XV.

Valamiképpen agyoncsaptuk a délutánt. Nem volt olyan szép az idő, mint előző nap. Megjött az ősz. Óvakodtam attól, hogy bridzseljek Jean és Lou barátaival: emlékeztem Dex tanácsaira. Semmi értelme sem lett volna, hogy néhány száz dollárt elszórjak abból, amit sikerült megtakarítanom. Ezek a tagok meg sem érezték, hogy öt vagy hatszáz dollárral több vagy kevesebb van a zsebükben. Az időt akarták agyonütni.

Jean, ha kellett, ha nem, folyton engem nézett, ezért, amikor néhány pillanatig négyszemközt lehettünk, muszáj volt figyelmeztetnem. Louval még táncoltam, de bizalmatlan volt, nem sikerült a társalgást érdekes témára terelnem. Alig éreztem már az éjszaka nyomait, és mindig felizgatott, valahányszor a mellére pillantottam: még inkább az, hogy tánc közben hagyta egy kicsit fogdosni magát. A barátaik most is későn távoztak, mint előző éjjel, és mi négyesben maradtunk. Jean már alig állt a lábán, de még tartotta magát; mindent be kellett dobnom, hogy meggyőzzem: várjon még a lefekvéssel. Hál’ Istennek aztán a fáradtság győzött. Dex tovább vedelte a rumot. Tíz óra felé járt, amikor felmentünk a szobáinkba, de én rögtön lejöttem, hogy egy könyvet vegyek magamhoz. Nem volt kedvem újra kezdeni a dolgot Jeannel, és elég álmos sem voltam ahhoz, hogy elaludjak.

Amikor ismét szobámba léptem, Lout az ágyamon ülve találtam. Ugyanazt a pongyolát viselte, amelyet előző éjjel, és új bugyit. Nem nyúltam hozzá. Bezártam a bejárati ajtót, majd a fürdőszobáét, és lefeküdtem, mintha nem is lenne ott. Mialatt megszabadultam a cókmókomtól, hallottam felgyorsult lélegzését. Az ágyban elhatároztam, hogy beszélek vele.

– Maga nem álmos ma este, Lou? Tehetek valamit magáért?

– Biztos vagyok abban, hogy ma este nem megy át Jeanhez. Így nem fog átmenni – felelte.

– Miért tételezi fel, hogy tegnap este Jeannél voltam?

– Hallottam magukat – mondta.

– Csodálkozom rajta… Pedig nem csináltam zajt – gúnyolódtam.

– Miért zárta be ezt a két ajtót?

– Mindig bezárt ajtókkal alszom – mondtam. – Nem szeretek arra ébredni, hogy valaki mellettem fekszik.

Tetőtől talpig beillatosította magát. Kilométerekre érződött, és tökéletesen kikészítette az arcát. A haját úgy fésülte, mint előző este, kétoldalt választva. Valójában elég lett volna kinyújtani a kezemet, hogy leszakítsam, mint egy érett gyümölcsöt, de maradt vele egy kis elszámolnivalóm.

– Maga Jeannél volt – kezdte újból.

– Mindenesetre maga rakott ki a szobájából – mondtam. – Ez minden, amire emlékszem.

– Nem szeretem a modorát – mondta.

– Semmiféle kifogás nem érhet ma este. Bocsásson meg, hogy kénytelen voltam maga előtt levetkőzni, de biztos vagyok abban, hogy nem pillantott ide.

– Mit csinált Jeannel? – erősködött újból.

– Figyeljen ide – mondtam. – Meg fog lepődni, de nem tehetek másként. Jobb szeretném, ha tudná. A múltkor megcsókoltam, és azóta folyton fut utánam.

– Mikor volt az?

– Amikor Jickynél kijózanítottam.

– Tudtam.

– Csaknem megerőszakolt. Tudja, én is ittam egy kicsit.

– Tényleg megcsókolta?

– Mit mond?

– Ahogy engem… – mormolta.

– Nem – mondtam olyan egyszerű, őszinte hangsúllyal, amellyel nagyon meg voltam elégedve. – A maga nővére egy kullancs, Lou. De én magát kívánom. Megcsókoltam Jeant, mint… mint ahogyan az anyámat csókoltam volna meg, és ő azóta nem tudja magát fékezni. Fogalmam sincs arról, miként szabaduljak meg tőle, és félek, hogy nem is tudok már. Biztosan elmondja majd magának, hogy mi össze fogunk házasodni. Ezt kicsikarta tőlem ma reggel, Dex kocsijában. Csinos lány, de nekem nincs kedvem hozzá. Azt hiszem, hogy egy kicsit kelekótya.

– Maga őt előbb csókolta meg, mint engem.

– Ő volt, aki engem megcsókolt. Tudja jól, hogy az ember mindig hálás annak, aki gondját viseli, amikor be van rúgva.

– Sajnálja, hogy megcsókolta?

– Nem – mondtam. – Csak egy dolgot sajnálok, hogy nem maga volt részeg helyette akkor este.

– Most megcsókolhat engem – mondta.

Mozdulatlanul nézett maga elé, mintha nagy erőfeszítésébe került volna, hogy ezt kimondja.

– Nem csókolhatom meg – mondtam. – Mert Jeannel ennek semmi jelentősége nem volt. De magával ez egészen beteggé tenne. Én nem nyúlhatok magához, mielőtt…

Nem fejeztem be a szavaimat, bátortalanul felsóhajtottam, és az ágy másik végébe húzódtam.

– Mielőtt? – kérdezte Lou.

Könnyedén arrább csúszott, és egyik kezét a karomra tette.

