XIV.

Reggel öt óra volt, amikor visszatértem a szobámba. Jean mozdulatlanul feküdt, amikor otthagytam, teljesen kifáradt. Az én térdem is reszketett kissé, de tíz órakor végre sikerült kibújnom az ágyból. Azt hiszem, hogy a Dextől kapott rum is jó szolgálatot tett nekem. Hideg zuhany alá álltam, és kértem Dextert, hogy jöjjön egy kicsit bokszolni velem. Úgy ütött, mint egy eszeveszett, amitől teljesen talpraálltam. Arra gondoltam, hogy vajon milyen állapotban van Jean. Dex valósággal átitatódott a rummal; két méterre is ijesztő volt a lehelete. Azt tanácsoltam neki, hogy igyon meg három liter tejet, és játsszon egy golfpartit. Azt hitte, hogy Jean már várja egy teniszpartira, de az még fel sem kelt. Lementem reggelizni. Lou teljesen egyedül ült az asztal mellett; csinos rakott szoknya volt rajta, és szarvasbőr kabátja alatt világos selyemblúz. Vágytam erre a lányra. De ezen a reggelen már lehiggadtam. Odamentem köszönteni.

– Jó reggelt.

Hangjában ridegség érződött. Vagy inkább szomorúság.

– Haragszik rám? Bocsásson meg a tegnapi estéért.

– Feltételezem, hogy nem tehet róla – mondta. – Maga ilyennek született.

– Nem. Ilyenné váltam.

– Nem érdekel a históriája.

– Maga nincs abban a korban, hogy érdekelnék az én históriáim…

– Még megkeserüli, hogy ilyet mond nekem.

– Szeretném látni, hogyan?

– Ne beszéljünk erről. Akar játszani egy partit?

– Szívesen, szükségem van egy kis lazításra.

Nem tudta visszafojtani mosolygását, s rögtön a reggeli után követtem a pályára. Ez a lány nem tudott sokáig haragudni.

Csaknem délig teniszeztünk. Már alig éreztem a lábamat, és minden összefolyt előttünk, amikor Jean Dex-szel és a többiekkel megérkezett. Ők is éppen olyan szánalmas állapotban voltak, mint én.

– Üdv! – köszöntöttem Jeant. – Igazán jól néz ki.

– Maga még nem látta saját magát – felelte.

– Ez Lou hibája – bizonygattam.

– És az is az én hibám, ha ezt az öreg Dexet úgy kell felkanalazni? – tiltakozott Lou. – Maguk túl sok rumot ittak, ez az egész. Óh, Dex, magából öt méterre szaglik a rum.

– Lee csak két métert mondott – tiltakozott élénken Dexter.

– Ezt mondtam volna?

– Lou – szólt Dex -, jöjjön, játsszon velem.

– Ez nem igazság. Jeannek kell játszania.

– Képtelen vagyok – mondta Jean. – Lee, autózzunk egyet ebéd előtt.

– Hát hány órakor ebédelnek itt? – tiltakozott Dex.

– Nincs órához kötve – mondta Jean.

Karját a karomba fonta, és a garázs felé húzott.

– Vigyük talán Dex kocsiját? – kérdeztem. – Elöl áll, és kényelmesebb.

A lány nem felelt. Erősen megszorította a karomat, és szorosan hozzámbújt. Megpróbáltam közömbös dolgokról beszélni, de továbbra is csak hallgatott. Elengedte a karomat, hogy beszálljon a kocsiba, ám rögtön, ahogy elhelyezkedtem, újból annyira hozzám bújt, amennyire csak lehetett, anélkül, hogy megakadályozzon a vezetésben. Hátramenetben kigördültem, és végigszáguldottam a fasoron. A rácsos kapu nyitva volt, és mindjárt jobbra fordultam. Nem tudtam, hogy az utca hová vezet.

– Hogy lehet kijutni a városból? – kérdeztem Jeant.

– Mindegy hogyan… – mormolta.

A hátrapillantó tükörből figyeltem. Behunyta szemét.

– Mondja már – sürgettem. – Maga túl sokat alszik, s az butít.

Úgy pattant fel, mint egy bolond, és két kézzel közrefogta a fejemet, hogy megcsókoljon. Óvatosan fékeztem, mert alig láttam előre.

– Csókoljon meg, Lee…

– Várjon legalább, amíg kiérünk a városból.

– Fütyülök az emberekre. Mindenki megtudhatja.

– És a jóhíre?

– Nem mindig törődött vele. Csókoljon meg.

Csókolózni jó dolog öt percig, de lehetetlen folyton azt csinálni. Lefeküdni vele, minden pózban ölelkezni, az rendben van. De nem csókolózni. Kiszabadítottam magam.

– Legyen okos.

– Csókoljon meg Lee, nagyon kérem.

Újra megnyomtam a gázpedált, és befordultam jobbra, az első utcába, aztán hirtelen balra. Megpróbáltam ledönteni, hogy elengedjen és valami másba kapaszkodjon, de nem boldogultam ezzel a Packarddal. Nem tudtam elmozdítani. Kihasználta a pillanatot, hogy karját a nyakam köré fonja.

– Nem gondolja, hogy furcsa dolgokat fognak majd magáról beszélni ebben a városban?

– Azt akarom, hogy még sokkal többet beszéljenek. Utána úgyis olyan felháborodás lesz…

– Utána? Mikor?

