X.
Sokat flörtölök

Ha soha nem voltak Douglasnál, akkor nem láttak még igazi rendetlenséget. A Poinsettia téren lakik egy panzióban, körülbelül egyenlő távolságra Hollywood összes stúdiójától, így módjában áll későn kelni, s időveszteség nélkül foglalkozhat a hülye irományaival. A Poinsettia a Wilshire Country Club és a Stade Gilmore között fekszik, s nem nevezhető a legfelkapottabb helynek ebben az átkozott városban. Ha onnan jönnek, ahonnan az autók bekanyarodnak a 2. Utcába, majd a Beverly körútra, onnan már csak egy ugrás. Szóval visszatérve Douglasra, húzza a bőrt rendesen. Négy részre van tekeredve, a karja beszorult a jobb lapockája és a bal térde közé. Különös álma lehet. Marha meleg van, észre sem vettem, amikor beléptem, pedig az ablakok is tárva, szinte hihetetlen, hogy alig néhány lépés az óceán. Na, eleget aludt. Bemegyek a fürdőbe, engedek egy pohár vizet. Nem vagyok gonosz, megelégszem a csapvízzel, pedig kivehetném a frizsiderből is. Bejövök, s habozás nélkül a fejére zúdítom. Rettentő pofát vág, s a száját nyalogatva ébredezni kezd.
– Sok a víz a whiskyben – morogja, aztán észrevesz.
– Te voltál, brutális állat? – kérdi.
– Csak nem haragszol, Douglas? – mondom. – Hiszen lejjebb is önthettem volna.
– Mindegy lett volna – morogja. – Elhiheted, már mindent megpróbáltam, a hideg vizet is. Hány óra?
– Meghívlak ebédelni – mondom.
– Jól van, jól van – morogja. – Hagymásrostélyost kérek és almatortát.
Most elárulom, miért kerestem fel Douglast. Bár szerintem már sejtik.
– Mondd csak, nem fogunk unatkozni kettesben? – kérdezem. – Mi lenne, ha odacsörögnél Sunday Love-nak?
Rám néz.
– Kinek nézel te engem? – kérdi. – Pipihúskereskedőnek? Azt hiszed, segédkezem alantas ösztöneid kiélésében?
Fogja a telefont, tárcsáz, és negyedóra múlva mindhárman együtt ülünk egy nagy hollywoodi kávéházban. Douglas előtt ott illatozik a hagymásrostélyos, én pedig éppen arra készülök, hogy bekebelezzek néhány kaszinótojást, mert tisztára olyan érzésem van, mintha másfél esztendeje nem ebédeltem volna.
Sunday Love gyönyörű. Az élet is.
Rögtön rám támad.
– Miért húzta el tegnap este a csíkot?
– Nem tegnap este volt, hanem ma reggel – mondom. – Fontos találkám volt.
Hitetlenkedve nézi a kobakomat. Totál megfeledkeztem a púpomról.
– A maga helyében jobban vigyáznék – mondja. – Veszélyes.
– Nem árt neki – mondja Douglas. – Fafeje van, s világ életében az is marad. Higgye el, szerelmem…
Odahajol Sunday Love-hoz, és a pofájából sült hagymakarikák hullanak. A lány eltolja magától.
– Ne higgye, hogy meghódít ezzel a hagymabűzzel – mondja. – Még akkor sem lenne esélye, ha Chanelt lehelne ki.
Douglas nem sértődős fajta. Zavartalanul befalja a rostélyost, alig tudok lépést tartani vele a tojásaimmal.
Nézem Sunday Love-ot, ő néz engem, s nyilván légnyomásváltozás van, mert a tekintetünktől érezhetően megemelkedik a hőmérséklet. Úgy teszek, mintha leejteném a papírszalvétámat, s amikor lehajolok érte, hogy felvegyem, konstatálom, hogy rengeteg érdekes látnivaló akad az asztal alatt, főként, ha meg is akarják mutatni az embernek. Sunday Love-ot pedig semmi sem zavarja abban, hogy szélesvásznú előadást tartson nekem.
