Joszif Visszarionovics Sztálin (oroszul Иосиф Виссарионович Сталин Hang.png kiejtése✩) (grúzul: Ioszeb Dzsugasvili, იოსებ ჯუღაშვილი) (Gori, Orosz Birodalom, 1878. december 18.[1] – Kuncevo, Moszkva mellett, 1953. március 5.) apai ágon oszét, anyai ágon grúz nemzetiségű szovjet forradalmár, az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt (illetve 1925-től érvényes nevén az Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt) Központi Bizottságának főtitkára (1922-1934) majd titkára (1934-1953), a Szovjetunió diktátora , az orosz hadseregben kialakult legfőbb hadvezéri titulus, a (generalisszimusz) birtokosa. 1943-ban Sztálint kinevezték a Szovjetunió legfőbb marsalljává, ezután a Generalisszimusz címet is viselte.

A világtörténelem legnagyobb jelentőségű és legnegatívabb megítélésű vezetői közé tartozik. A Vlagyimir Iljics Lenin által létrehozott kommunista diktatúra Lenin halála utáni kollektív vezetőségének egyik meghatározó tagja, majd a diktatúra egyszemélyi vezetője lett. Uralma alatt folytatódott valamennyi ellenzéki mozgalom működésének tiltása a Szovjetunióban, az ellenzék tagjainak üldözése, sokak kivégzése. Az ő nevéhez fűződik a világ legnagyobb megsemmisítőtábor-rendszerének, a Lenin által létrehozott Gulág rendszerének kiterjesztése. Erőteljes személyi kultuszt alakított ki: arcképét minden középületben elhelyezték, városokat neveztek el róla, szobrokat állítottak neki, tapsolni kellett, amikor kimondták a nevét.

Kísérlete a bolsevista szovjet rendszer egész világra való kiterjesztésére Magyarország és a II. világháború után a “béketáborhoz” tartozó országok számára tragikus következményekkel, megszállással (amihez a nyugati szövetségesek asszisztáltak) és az 1956-os forradalomba torkolló diktatúrával járt együtt, de a hidegháborúnak is előzményei közé tartozik. Sztálin kemény kézzel irányította a nemzetközi kommunista szervezeteket is, még a mozgalmon belül is hajtott végre politikai tisztogatásokat; ezekért és a nevéhez fűződő személyi kultusz

A legenda szerint Berija megfojtotta; valójában csak az orvost nem hívták ki hozzá idejében. Edvard Radzinszkij publikál egy beszélgetést Lozgacsovval, az akkori őrparancsnok-helyettessel, amely cáfolja Hruscsov emlékirataiban leírt verzióját. Sztálinhoz csak rosszulléte után 11 órával jött orvos.

1953 elején Sztálin azzal vádolta meg orvosait, hogy őt, és a szovjet állam más vezető tisztségviselőit zsidó orvosok meg akarják gyilkolni (Lásd: “fehér köpenyes gyilkosok pere”). A halálosan beteg Sztálin még élt 1953. március 5-én este 8 órakor, amikor összeült az SZKP Központi Bizottságának kibővített tanácskozása, és leváltotta Sztálint miniszterelnöki és KB titkári posztjáról. A haldokló diktátor még tagja maradt a KB újjáválasztott és 11 tagra csökkent elnökségének. Mivel azonban Sztálin – a hivatalos verzió szerint legalábbis – 1953. március 5-én este 21 óra 50 perckor meghalt, a KB tanácskozásáról szóló közlemény pedig jókora késéssel, március 7-én jelent meg, a lapok már nem tettek erről említést.

A kórboncnoki jelentés szerint Sztálin halálát agyvérzés okozta. A visszaemlékezések szerint rosszulléte után egész éjszaka egyedül feküdt a földön, orvosi ellátás nélkül. Berija azzal küldött el mindenkit, hogy a diktátor alszik.

Molotov egyik, 1993-ban megjelent visszaemlékezésében az olvasható, hogy Berija azzal dicsekedett neki, hogy ő mérgezte meg Sztálint.

Nyikolaj Dobrjukha orosz történész nemrégiben előásott a Kreml archívumából egy orvosi naplót, amely – állítása szerint – új adalékokkal szolgál Sztálin haláláról. A napló szerint Sztálin vérnyomása még életének utolsó évében is rendben volt, holott 1953. március 5-én bekövetkező halála okaként agyvérzést és érszűkületet jelöltek meg. A hamis diagnózist legnagyobb ellenfele, Lavrentyij Berija, a titkosrendőrség (NKVD) mindenható ura íratta be az orvosi napló végére, amit Georgij Malenkov miniszterelnök és Nyikita Hruscsov, a párt első titkára is jóváhagyott.

A jelentés szerint Sztálin a Kremlben esett össze, holott az orvosi naplót vidéki rezidenciáján állították ki – nyilatkozta Dobrjukha. – A Berija által ellenőrzött lapokon az áll, hogy Sztálin a Kremlben betegedett meg. Ám ott valószínűleg egy hasonmása lehetett, akit ugyanúgy megmérgeztek, mint őt, és később kicserélték a holttesteket, így a ravatalon már az igazi Sztálin feküdt. Az összeesküvésről nemcsak Sztálin testőrei, de egyik fia, Sergo is tudott. Az orvosok végig a mérgezés tipikus tüneteivel kezelték, mája 4 cm-rel nőtt meg. A méreg kiürítéséhez hánytatták, méreglekötő szenet és hashajtót adtak neki, de ez sem segített. Sztálinnal ciános méregkeverék végezhetett, a diktátor elkékült bőrére utaló jegyzetek is ezt igazolják. Utolsó vér- és vizeletmintája is méreg jelenlétét igazolja, az orvosok azonban Berija reakciójától félve nem merték azonosítani a halál okát.

A dokumentumok szerint a Kreml orvosai Sztálin halála után, november 8-án három ásványvizesüveget akartak a Sztálin múzeumnak adni, ám oda, rejtélyes okokból, már csak két üveg került. Feltételezhetően a harmadikból itta meg a mérget.

2003-ban egy közös orosz-amerikai történészcsoport olyan közleményt adott ki, mely szerint Sztálin szervezetébe warfarin, egy erős patkányméreg jutott, amely megakadályozza a vér megalvadását, és embernél agyvérzést okoz. Mivel a szer szagtalan és íztelen, könnyen beadható az áldozatnak A warfarint egyébként az 1950-es évek közepén az orvosok a nyugati országokban is alkalmazták szívinfarktus veszélyének kitett betegeknél. 1955-ben Dwight Eisenhower az USA elnöke is warfarin injekciót kapott, miután szívrohamon esett át. A warfarin a K-vitamin gátlásán keresztül hat a véralvadásra, származékai, mint pl. a kumarin a legelterjedtebb véralvadásgátló gyógyszerek közé tartoznak. Használják a szívinfarktus, ritmuszavarok, trombózisok kezelésében.