– Amikor megtudják, hogy összeházasodunk.

Te jó Isten, hogy ez a lány mit sütött ki! Ez akkora ostobaság, mintha valaki a valeriána hatását egy macskán próbálná ki, vagy egy döglött békát egy foxterrieren. Az egész életét rám akarja akasztani.

– Összeházasodunk?

Lehajolt, és megcsókolta a kezemet.

– Természetesen.

– Mikor?

– Most.

– Vasárnap ezt nem lehet.

– Miért? – kérdezte.

– Nem, ez ostobaság. A maga szülei nem fognak beleegyezni.

– Nem törődöm vele.

– Nekem nincs pénzem.

– Elég kettőnknek.

– Még nekem is alig elég – mondtam.

– A szüleim adnak majd.

– Nem hiszem. A maga szülei nem ismernek engem. És maga sem ismer engem.

Elvörösödött, és a vállamra hajtotta a fejét.

– De igen, én ismerem magát – mormolta. – Behunyt szemmel is le tudnám írni minden részletében.

Kíváncsi voltam, hogy meddig megy el, és azt feleltem:

– Elég sok nő le tudna így írni engemet.

Nem reagált.

– Nem törődöm vele. Ezután már nem lesz módjuk rá.

– De maga semmit sem tud rólam.

– Semmit sem tudtam magáról.

Dúdolni kezdte Duke Ellington hasonló című dalát.

– De maga most sem tud többet.

– Hát akkor beszéljen nekem – hagyta abba az éneklést.

– Mindezek után nem látom, hogy tudnám magát megakadályozni abban, hogy hozzám jöjjön feleségül. Hacsak el nem megyek. És nincs kedvem elmenni.

Nem tettem hozzá, “mielőtt megkapnám Lout”, de erre gondoltam. Jean azonban készpénznek vette, amit mondtam. A lányt már teljesen a kezemben tartottam. Meg kell tehát gyorsítanom a manőveremet Louval kapcsolatban is. Jean a térdemre hajtotta a fejét, és testét összehúzta az ülésen.

– Beszéljen nekem magáról, nagyon kérem, Lee.

– Nos, jól van – mondtam.

Azt adtam be neki, hogy valahol a kaliforniai oldalon születtem, apám svéd származású, innen a szőke hajam. Nehéz gyermekkorom volt, mert a szüleim szegények voltak, és már kilencéves koromban, amikor a nagy gazdasági válság mélypontját élte az ország, gitáron játszottam, hogy pénzt keressek… de aztán, amikor tizennégy éves lettem, olyan szerencsém volt, hogy találkoztam egy emberrel, aki felkarolt, s elvitt magával Európába, Angliába, aztán Írországba, ahol egy évtizedet töltöttem.

Mindez persze kitaláció. Tényleg tíz évet töltöttem Európában, de nem ilyen körülmények között, és mindazt, amit tanultam, csak önmagamnak köszönhetem, és annak a könyvtárnak, melynek gazdájánál háziszolgaként dolgoztam. Még kevésbé volt szándékomban elbeszélni azt, hogy miként bánt velem ez az alak, miután megtudta, hogy néger származású vagyok. Sem pedig azt, hogy mit tett velem, amikor a buzi barátai elmaradtak. Sem azokat a körülményeket, amelyek között otthagytam, miután néhány speciális figyelmesség fejében aláírt nekem egy csekket, hogy kifizethessem visszafelé az útiköltségemet.

Kitaláltam valami ostobaságot Tom fivéremről és a kölyökről, hogy miként lelte halálát egy baleset során, feltehetően négerek miatt, mert ez egy alattomos háziszolga fajzat, s tudtam, hogy a lányt már egy színesbőrűhöz való közeledés gondolata is beteggé teszi. Aztán úgy folytattam, hogy amikorra visszatértem, a szülői házat már eladták, Tom New Yorkba költözött, és a kölyök hat láb mélyen feküdt a föld alatt. Munkát kellett tehát keresnem, és a könyvesbolti melót Tom egyik barátja szerezte nekem. Ez utóbbi igaz is volt.

Úgy hallgatott, mintha prédikátor lennék, és én még rá is játszottam. Azt mondtam neki, hogy véleményem szerint a szülei nem fognak beleegyezni a házasságunkba, mert még nem töltötte be a huszadik évét. Hamarosan eléri ezt a kort, és akkor otthagyhatja szüleit. Ámde én nagyon keveset keresek, s tudom, hogy ő is jobban szeretné, ha magam keresném meg a kenyeremet, és becsületes munkával. Közben a szülei is megszeretnének, és találnának nekem érdekesebb munkát Haitiban vagy valamelyik ültetvényükön. Ezalatt megpróbáltam tájékozódni is, és végre ráakadtam arra az útra, amelyen Dex-szel együtt idejöttünk. Én tehát most visszatérnék a munkámhoz, ő pedig hét közben meglátogatna; rendeznénk egy kiruccanást Délre, és néhány napot eltöltenénk valahol, ahol senki sem zavar bennünket, és amikor visszajönnénk mint házasok, kész helyzetet teremtenénk.

Megkérdeztem, hogy elmondja-e Lounak. Azt felelte, hogy igen, de azt nem, hogy mit csináltunk együtt, és amikor ezt szóba hozta, újból izgalomba jött. Hál’ Istennek, hogy megérkeztünk.