Kiderül, hogy Henry találmánya még gyermekcipőben jár

Henry sokáig suttogott Nalayával négyszemközt. A bennszülött boy szerette könnyelmű gazdáját, és vállalkozott arra, amire kérte. Hajnalban, amikor egy gyalogos fehér ember kissé feltűnő lenne a parton, Nalaya a hullámtörő mellett gyorsan letett néhány ruhadarabot és egy írást. Elbújt, és bevárta, amíg a rendőr megtalálja a holmikat, azután nyugodtan hazament.

Bizony másnap semmi kétség sem volt. Az öreg Farlane öngyilkos lett. A rendőr megtalálta a kabát ját a parton, és búcsúlevelét, melyben ez állt:

“Nem érdekelnek az élet örömei. Elhatározásom megmásíthatatlan. Ha meghaltam, talán jobb lesz kedves rokonaimnak. Ez az utolsó szavam.

Farlane.”

A másnapi lapok hosszan méltatták az elhunyt Farlane érdemeit. Míg élt, bizony sokszor pénzébe került, hogy a lapok elhallgassanak egy-egy támadással, amelyben az ültetvényein fennálló embertelen állapotokról adtak hírt. Most azonban, hogy meghalt, az ő számára is az elhunyt ültetvényesek nekrológjához használt úgynevezett “állószedést” hozták le. Igen szép cikk egy múlt századbeli szerkesztő tollából.

Az elhunyt sajátkezű búcsúlevele, amelyet Kröger és a gyászbaborult rokonság kétségtelenül felismert, valamint Farlane kabátja és kalapja nyilvánvalóvá tette, hogy a hollandus megölte magát. A holttá nyilvánításnak természetesen nem volt akadálya, és nyolc nap múlva felbontották a végrendeletet.

A megtört rokonság már másnap látogatást tett a Buick helyi képviseleténél. Bob magas fizetéssel ajánlatot tett az Imperial kínai szakácsának, aki száznégy különböző curry szószt tudott készíteni. Miután hazament, eltűnt arcáról az undor, amellyel különben szobáját köszönteni szokta. Ezt a szobát ugyanis a nagybácsi beburkoltatta polcokkal, és telerakta az orvosi szakirodalom jelentősebb műveivel, továbbá üvegszekrényekben egy kisebb közkórház céljainak bőségesen megfelelő felszerelést helyezett el orvosi műszerekből. Mindez gyengéd célzás volt arra, hogy a fiatalember megkezdhetné már praxisát. A fiatalember szerint azonban e mesterség gyakorlása közben állandóan beteges emberekkel kell érintkezni, ő viszont szereti a jó társaságot, tehát utálta ezt a tapintatlan célzást. Most kivételesen kellemes vigyorral lépett be a szobába. Hasonló megtört állapotban követték testvérei.

– Vajon hogy érzi most magát Farlane bácsi? – kérdezte Jojo merengve.

– Szerintem – vélte Henry – Dickmann-né elbújtatta valahol a hajó mélyén, és titokban táplálja az öreget. Négy-öt hét múlva megérkeznek Észak-Kínába, ott majd könnyen megszökhet anélkül, hogy Dickmann észrevenné, amikor távozik.

– Addig viszont – elmélkedett Bob – mi beszerezhetünk mindent, amire szükségünk van, még készpénzt is elhelyezünk valahol. Csak nem fog megharagudni ránk ezért a tréfáért?

– Ki van zárva – nyugtatta meg Henry -, hiszen ő mondta mindig, hogy öreg napjaira szeretne még egy hosszú utazást tenni. Hát ez igazán elég hosszú utazás.

– Sir Kröger és sir Nelson – jelentette Nalaya, a boy. A három testvér rendbe szedte az arcát, hogy komoly benyomást keltsenek a főintéző és adjutánsa előtt.

– Foglaljanak helyet uraim – mondta gondterhelten Bob -, és beszéljük meg a teendőket, amelyek a bácsi elhunytával… – sóhajtott.