– Ez ostoba helyzet. Ez lehetetlen…

– Mondja hát…

– Azt akarom mondani, hogy… mielőtt férj és feleség lennénk, maga és én, Lou. Csakhogy maga túlságosan fiatal, és én soha nem fogok megszabadulni Jeantől. Ő pedig soha nem hagyna nyugton bennünket.

– Maga ezt komolyan gondolja?

– Mit?

– Hogy elvesz engem?

– Nem gondolhatom komolyan, ami lehetetlen – feleltem. – De ami azt illeti, esküszöm, hogy komolyan szeretném.

Felemelkedett az ágyban. Úgy maradtam, a másik oldalamra fordulva. Nem szólt semmit. Én is hallgattam, és éreztem, ahogyan elnyúlik mellettem.

– Lee – szólt kisvártatva.

Éreztem, a szívem olyan gyorsan ver, hogy még az ágy is beleremegett. Visszafordultam. Levetette a pongyoláját, mindent, ami rajta volt, és szemét lehunyva a hátára feküdt. Arra gondoltam, hogy Howard Hughes egy tucat filmet csinált volna csupáncsak a lány melléért. Nem nyúltam hozzá.

– Nem akarom megtenni magával – mondtam. – Ez a história Jeannel utálattal tölt el. Maguk bizonyára jól megértették egymást, mielőtt engem megismertek. Nem visz rá a lelkem, hogy bármiféleképpen elválasszam magukat egymástól.

Nem tudom, hogy lett volna-e valamihez nagyobb kedvem, mint hullára szeretkezni magam vele, ha ösztöneimre hallgatok, de sikerült türtőztetnem magam.

– Jean szerelmes magába – mondta Lou. – Látszik rajta.

– Nem tehetek róla.

Sima és karcsú volt, mint a fű, és illatozott, mint egy drogéria. Felültem, lába fölé hajoltam, és megcsókoltam combja között azon a helyen, ahol a női bőr olyan puha, mint a madárpihe. Előbb összeszorította combját, majd rögvest szétnyitotta, és én újra kezdtem egy kicsit feljebb. Ragyogó göndör szőrzete körülvette, simogatta az arcomat, és én könnyű csókokkal halmoztam el. Forró és nedves volt, szemérme megkeményedett, amikor nyelvemmel érintettem, kedvem lett volna megharapni, de fölegyenesedtem. Egyszerre fölpattant, megragadta a fejemet, hogy visszanyomja. Félig kiszabadítottam magam.

– Nem akarom – mondottam. – Nem akarom addig, amíg fel nem számoltam ezt az ügyet Jeannel. Nem tudom mindkettőjüket feleségül venni.

Harapdáltam a mellbimbóját. Még mindig fogva tartotta a fejemet, és szemét behunyta.

– Jean azt akarja, hogy elvegyem – folytattam. – Nem tudom, mit tegyek. Ha visszautasítom, akkor biztosan kettőnk közé áll, és megakadályozza, hogy láthassuk egymást.

Hallgatott, és teste megfeszült a simogatásomtól. A jobb kezem fel s alá járt combján, amelyet érintésem nyomán szétnyitott.

– Csak egy megoldást látok – mondtam. – Feleségül kellene vennem Jeant, és maga velünk jönne. Akkor találnánk arra módot, hogy lássuk egymást.

– Nem akarom – nyöszörgött Lou.

Hangja bizonytalanul remegett, és majdnem úgy játszhattam rajta, mint egy hangszeren. Minden újabb érintésnél változtatta hangszínét.

– Nem akarom, hogy ezt ővele is csinálja…

– Semmi sem kényszeríthet arra, hogy ezt ővele csináljam – mondtam.

– Óh, tegyen magáévá – mondta Lou. – Tegye meg velem rögtön!

Dobálta magát, és mindannyiszor, amikor felemeltem a kezem, testével követte. Fejemet a combja felé közelítettem, és a másik oldalára fordítottam, háttal nekem, felemeltem a lábát, és arcomat közéje fúrtam. Ajkam hozzátapadt. Hirtelen görcsbe rándult, s csaknem mindjárt el is engedte magát. Még csókolgattam egy darabig, aztán visszahúzódtam. A hasán feküdt.

– Lou – suttogtam. – Nem teszem magamévá. Nem tudom magamévá tenni, mielőtt nyugodtak nem lehetünk. Feleségül veszem Jeant, és valahogy megoldjuk. Ugye, segíteni fog nekem?

Egy pillanat alatt hátára fordult, és eszeveszetten csókolni kezdett. Foga hozzákoccant az enyémhez, mialatt énágyékát simogattam. Aztán megfogtam a derekát, és talpra állítottam.

– Menjen vissza aludni – mondtam. – Sok ostobaságot beszéltünk össze. Legyen okos, és menjen aludni.

Felálltam, megcsókoltam a szemét. Szerencsére rajtam maradt az alsónadrágom a pizsamám alatt, és így meg tudtam őrizni méltóságomat.

Föladtam rá a melltartóját, és ráhúztam a nadrágocskáját; megtörültem a combját a lepedővel, és végül rásegítettem áttetsző pongyoláját. Tűrte, anélkül, hogy szólt volna. Szétomló és langyos volt a teste karomban.

– Alukálni, kis hugica – mondtam. – Én holnap reggel megpattanok. Legyen ott a reggelinél, szeretném látni magát.

Aztán kiraktam a kicsikét, és bezártam az ajtót. Most már biztos, hogy hatalmamban tartottam ezt a két lányt. Egész bensőmet öröm járta át, és valószínű, hogy két méterre a föld alatt a kölyök is megfordult a sírjában. Képzeletben a kezemet nyújtottam neki. Valami olyasmi volt ez, mint a testvéri kézszorítás.