Hatodik fejezet

A történet végébe bekapcsolódik Manfréd

Mielőtt Henryt szabadon bocsátották, alaposan kifaggatták mindkettőjüket.

– Dehát ki volt az a holttest, akit az ön ruhájában megtaláltunk? – kérdezte az ügyész Farlanet.

– Dickmann kapitány.

– Szóval mégis van valahol egy gyilkos – mondta újraéledő reménnyel az ügyész -, mert ezt az embert megölték. Önnek számot kell adnia…

– Ne marháskodj, Joe – mondta az öreg higgadtan. – Dickmann kapitányt a bennszülött matróza ölte meg egy fejszével. Én mint vendég voltam ott a hajón. Természetesen nyomban befutottunk a legközelebbi kikötőbe, ez Sabang volt. A gyilkost, aki nem tagadott semmit, átadtuk a rendőrségnek. Már régen elítélték tíz év kényszermunkára.

– És hogy került az áldozat itt partra? Talán félrevezetés…

– Hogy miért itt került partra, erre nézve be kell idéztetni a tengert. Én csak annyit tudok, hogy Sabangnál nem engedték a hullát kitenni. A gyilkost kötelességük elfogni, de nem hajlandók ötven fokos melegben temetési engedélyt adni importált tetemek részére. Ez náluk is így szokás. Mi tehát ott álltunk a tengeren egy halottal, amelyet a szigorú trópusi rendelkezések értelmében legkésőbb huszonnégy órán belül el kell temetni. Így azután a tengerbe dobtuk.

– Ön nagyon ravasz ember! De még mindig nem magyarázta meg, hogyan került a ruhája és egyéb holmija a halotthoz.

– A tetem rendkívül rongyosan volt öltözve, és úgy éreztem, tartozom régi derék barátomat utolsó útjára tisztességes módon felöltöztetni. Hogy elfelejtettem kiüríteni a zsebeimet, ezt egy gyászoló apáthiájának kell betudni. – És vigyorgott.

– De maga! – kiáltott az ügyész Henryre, mikor végleg legyőzte az öreg -, maga elvetemedett ember. Remélem, nem fogja bebizonyítani, hogy mégiscsak megölte ezt a rokonát, aki itt áll előttem.

– Nem. Én láttam, hogy minden bizonyíték ellenünk szól, és meg akartam menteni testvéreimet. Feláldoztam magam, mert nem akartam, hogy az ön ügyészi éleslátása három áldozatot kívánjon. Bevallom, hogy előzőleg megkíséreltem egy ügyesen felhasznált levéllel jelenlévő rokonom vagyonát távolléte alatt inkorrekt módon birtokolni.

– Úgy! Ezért a tettéért a hatóság félrevezetése miatt meg fogják büntetni.

– Mit csináljak… – mondta Henry szomorúan tisztogatva a monokliját. – Már hetek óta elkészültem rá, hogy a mai napot nem úszom meg simán.

– Nézd bácsi, én nem vagyok ügyész. Nekem őszintén meséld el az egész disznóságot, amit csináltál.

Együtt ültek otthon a szellős tornácon. Sört ittak.

– Először Lóri, az asszony letuszkolt a hajófenékbe a revolverek közé. Miután elindultunk, Dickmann szokása szerint megivott egy üveg pálinkát, és elaludt. Az asszony lehozott nekem ennivalót, és elmondta, amit Dickmann mesélt Bob trükkjéről. Szóval nyomban láttam, hogy összeesküdtek ellenem.

– Nagyon dühös voltál?