– Helyes – mondta megelégedetten Kröger -, éppen ezért jöttünk. Remélem, nem vonják meg tőlem a teljhatalmat, és továbbra is rámbízzák, hogy a megboldogult szellemében vezessem az ültetvényeket.

A három testvér tűnődött egy ideig.

– Azt hiszem, rábízhatjuk, Bob.

– Én is azt hiszem – felelte Bob -, csak természetesen vigyázni kell, hogy minden rendben menjen.

– Úgy van – vetette közbe Jojo -, erre feltétlenül vigyázni kell. A mi elvünk a közgazdaságban: mindenekelőtt rend.

– Na igen – szólt Henry, és tűnődve tisztogatta a monokliját. – Erre tekintettel kell lennünk. Rend és többtermelés. Ebben a szellemben nevelkedtünk. Különben azonban nincs akadály.

– Nem osztom a véleményüket – szólt közbe nyersen Nelson. – Tiszteltem és szerettem Farlanet, de az a mód, amellyel ültetvényeit vezette, avult, rossz, embertelen. Telepeinken a törvény legegyszerűbb előírásait sem tartják be! Minden egészségügyi berendezésünk középkori! A kulik élelmezése botrányos.

– Locsogás! – mondta Kröger. – Ez a módszer mégiscsak több eredményt mutathat fel! Ismerem az ilyen fiatalembereket, mint maga, Nelson! Csak kritizálnak! De eredményeket nem tudnak felmutatni!

– Hagyjuk ezt Kröger! Ha egyszer lecsap egy igazán szigorú vizsgálat, majd meglátja a következményeket!

– Nézze, én olvastam Smith-t, és ő azt írja a kulikról … – kezdte Bob.

– Én is olvastam Smith-t, de tudtommal nem írt semmit a kulikról! – felelte nyersen a fiatalember. – Maguknak most meg kellene ragadni az alkalmat, ha van szívük!

– Én csak úgy maradok meg állásomban, ha továbbra is a jelenlegi eredményes módszert alkalmazzuk – mondta Kröger.

Ez a Nelson egy kellemetlen, goromba ember, gondolták mind a hárman.

– Azt hiszem – vélte Henry -, hogy Kröger úr szélesebb alapokon nyugvó tapasztalataira inkább rábízhatjuk a gazdaságot.

– Igen, igen – szólt Bob. – Kröger úr határozottan szélesebb alapokon gazdálkodik a tapasztalataival, ezt megfigyelhettük…

Abbahagyta. Nelson ugyanis úgy nézett végig rajtuk, hogy ez a tekintet a legsúlyosabb becsületsértéssel is felvehette a versenyt. Azután szó nélkül sarkon fordult, és kiment.

– Jó fellépésű fiatalember – mondta Bob.

– Kitűnő munkaerő ez a Nelson – állapította meg Kröger és felemelkedett -, csak mindenféle modern bogarai vannak. Ajánlom magam.

– Nagyon örültünk. Szóval fő a többtermelés!

Mikor egyedül maradtak, kirobbant belőlük a nevetés.

A végrendelet felbontásának napján illő gyászban és komoly arccal foglaltak helyet az ügyvéd lakásában. Néhány régi alkalmazott, köztük Kröger és Nelson is, akik előreláthatólag nem maradhattak ki az öreg végrendeletéből, szintén megjelentek. Van Lugert ügyvéd feleségével együtt európai körútra utazott, így a végrendeletet segédje bontotta fel a megjelentek előtt.

