II.

Egy kis szórakoztató fizika

 

Egy szobában térek magamhoz. Még éjszaka van, legalábbis a függönyök el vannak húzva, és a lámpa ég. Megnézem az órámat. Körülbelül fél kettő lehetett, amikor rágyújtottam arra a bizonyos cigarettára… Egészen világosan emlékszem mindenre. Csak azt nem tudom, mi történt a cigaretta és az ágy között… ahol most fekszem… teljesen meztelenül.

Körülnézek, keresem a ruhámat, valami takarót. Nem valami szívderítő anyaszült meztelenül egy vadidegen szobában felébredni. Egész rendes szoba. Narancsvörös falak, hangulatvilágítás. Különös. Nincs egyetlen bútor sem. Az ágy alacsony, puha. Semmi zaj… Szemben velem egy ajtó.

Fölugrok. Odamegyek az ablakhoz, elhúzom a függönyöket. Függöny sincs, mint ahogy ruhám se. A függöny csak csalódás. Egyszerűen ráfestették a falra.

Az ajtó! Mindent ki kell próbálni. Ha az ajtó is festett, akkor fogalmam sincs, hogyan hoztak be ide.

Az ajtó nem nyílik. Masszívnak látszik. De legalább igazi ajtó!

Nem kell beszarni! Levetem magam az ágyra, és egy kicsit gondolkodom. Nem sokáig… untat a gondolkodás. Zavar, hogy teljesen meztelen vagyok, de hát végül is nem tehetek róla, és vannak, akik egész életükben így élnek… Afrikában például, vagy Ausztráliában, azt hiszem. Váljék egészségükre! Én bizony nem tudom elképzelni, hogy Sunday Love-val szambát táncoljak ilyen állapotban!

Bizony jó lesz, ha most nem veszted el a fejedet! Nyílik az ajtó, aztán becsukódik… és a két művelet között lényeges változás történik szellemi állapotomban.

A szobában most már egy nő is van – ugyanolyan öltözetben, mint én.

Csigavér, gyermekeim! Micsoda darab! Gyorsan elmormogok egy miatyánkot, mert ha én is olyan hatással vagyok rá, mint ő énrám, akkor oda van a fogadalmam.

Nagyon szép, de van benne valami ijesztő. Túlságosan is tökéletes, ha szabad ezt mondanom. Olyan, mintha különböző darabokból gyártották volna. A melle Jane Russell, a combja Betty Grable, a szeme Bacall, és így tovább. Rám néz, ránézek, és azt hiszem, egyszerre pirulunk el mind a ketten. Közelebb lép. Imára kulcsolom a kezem. A fenébe is, mit szenteskedem itt! Nem az én stílusom. Lehet, hogy csak beszélgetni akar. Próbálok illendően viselkedni, és némileg sikerül is, de istenemre, nagyon nehezemre esik… Az apámra gondolok, az aranykeretes szemüvegére, az anyám mályvaszínű szoknyájára, a húgomra, elvégre lehetett volna, egy baseball meccsre, egy hidegzuhanyra, de tessék, leül mellém az ágyra. Belebámul a képembe, és rám kacsint. Félméteres szempillája van, a bőre pedig sugárzik…

Most mi az istent csináljak? Itt vagyok, teljesen pucéran, egy tizenkilenc éves bombázóval, aki szintén meztelen, egy szoba közepén, ahol semmi más nincs, csak egy ágy. Ezt a feladványt nem vettük az egyetemen. Még a franciaórákon sem… Márpedig ez az eset láthatóan a rendhagyó esetek közé tartozik.

A rendhagyó igék gondolatától visszanyerem a bátorságomat. Magabiztosabb leszek. Csigavér, hiszen elhatároztam, hogy húszéves koromig bölcs maradok, és semmi okom rá, hogy megváltoztassam az életprogramomat csak azért, mert egy nő belépett a szobámba. Mert ez az én szobám, mivel én voltam itt előbb. Az öltözetnek pedig semmi köze a kérdéshez. Majd én megmutatom, hogy a méltóságot nadrág nélkül is meg tudja őrizni a férfi.

Fölállok, összefonom a karomat, és azt mondom:

– Mit akar?

Röviden válaszol:

– Magát!

Fulladozni kezdek és olyan hangot adok, mint egy repedt fazék.

– Nem egyezünk a kérdésben – mondom –, az én edzéstervem tökéletes önmegtartóztatást követel.