– Ostobaság! Úgy nevettem, hogy az oldalam nyilallt. Végre láttam, hogy a vér nem válik vízzé. Sajnos alig haladtunk valamit, mikor megvadult a hajóinas. Lóri sikoltozására felrohantam a fedélzetre. Dickmann ott feküdt az ágyán felismerhetetlenségig szétroncsolt fejjel, a földön egy véres balta, mellette ott guggolt a bennszülött fiú és dohányzott. Nem ártott már a légynek sem. Csendes volt és egykedvű. Sabangnál engedelmesen követte a rendőröket. A révkapitányság valóban megtagadta az engedélyt, hogy a halottat partra vigyük. Visszafordultunk. Elhatároztam, hogy Dickmannt szépen, tisztességesen eltemettetem itthon, ahol több befolyásom van a hatóságokra. Mialatt Ceylon felé vitorláztunk, állandóan Colombót fogtam a rádión. Megrémülve értesültem halálomról. Két ilyen csapás egy napon! Mikor elhangzott a búcsúlevelem, nyomban tudtam, miféle levélről van szó, és végre megtanultam becsülni a fajtámat bennetek. Ész kellett ehhez, hidegvér és ügyesség. Csak az bántott, hogy ki fogtok nevetni. Ekkor határoztam el, hogy én is megengedek magamnak némi kedélyeskedést veletek. A parttól jó messze horgonyoztunk le a vitorlással. Dickmann-né útján magamhoz kérettem ügyvédemet dr. Adams Lugert. Őt be kellett avatni. Új végrendeletet csináltam. Rávettem az ügyvédet, régebbről keltezze, és ne említse senkinek, hogy élek. Nehéz volt. Végül is európai körútra indult a költségemre. Csak így egyezett bele, mert nem akart részt venni az ügyben. A segédje nem tudott semmit. Hogy kedélyesebb legyen a dolog, hadd furdaljon benneteket a lelkiismeret. Higgyétek azt, hogy a tréfátok miatt meghaltam. Letettem arról, hogy Dickmannt életéhez méltó tisztességgel temessem el. A fejét felismerhetetlenre roncsolták a csapások, és alakra olyan mint én. Ráadtam a ruhámat és a szárazdokk közelében elhelyeztem a sekély víz iszapjában. Három nap múlva találták meg. Azon bizony már a ruha is oszlásnak indult. Ezután nyugodtan elvitorláztam Lórival, hiszen mindig mondtam, hogy szeretnék még egy hosszú utat tenni a tengeren, és éppen ilyesmire gondoltam. Másnap értesültem a rádióból, hogy Kröger megtalálta a levél másolatát. Henry Morgan bevallotta a gyilkosságot. Mondhatom, rossz véleményem rólatok gyökeresen megváltozott. Az éretlen gyerek, mikor úgy hozta a sors, férfi is tudott lenni. Nem számítottam erre a fordulatra, de örültem neki. Így azután már egészen kitűnő lett a tréfa. Elhatároztam, hogy a megzavart találkámért viszonzásul nem árt, ha néhány hónapig börtönben ülsz. De hogy tíz hónapig húzzák az ügyedet, ez több volt, mint amit reméltem. Nagyszerű heccnek találtam, hogy odaállítsalak az akasztófa alá, és megvárjam, amíg a kötelet a nyakadba teszik. Mert az elítélésed óta állandóan készenlétben várakoztam a hajón, hogy a kellő pillanatban közbelépjek.

– Szavamra, pompás! – nevetve csapkodták egymás térdét, és már tizenöt sörösüveg állt mellettük a földön.

– Szóval azt hiszem, jól megtréfáltuk egymást.

– Hova tetted Bobot és Jojót? – kérdezte azután Farlane.

– Eleinte sejtelmem sem volt, hol vannak. Később ez a közepes modorú intéződ, remek fiú felkeresett engem a börtönben, és megsúgta, hogy két testvéremet biztonságba helyezte az őserdei ültetvényen.

– Szóval azon a gyönyörű helyen vannak?! Akkor legalább tapasztaltak valamit. De hol mászkál az a Kröger?! Már tudnia kellene, hogy nem haltam meg.

– Hallod, azt besavanyíthatod magadnak. És mi van Lóri asszonnyal? He? – kérdezte Henry, és hüvelykujjával oldalba bökte Farlanet.

– Hát nem mondtam? Miután téged letartóztattak, Batáviába hajóztunk, és nyomban elvettem feleségül.

– Tessék?… Szent atyám! Nagynéném lett?! Hol van a kedves?

– Izé… Gyengélkedik… Egy hét előtt Madrasban partra tettem. Ex!… Manfréd egészségére… Így hívják újszülött gyermekünket!

Csrrr… Egy lehullott monokli törött darabokra a tornác kőpadlóján.

Ebben a pillanatban Kröger jelent meg két úrral. Lassan jöttek fel a tornác lépcsőjén. Az intézőnek félrecsúszott a nyakkendője, és kezében tartotta a kalapját.

– Kröger! Csakhogy látom!… Nem is örül nekem?!

– Uram, még ritkán örültem ennyire önnek! Már úgy volt, hogy engem tartóztatnak le – és a két civil úrhoz fordult. – Kérem, itt a birtok tulajdonosa, én mint alkalmazott nem vagyok felelős…

– Valóban ön a birtok tulajdonosa? – kérdezte az egyik zord vendég, és miután Farlane meglepetten bólintott, így szólt:

– Letartóztatjuk önt.

– Szerencsétlen dolog, uram… – siránkozott Kröger. – Nem olvasta a lapokat? Az a gazember Mansur! Valamelyik barom elverte… Felment az egyik laphoz, s aljas dolgokat mesélt a telepről… hogy járvány van, és… szóval, hogy az egészségügyi és egyéb törvények… szörnyűségeket mesélt… megírták…

– És ha ezt írják – mondta nyugodtan Farlane -, akkor is megkívánhatom, hogy küldjenek ki bizottságot, mielőtt letartóztatnak.