– Nem vagyok fafejű – mondom. – Tudom, hogy cserbenhagytam, de nem önszántamból tettem. Legmélyebb bocsánatkérésem. De amint láthatja (megmutatom a fejemet), nem szórakozni mentem.
Mosolyog, látom, hogy nem haragszik, s olyan jókedvem lesz, hogy rögtön rendelek egy dupla adag spenótos beefsteaket. Mialatt a pincér felveszi a rendelést, körbejáratom a tekintetem, s épp jobbra pillogok, amikor valaki balról a vállamra üt. Úgy fordulok vissza, mintha csörgőkígyó csípett volna meg. A pincér az.
– Egy nő szeretne beszélni magával – mondja.
– Hol van? – kérdem zavartalanul.
– Ott áll.
Rámutat egy magas, vékony lányra, aki az ajtó előtt ácsorog.
– Mit akar?
– Személyes ügy – mondja a pincér, és lelép.
– Na, beütött a mennykő! – röhög Douglas. – Ezt is felcsináltad? Szegény gyermekem – fordul Sunday Love felé –, azt hiszem, újfent be kell érnie az én társaságommal.
Felállok. Kihúzom a kezem Sunday Love combjai közül, tesz egy mozdulatot, mintha vissza akarná tartani, nyilvánvaló, hogy a masszázs, amiben részesítettem, orvosilag hasznos a számára.
– Ne izguljon – mondom –, visszajövök.
Alig lépek oda az ismeretlenhez, máris hadarni kezd. Nem valami csinos, de szép nagy szája van, és a szemei sem kellemetlenek.
– Magánál vannak a képek? – kérdezi.
– Milyen képek?
– Tudja maga jól. Csak annyit akarok mondani, vagy visszaadja a fényképeket magától, vagy visszavesszük mi. Megvannak az eszközeink. Tudja, mi történt Petroszjannal.
– Mindenesetre nem sokra mentek vele, hogy hűvösre tették, hiszen még mindig keresik a képeket.
Nincs nevethetnékje. Áthatóan néz. Csalódottnak látszik.
– Sajnálom magát – mondja. – Szép fiú volt.
Higgyék el, semmit nem utálok jobban, mintha múlt időben beszélnek rólam.
– És még szeretnék egy jó darabig az is maradni – mondom nyomatékosan.
Jeges mosolyra húzódik a szája. Mintha valami lurkó lennék, aki rossz fát tett a tűzre. Megragadom a karját. Szelídnek látszom, de ha összeszedem magam, hasonlítok egy harapófogóhoz.
– Jöjjön, igyon velünk egy pohárkával – mondom –, szeretném bemutatni néhány kedves barátomnak.
Ellenáll, megpróbál kiszabadulni, de hát az én csuklóm meg az ő csuklója az két világ. És még csak nem is vagyok szigorú. Odavezetem az asztalunkhoz, s tetszik, nem tetszik, helyet foglal köztem és Douglas között.
– Engedje meg – mondom. – Douglas Thruck és Sunday Love.
Kérdően nézek rá.
– Cynthia Spotlight – mondja.
Köpni-nyelni nem tudok, kis híján megfulladok. Már csak ez hiányzott… De tényleg. A kör bezárult.
– Hogy van? – kérdi Douglas mechanikusan.
– Mit iszik Cynthia? – kérdem kínosan.
– Hallgasson ide, Rocky kérem, én borzasztóan sietek – mondja –, várnak rám.
Érzem, pillanatokon belül botrányt csap, ha lefogom, ugyanakkor eszem ágában sincs futni hagyni, s elszalasztani a kínálkozó lehetőséget.
– Rendben van… nem akarom, hogy miattam elkéssen – mondom a lehető legtermészetesebb hangon. – Majd én elviszem. Jöjjön!
Felteszek mindent egy lapra. Felállok, feláll, újra megragadom a karját, s odavonszolom a kocsimhoz. Eszembe jut a spenótos steak, és elönt a méreg, de még dühösebb vagyok, ha arra gondolok, amit ez a lökött tyúk, aki Cynthia Spotlightnak próbálja meg kiadni magát, az imént mondott.
A tragacsom előtt egy másik kocsi áll.