Felvonja a szemöldökét, mosolyog, feláll. Közeledik. Képes rá, hogy megöleljen. Elkapom a csuklóját, és megkísérlem eltávolítani magamtól… Sunday Love-ra gondolok. Sajnos egy diszkóban estélyiben könnyebb ellenállni.

Fogalmam sincs, mit tegyek… erős, mint egy ló… és nagyon jó illata van neki. Végül is tiszta őrület… meg kell értenie.

– Ki hozott ide? – kérdezem. – Hol vagyunk? Mi a fene ez az egész história? Mit akarnak tőlem? Maga mit szólna, ha elkábítanák, elhurcolnák egy vadidegen helyre, levetkőztetnék és belöknének magához, nyilvánvaló szándékkal, egy meztelen férfit?

– Nem szólnék semmit – mondja, alábbhagyva a küzdelmet. – Vannak ilyen helyzetek, amikor fölöslegesek a szavak… Vagy nem ez a véleménye?

Mosolyog. Megvan mindene, ami csak kell. Még a harminckét fehér foga is megvan.

– A maga részéről lehet, hogy igaza van, elismerem, hiszen maga tudja, hogy mi történik itt. De velem más a helyzet.

Hirtelen rádöbbenek, milyen képtelen ez az egész beszélgetés ebben az állapotban, ahogy vagyunk. Valószínűleg ő is erre gondol, mert nevetni kezd és megint közeledni kezd, és az ördögbe is, már nincs is olyan messze, mert a két hegyes micsodája hozzáér a mellkasomhoz. Itt birizgálnak… úgy látszik, palira akar venni! Engem! Akinek elvei vannak! Kezdek berágni! Igenis! Elveim vannak! És megvédem az elveimet. Kezdek üvölteni, mint a fába szorult féreg…

– Hagyjon békén! Vámpír! Engedjen el! Nem akarom! Elég legyen! Segítség, mama!

Döbbenten néz rám. Elenged, hátralép, odamegy a falhoz, és bámul. Gyermekeim! Ha valaha olvastatok egy tekintetből, akkor ebből a tekintetből valóságosan kitetszik, hogy én a leghülyébb pasas vagyok, akit valaha is a hátán hordott a föld! Annyira üvöltöttem, hogy berekedtem, és a legszívesebben elsüllyednék a szégyentől.

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és belép két, korántsem megnyerő külsejű pasi. Fehér köpeny van rajtuk, mint az ápolókon, és körülbelül olyan karcsúak, mint a San Francisco-i függőhíd. Mindegy. Tiltakozni kezdek.

– Vigyék el ezt a picsát! És adják vissza a ruháimat! Semmi kedvem részt venni a piszkos kis kukkoló üzelmeikben!

– Mi történt? – kérdi az első.

Dagadt, kövér állat, kis bajuszkával.

– Jobb szereti a fiúkat? – kérdi a második.

Na ezt még megbánod, te mocsok. Lendületet veszek, és tiszta erőmből gyomorszájon vágom. Láthatóan kellemetlenül érinti, mert kétrét görnyed és furcsa grimaszba húzza a pofáját.

A dagadt, bajuszos szemrehányóan néz rám.

– Lehet, hogy butaságot mondott – mondja. – Mégsem kellett volna ilyen durván viselkedned. Mire mész vele?

A másik lassan felegyenesedik. Egészen megzöldült, és furcsa, sípoló torokhangot.

– Nem akartam megsérteni – nyögi ki –, nem tudtam, hogy ennyire érzékeny.

Nem bízom benne, és igazam is van, mert előránt egy gumibotot, és se szó, se beszéd fejbevág. Tisztán látom a naprendszer összes bolygóját. A dagi is előrelendül és átölel. Reménytelenül küszködök, nehogy elveszítsem az eszméletemet, és sikerül is talpon maradnom. Körülbelül úgy érzem magam a karjai között, mint egy strucctojás, amely láthatóan öt percen belül fel is fog törni. Ráadásul meg is főz, mert érzem, hogy egyre forróbb a helyzet.

– Egálban vagyunk! – mondom – illetve nyökögöm.

– Jó! Jó! – mondja a bajuszos. – Gondoltam, hogy megjön az eszed. Figyelj ide, kettőnkkel úgysem bírsz el, úgyhogy jobb, ha feladod. Nem akarsz egyedül maradni a hölggyel?

– Nagyon bájos – mondom –, de meg van az okom rá.