– Meg fog történni – mondta az egyik rendőrtisztviselő -, de ebben az esetben még ma, és indulásig is őrizzük önt. – Mintegy mentegetőzve tette hozzá: – Ez a lap azt is megírta, hogy ön már néhány esetben pénzzel elsimított hasonló ügyet, de legalábbis időt nyert a bizottság kiszállásáig. Egy órán belül elindulunk az ön őserdei ültetvénye felé. Addig nem hagyja el a lakását.

– Nézze, barátom, talán lehetne…

– Mr. Farlane – vágott közbe tapintatosan a rendőrtisztviselő -, kár próbálkozni. Az újságkampány olyan komoly dolog, hogy a kormányzó úr őexcellenciája személyesen vezeti az ültetvényre induló bizottságot.

Farlane halálsápadt lett, és miközben visszaült a helyére, az asztalban kellett megkapaszkodnia.

A kormányzó a hosszú út alatt egy pillantást sem vetett Farlanere. Két tiszt és a vizsgálóbíró mellett lovagolt igen fagyos hangulatban. Lelki szemei előtt nőtt és dagadt az ügy. Látta a gyarmatügyi államtitkár “bizalmas” megjelölésű titkos kábeleit végtelen udvarias és kínos tartalmukkal. Látta a Népszövetségbe tömörült “Emberi Jogok”, “Gyarmati Kultúrkutatás”, “Szellemi Haladás” és egyéb ligákat összes albizottságaikkal, amint boldogan és mohón csapnak majd le az ügyre, hogy havi fizetésük létjogosultságát indokolják. De megállj! Megállj, konok Farlane! Ezért a szumbavai fegyenctelepen fejezed be az életed.

Farlane és Kröger a két detektív között ment, és bár nem voltak gondolatolvasók, nagyjából tisztában voltak a kormányzó meditációival.

A menet végén mint magánszemély lovagolt Henry. A foglyokkal nem érintkezhetett.

… A fárasztó út végén növekvő világosság jelezte az ültetvényre nyíló ösvényt. Még néhány lépés, és eléjük tárul a telep.

– Önök itt maradnak! – mondta a kormányzó a foglyoknak. Azután kíséretével kilovagolt az erdőből. Farlane és Kröger szomorúan ültek őreik között. Henry szolidaritásból velük maradt.

– Mondd Henry – szólt hozzá Farlane sóhajtva -, nagyon rossz ott bent?

– A koszttal nincs baj. Csak a koránkelés! De ezt néhány hónap alatt megszokja az ember. – Hirtelen holland nyelvre fordította a beszédet: – Ha a jobboldali detektívet leütöm, fussatok rögtön a lovakhoz, a másikat sakkban tartom.

– Leidenben tanultam, uram – mondta az egyik detektív irodalmi holland nyelven, és egy nagy revolvert húzott elő a zsebéből. Egyenesen Henryre szegezte.

– Csakugyan? – felelte lelkesen Henry. – Leidenben lakott a nagynéném…

– Az könnyen lehetséges, uram. Leiden nagy város, de ha még egy centiméterrel közelebb csúszik, legalább négyszer belelövök magába.

Ezután valamennyien hallgattak, szomorúan, nehéz szívvel. Az őserdő egyre mélyebb árnyékba süppedt.

Lódobogás! Elsőnek a kormányzó ugrott le a nyeregből. Kissé lihegett és kócos volt. Az arcán zavar látszott. Farlane nem látta, mert mélyen lehorgasztott fejjel a földre nézett.

– Mr. Farlane… Ez rendkívül kínos… Itt, úgy látszik, valami szándékos beugratás… Gratulálok magának, és egyben ezért a hm… ezért az izéért… természetesen elégtételt kell kapnia.

Farlane felemelkedett. Két szeme akkorára nyílt, mint egy kisebb csészealj.

– A rágalmazónak meg kell bűnhődnie – kiáltotta a vizsgálóbíró. – Jegyzőkönyvbe vettem, hogy nemcsak minden törvényes előírást betartanak, hanem ezenfelül a kultúra és civilizáció valóságos himnusza ez az őserdei ültetvény! Gratulálok!

– Köszönöm a gratulációt – felelte Farlane önérzetesen. – De ez talán mégsem megfelelő kártalanítás egy ártatlan ültetvényes nyilvános meghurcolásáért!

És úgy állt ott emelt fővel, mint valami vértanú.

A bizottság vizsgálata így folyt le:

– Ön az intéző? – kérdezte a kormányzó Nelsont.