– “Tiszta elmével, egészségem teljes birtokában, két tanú előtt írom le végakaratomat” – kezdte az ügyvédjelölt a felolvasást. – “Nincs más rokonom, mint elhalt nővérem három gyermeke. Miután meggyőződtem róla, hogy könnyelműek, rosszak és hálátlanok, végrendeletemből kizárom őket, és minden vagyonomat derék munkatársamra és barátomra, Krögerre hagyom. Három rokonomnak, akik csak keserűséget okoztak nekem, életük végéig fejenként havi öt fontot hagyományozok, hogy ne kerüljenek éhínségbe. Szerintem ezt sem érdemlik meg. Ez megmásíthatatlan akaratom. Johann Farlane. Tanúk: Dr. Adams Lugert ügyvéd, Dr. Adams Lugertné. Kelt, stb…”

A teremben döbbent csend volt.

A végrendeletben említett kitagadott rokonok mereven nézték a szemközti falat. Moccanni sem tudtak. Végül Henry szétnyitotta a szemét, mire tenyerébe esett a monoklija, amit tisztogatni kezdett.

Krögert meglepett gratulálók fogták körül. Nelson is a tenyerébe csapott.

– Gratulálok, Kröger. És azt hiszem, nézhetek állás után.

– Szó sincs róla! Eddig is hiába veszekedett, ezentúl is így lesz, és kész.

A három testvérrel senki sem törődött. Lehorgasztott fővel hazamentek. Az esemény megrendítette őket.

– Ez nagyon csúnya dolog volt az öregtől – mondta Bob.

– És ha visszajön, még dühösebb lesz – szomorkodott Jojo -, mert ő tudja, hogy nekünk írta azt a levelet, amellyel holttá nyilváníttattuk.

– A drótnélküli gyilkosság – mondta Henry – valóban olyan, mint a rádió: Zseniális találmány, de sohasem lehet előre tudni, hogy mi jön ki belőle.

Kröger másnap tapintatosan közölte a három testvérrel, hogy járandóságukból levon majd valami csekélységet lakbér fejében.

– Én igazán megértem lelkiállapotukat, dehát mint háztulajdonos…

– Nézze, Kröger úr, még érhetik meglepetések – mondta dühöngve Bob.

– Ugyan miféle meglepetések érhetnének?

– Hátha az öreg meg sem halt – fenyegette látnoki ihlettel Henry. – Talán valami rossz viccet csinált? Hiszen a holtteste nem került elő.

– Dehogynem – felelte sóhajtva Kröger. – Szegény Farlane tetemét ma délben kifogták az alsó rakpart mentén. Az előbb mesélte a fűszeres inasa.

A három testvérnek mintegy vezényszóra kinyílt a szája, és úgy maradt. Hideg bizsergés futott végig rajtuk. Ekkor lépett a szobába Nelson.

– Sajnos – szólt Kröger – már bizonyos, hogy Farlane öngyilkos lett.

– Nem! – szólt közbe Nelson. – Itt az esti lap. Johann Farlanet megölték, és csak azután dobták a vízbe.

– Mit mond? – kiáltott Kröger mély megdöbbenéssel.

– Hallhatta! Mielőtt Farlanet a vízbe dobták, már halott volt. Valami súlyos, éles tárggyal széthasították a fejét… Vizet! Vizet!… – ezt kifelé kiáltotta, miközben felfogta az elájuló Jojót, és a díványra fektette. Henry dúlt arccal legyezte a húgát, és az ijedt arcú, kövér Bob úgy állt ott, mint egy hatalmas, rémült csecsemő.

– Köszönöm… már jobban vagyok… – sóhajtott Jojó, és felült.

– Hol az esti lap… – Bob átvette Nelsontól az újságot. E lap talán fennállása óta először használta ezt a természetellenesen hatalmas betűtípust, amely egyébként csak színielőadásokat hirdető falragaszokon szerepel:

JOHANN FARLANET
MEGGYILKOLTÁK!

A tudósítás azután részletesen leírta, hogy a szárazdokk közelében kifogott, erősen oszlásnak indult tetemet, amelyről megállapították, hogy Johann Farlaneval azonos, a rendőrorvosi vizsgálat szerint már holtan dobták a vízbe, miután előzőleg valószínűleg egy súlyos fémtárggyal szétzúzták a fejét.