– Felőlem! – dörmögi a második. – Végül is a maga dolga. Jöjjön velünk!

A fejem kong, mint a nagyharang, de ő is ólomszürke, és úgy jár, mint egy kampós bot. Ez némi elégtétellel tölt el.

Valamit érzek a lábfejemen. A dagadt, bajuszos szöges cipője. Nem nehezedik rá.

– Figyelj ide, kiscsibém! – mondja. – Ha szépen velünk jössz, nem lesz semmi baj. Öt perc alatt túl vagy az egészen, becsszó! Aztán mehetsz, amerre akarsz!

Az ember szörnyen gyámoltalannak érzi magát, ha a meztelen lábfejére rálépnek egy szöges cipővel. Ráadásul a fejem is olyan kába, hogy alig tudok tisztán gondolkodni.

A lány eközben közömbösen az ágyra veti magát. Már-már sajnálom, de ott egye meg a fene. Lehet, hogy engedtem az előítéleteimnek, de még az is becsületesebb, ha az ember legalább az előítéleteihez hűséges. Hat hónap múlva leszek húsz, és ha nem bírok ki hat hónapot, akkor igazán nem tudom, mire becsüljem magamat. Követem a két pasast egy hosszú, fehér folyosón; tisztára olyan, mint valami kórház. A szemük sarkából figyelnek, a másodiknak a zsebében van a keze. Tudom, hogy onnan rántotta elő a gumibotot… Remélem, más meglepetést nem tartogat ott… Hirtelen a Zooty Slammerre gondolok, meg a haverokra, akik ott várnak. Ha látnák, mibe keveredtem…

Ahogy magamra nézek, megint elvörösödöm, bármit megtennék, csak ezt a pirulást tudnám végre leküzdeni. Mégiscsak hülye helyzet!

Belépünk egy műtőszerű helyiségbe. Néhány készülék. A plafonról egy nikkelezett rúd lóg alá vállmagasságban. Olyan, mint valami nyújtó. Rosszat sejtek. Eléje állítanak.

– Emelje fel a karját! – mondja a második.

Felemelem. Ripsz-ropsz odakötözik a csuklómat a vasrúd két végéhez. Lógok a szeren.

– Engedjetek el, geciládák!

Mondok még ennél cifrábbakat is, de most nem jut eszembe. Még szerencse. Megragadják a lábamat, és odakötözik a földhöz. Mi a fenét akarnak? Meg akarnak ostorozni? Üvöltök, ahogy csak a torkomon kifér, nyilván azoknak a rohadékoknak a markába kerültem, akik speciális sex-fotókat készítenek speciális pozíciókról, és szaros szatíroknak meg vén spinéknek árulják, akiknek már csak ettől jön vissza az életkedvük.

– Hagyjatok békén… Tetűládák… Rohadékok… Esküszöm, kibelezlek benneteket…

Mintha csak a falnak beszélnék. A két pasas dolgozik. Az első odatol a lábamhoz egy porceláncsészét, olyan, mint egy hamutartó, a második meg valamilyen elektromos szerkezettel vacakol.

– Nekünk is kényelmesebb lett volna az első megoldás – mondja –, de hát ha neked nem tetszik, akkor magadra vess!

Rászorít valami izét a hasamra. A szerkezet két elektródában végződik, az egyiket bedugja a masinába, a másikat hátranyújtja a fenekem mögé. Jóságos isten! A rohadék! Sokkal megalázóbb, mintha megmérnék a lázamat. Tök úgy kezelnek, mint egy kísérleti nyulat. Elmondom őket mindennek, ami csak egyáltalán az eszembe jut.

– Ne izgasd magad! – mondja a dagadt. – Nem fáj, s végül is magad választottad. Ne ugrálj, rákapcsolom az áramot.

Rákapcsolja egyszer… kétszer… háromszor, minden egyes alkalommal összerándulok, és most már tudom, minek kellett a lábam közé a porceláncsésze. Túlságosan szégyellem magam, hogy elmondjam, mi történik. A két idióta fetreng a röhögéstől.

– Rá se ránts! – mondja a második. – Köztünk marad!

Hazudok, hogy mentsem a helyzetet:

– Köpök rá – szörcsögöm a fogam között. – Rohadék két alak vagytok, de még találkozunk.

– Amikor csak akarod, öcskös! – mondja az első, és majd elesik a röhögéstől.

Még arra emlékszem, hogy adnak valami innivalót.

folyt köv.