– Én vagyok, Sir.

– Van a telepnek orvosa?

– Természetesen. Ezerötszáz munkáshoz egy orvos és egy kórház tartozik.

– Önöknél malária-, vérhas- és tífuszjárvány volt? Figyelmeztetem, hogy hiába tagad…

– Eszem ágában sincs tagadni. Az előírásoknak megfelelően a rizsteraszt kiszárítottuk, a folyómenti bokrokat kiirtottuk, berendeztünk egy elkülönítő barakkot. Van ezenkívül ambulanciánk és műtőnk, ami az előírásban nem is szerepel. Talán leghelyesebb lenne, ha excellenciád megtekintené.

A tiszta, szép kórházbarakkban egy fehérruhás missziósnővér és egy orvos éppen sorra járták a betegeket. A bizottság csodálkozott. Tökéletes kis kórház volt. Ezután a munkásházakat nézték meg. Rendes, egészséges blokkházak voltak. A távolabb álló elkülönítőépület minden előírásnak megfelelt, a rizsterasz kiszárítása, a folyómenti rész irtása mintaszerű, és mindenütt tisztaság, rend. Mindenütt a civilizáció igazi szíve: a higiénia.

A bizottság nem is tett fel további kérdést. A kormányzó kezet szorított Nelsonnal és a négy fehér intézővel, akikről nem sejtette, hogy a gyarmatról kitiltott emberek. Azután ellovagoltak. A felügyelők nem szóltak semmit. Helena nővérre néztek valamennyien, aki éppen egy bennszülött karján újította meg a kötést.

– Helena nővér… most mind a börtönbe kerültünk volna, ha maga nem jön ide – mondta csendesen Collins.

Jojo nem érzett örömet. Őt már régen csak a betegei érdekelték…

Esteledett. Bobbal együtt elindultak a ház felé.

Két ember közeledett feléjük a szürkületben. A homályban mozgó körvonalak ismerősnek tűntek… Megálltak.

Azután a szemük megszokta kissé a homályt…

– Nézd… – suttogta Jojo -, nézd! Mindig őket látom… Istenem!

Sajnos a legszebb események éppoly kevéssé tűrik a nyomdafestéket, mint a legrútabbak. Szavak, szavak, amelyek egy válságos pillanatában életünknek nevetségessé, semmivé, elcsépeltté válnak. Ahogy a három ember részint ölelgette egymást, részint rázta az ájult leányt, ahogy azután megint ölelték, szorongatták vállukat, karjukat, nevettek, sírtak, ez mind leegyszerűsödött, elkoptatott szimbóluma annak a belső szenzációnak, amely képben, szóban, sőt tettekben sem nyilatkozhat meg.

– Mr. Farlane… – ismételte Nelson is vibráló hangon és szédülve, mint aki részeg.

– Farlane bácsi… Farlane bácsi… – suttogta folyton Jojo.

– Azt hiszem, bácsi – mondta Bob -, ezután nyugodtabban élhetsz öreg napjaidra.

– Hülye! – mondta Henry – Kisöcsénk, Manfréd atyjával állsz szemben. Az öreg napoknak vége. A bácsinak sokat kell majd négykézláb járni, ugyanis, ha nem tudnátok, időközben szert tett egy úrlovasra, akit majd ebben a nevetséges helyzetben kell körülvinni a szobában.

Farlane legújabb örököse éktelenül sírt, mert eddig Henry monokliját szopogatta békében, és most az anyja elvette tőle. A házban nagy előkészületekkel várták Nelson esküvőjét Jojóval. Az öreg hálás volt nekik a szerencsés kimenetelű vizsgálatért, és szép kis birtokot ajándékozott nekik. Bob rövidesen a gyarmat első orvosai közé küzdötte fel magát. Sajnos Henry megkomolyodására nem sok remény volt.

Pedig az öreg állandóan morál prédikációkat tartott neki.

– Családod minden tagja komoly mesterséget űz. Fejezd be jogi tanulmányaidat. Ez a kötelességed.

– Öregem – felelte Henry -, akasztott ember házában nem illik kötelességről beszélni.

… A kormányzó tisztában volt azzal, hogy Farlanet nagy igazságtalanság érte a hatóságok részéről, miután túlságosan biztosra vették a bűnösségét. Érezte, hogy rehabilitálnia kell őt. Ezért egy ünnepélyes fogadóestélyen – a haladószellemű termelés érdekében szerzett érdemeiért – sajátkezűleg tűzte ki Farlane múlt századból konzervált frakkjára a Fehér Szalag-rend középkeresztjét a két karabéllyal.

És így végül minden bűnös elvette méltó jutalmát.