sokkal kevésbé festette magát, és ennivaló volt.

– Maga valóban nagyon csinos lány – mondtam.

Egy üveg rummal a kezében emelkedett fel.

– Ne kezdje újból…

– Nem kezdem. Folytatom.

– Akkor ne folytassa. Túl gyors ez magával. Így elvész a dolog öröme.

– Nem kell, hogy a dolgok túl soká tartsanak.

– De igen. A kellemes dolgoknak örökké kell tartaniuk.

– Maga tudja, hogy mi az, ami kellemes?

– Igen, például beszélgetni magával.

– A maga öröme. Ez egoizmus.

– Maga neveletlen. Mondja azt, hogy unja a beszélgetést velem.

– Nem tudok magára nézni anélkül, hogy ne arra gondolnék: maga más dologra teremtetett, mint társalogni, és nehéz úgy beszélgetnem, hogy ne magát nézzem. De nagyon szeretném folytatni magával a beszélgetést is. Ezalatt nem kell bridzseznem.

– Nem szeret bridzsezni?

Teletöltött egy poharat, és odanyújtotta. Elvettem, és félig kiittam.

– Ez jólesett.

A pohár felé mutattam.

– És azt is szeretem, hogy ezt maga keverte.

Enyhén elpirult.

– Nagyon kellemes, amikor ilyen.

– Biztosíthatom, hogy sokféleképpen tudok kellemes lenni.

– Maga pozőr. Maga jó megjelenésű, és azt hiszi, hogy ezért minden nő kívánja.

– Mit?

– Hát a testi dolgokat.

– Akik nem kívánták, azok sohasem próbálták.

– Ez nem igaz.

– Maga próbálta?

Nem válaszolt, az ujjait szorongatta, aztán elhatározta magát.

– Az, amit a múltkor tett velem…

– Éspedig?

– Hát nem volt kellemes. Az szörnyű volt!

– De… nem kellemetlen?

– Nem – mondta egészen halkan.

Nem erősködtem tovább, és kiittam az italt. Visszaszereztem a pozícióimat. Szentséges ég, mennyi bajom lesz még ezzel a lánnyal; csak bizonyos pisztrángok kifogása okozhat ennyi nehézséget.

Jean felkelt, és poharakért jött.

– Nem unatkozik Louval?

– Te túl kedves vagy! – mondta a húga.

– Lou egy tündér – mondtam én. – Nagyon megszerettem őt. Meg is kérhetem a kezét?

– Soha az életben…! – felelte Jean. – Enyém az elsőbbség.

– Akkor mi vagyok én ebben a dologban? – kérdezte Lou. – Egy ráadás?

– Te fiatal vagy, neked még van időd – mondta Jean. – Én…

Elnevettem magam, mert Jean valójában alig látszott két évvel idősebbnek a húgánál.

– Ne nevessen, mint egy idióta – mondta Lou. – Nemde a nővérem már hervadt.

Határozottan szerettem ezt a két lányt. És úgy látszott, hogy jól megértik egymást is.

– Ha nem lesz csúnyább, mikor megöregszik – mondtam Lounak -, akkor mindkettőjüket elveszem feleségül.

– Maga szörnyű alak – mondta Jean. – Megyek vissza a bridzsemhez. Aztán nemsokára táncolnia kell velem.

– Majd ha fagy – mondta Lou. – Ezúttal enyém az elsőbbség. Menj csak vissza a ronda kártyáidhoz.

Újból mímelni kezdtük a táncot, de közben lemezt cseréltek, és azt javasoltam Lounak, hogy inkább sétáljunk egyet odakinn, hogy addig se zsibbadjon el a lábunk.

– Nem tudom, jó-e nekem, hogy egyedül maradjak magával – mondta.

– Nem kockáztat sokat. Nem kell mást tennie, csak kiált.

– Ez az – tiltakozott. – Hogy hülyének nézzenek.

– Jó – szóltam. – Akkor szeretnék inni egy kicsit, ha ez nem okoz gondot.

Elindultam a bár irányába, hogy felhajtsak valamit, ami egy kicsit újra feldob. Lou ott várt rám, ahol hagytam.

– Maga is kér?

Fejével intett, hogy nem, és sárga szemét lehunyta. Nem foglalkoztam vele többet. Átmentem a másik helyiségbe, és figyelni kezdtem Jean játékát.

– Jöttem, hogy szerencsét hozzak.

– Éppen jókor!

Könnyedén felém fordult, ragyogóan mosolygott.

– Százharminc dollárt vesztettem. Ezt derűsnek találja?

– Minden attól függ – vigasztaltam -, hogy ez pontosan hány százaléka a maga vagyonának.

– És ha abbahagynánk a játékot? – javasolta.

A másik három, akik nem mutattak túlzottan nagy kedvet a játékhoz, egyszerre álltak fel. Ami Dextert illeti, ő nem sokkal előbb a negyedik lányt vitte a kertbe.

– Csak ez van? – kérdezte Jean megvetően a rádióra mutatva. – Keresek magának valami jobbat.

Csavargatni kezdte az állomáskereső gombot, és tényleg ráakadt valami táncolhatóbb muzsikára. Az egyik pofa felkérte Lout. Ketten már táncoltak, én pedig elvittem Jeant felhörpinteni valamit tánc előtt. Tudtam, hogy mi kell neki.