– De hiszen én láttam a levelet – mondta Kröger – amelyben bejelenti az öreg, hogy öngyilkos lesz. Ez az ő kezeírása. És a kabát meg a kalap a levél mellett szintén az ő tulajdona volt.

– Ez a rendőrség dolga. Abban a levélben, különben nincs szó öngyilkosságról. Isten tudja, kinek írta és miért? – felelte Nelson. – Valószínű, hogy a gyilkos tette ki a ruhákkal együtt a partra.

– Mindenesetre meg fogom nézni az öreg másolókönyvét! – mondta hirtelen Kröger. – Hátha nyoma van benne a levélnek!

Izgatottan elsietett. Nelson vállat vont, és szintén elment.

Mondanunk sem kell, hogy Farlane nem alkalmazott gépírónőt. Leveleit kézzel írta. Volt egy hatalmas könyve, másolópapírral. A könyv egyik lapja perforált volt, a másik fix. A perforált, vagyis az oldalán végiglyukasztott lapot kitéphette, és a másolópapír alatt lerögzített úgynevezett fixlap megmaradt a kópiával.

Ha megírt egy levelet, kiszakította a könyvből, és elküldte. A

másolat ott maradt.

– Mi lesz – suttogta Bob -, ha megtalálják a levél másolatát, és az öreg odaírta, hogy nekünk szólt?

– Világos – mondta Henry -, akkor felelni fogunk a gyilkosságért. Mert Nalayát kinyomozni és kivallatni gyerekjáték. Ő hordta ki a bácsi holmiját. Az pedig igazán nem kétséges, hogy aki a levelet és a holmikat a parton elhelyeztette, tudott a bácsi haláláról. És ki tudta a halálesetet, mielőtt kifogták a tetemet? A gyilkos. És ha a levél elhelyezői mellékesen az örökösöknek hitték magukat, akkor a napnál is világosabb, hogy mi öltük meg a bácsit. Elsősorban én, aki Nalayától a levelet átvettem, és később négyszemközt rábeszéltem, hogy tegye ki a holmikat a rakodópartra.

– Dehát… – töprengett Jojo – ki ölte meg szegény bácsit?

– Mi öltük meg – felelte Henry. – Igenis mi vagyunk a tulajdonképpeni gyilkosok. Nem gondoltunk arra, hogy Dickmann véletlenül rátalálhat rejtekhelyén az öregre. Az a féltékeny barom agyonverte a bácsit, és a tengerbe dobta.

– Ezt azonnal jelenteni kell a rendőrségen…

– Hülye vagy, fiam – mondta nyugodtan Henry, bár igen sápadt volt. – Azt fogják mondani, hogy ostobább mesével gyilkosok még sohasem álltak elő.

Meggondolatlanságuk tragikus következménye másodpercek alatt megölte bennük a gyermeket, amely olyan csökönyösen ellenállt az életnek. Tulajdonképpen rosszak és kegyetlenek csak abban az értelemben voltak, amelyben minden gyermek hajlamos arra, hogy néha megdöbbentően önző legyen.

– Hátha nem is a másolókönyvbe írt az öreg – próbált reménykedni Bob. – Hiszen nem vett minket annyira komolyan. Vagy nem jelezte, hogy nekünk szól.

– Csak ábrándozzál – felelte Henry. – Mindent lehet mondani az öregre, csak azt nem, hogy felületes volt. Majd megtalálják a te híres “memorandumodat” is. Annál több bizonyíték igazán nem kell.

– Dehát mit csináljunk?! – kérdezte Jojo.

– Azt hiszem, legokosabb lesz, ha elmenekülünk – mondta Henry, és ábrándosan nézett ki az ablakon. – Ugyanis Kröger épp most megy ki a kapun, egyik kezében egy könyvet visz, másikban Nalaya nyakát.