Magas barna ürge ül benne, s egyáltalán nincs ínyemre, ahogy cigarettával a szájában, félig hátrafordulva engem figyel. A tragacsom mögött is parkol egy limuzin, a volánnál vörösképű fekete pasi, ez még jobban fixíroz, mint az előbbi. Mi a fenét néznek ezek rajtam? Kezdek ideges lenni. Belököm az ál Cynthiát a kocsimba, rávágom az ajtót, s átrohanok a volánhoz. Ha követnek, annál jobb! Már tudom, hogy mit csinálok. Kezdek vöröset látni, hiszen a spenótos steaken és a fenyegetésen kívül emiatt a hülye liba miatt nem tudtam kellőképpen kimagyarázni magamat Sunday Love-nál.
– Ennyire szereti, ha ólmot eresztenek abba a hülye fejébe?
De elakad a szava, mert kilövök, mint egy őrült, s köpök rá, hogy követnek-e vagy sem. Átvágok minden piroson, s teljes gázzal megérkezem az első rendőrőrsre. Csikorogva fékezek a bejárat előtt.
– Ha a barátai baszogatni akarnak – mondom –, ide követhetnek. Addig is mi egy kicsit elbeszélgetünk. Honnan jön, és mi az igazi neve?
– Semmi köze hozzá – válaszolja. – Ha ideadja a fotókat, még megúszhatja a dolgot. Ha nem, akkor találkozhat Petroszjannal a Los Angeles-i hullaházban. Ez minden, amit mondhatok, s ne is reménykedjék, hogy többet kihúz belőlem. Buta vagyok, nem volt gyerekszobám, és műmellem van.
A szemem sarkából rápillantok, s belátom, hogy ennél a lánynál ezzel a módszerrel nem jutok előbbre. Átölelem a vállát. Elég vonzó, az ajkai frissek és duzzadtak, a szeme világossárga.
– Hát mi rosszat tettem én neked, kishúgom? – kérdem. – Ennyire örülnél neki, ha kilyukasztanák a bőröm? Ennyire gonosz volnál?
Nevet. A nevetése közönséges. Az ő baja. De a melle igazi.
– Ne próbáljon lyukat beszélni a hasamba – mondja.
– És ha elmennénk moziba? – kérdem.
– Szó sem lehet róla – mormolja.
– Nagyon haragszom magára – mondom –, mégis hajlandó lennék megbocsátani… szereti ezt a melót?
– Megfizetnek érte.
– Hogyne… de nyilván nem fizetik agyon, s nyilván jár egy kis szabadság is… nem akarja velem eltölteni? Szórakozhatnánk egy kicsit…
– Maga aztán érti a módját, maga csibész!
Kezdem bánni, hogy bevetettem a charmomat, most aztán megnézhetem magam. Istenem, mit nem adnék, ha olyan pofám volna, mint Micky Rooneynak. Amilyen pechem van, még ez is belém habarodik. Leveszem a kezemet a válláról, s beindítom a motort, hiszen ahhoz, amire készülök, nem szükséges a rendőrség jelenléte.
Negyed óra múlva, anélkül, hogy ránéznék, azt kérdezem:
– Hová vitték Cynthiát?
Nem válaszol. Így is jó. Épp a megfelelő helyen vagyunk, egy elhagyott kert, sehol senki. Befordulok egy emelkedő kis utcába, és leállítom a motort. Csöndesen megragadom, egyik kezemmel befogom a száját, a másikkal megszorítom a torkát. A körömcipője sarkával belevág a bokámba, de olyan erővel, hogy felüvöltök a fájdalomtól. De szabadulni nem tud, sőt kicsit megnyugszik. Fulladozik. Lazítok a szorításon, és ököllel egy kicsit fejbe vágom.
Leejti a táskáját és elterül. Felveszem a táskáját, és átkutatom. Nem túl elegáns, tudom, de szükséges. Ő akarta.
A csajon nincs semmi. Szó szerint: a ruha alatt anyaszült meztelen. Elönt a forróság, főleg a fülem mögött, s úgy döntök, kísérletezem egy kicsit, elvégre jogom van tudni, hogyan van egy nő felépítve, s most kitűnő alkalom kínálkozik, hiszen ez csak annyit mozog, mint egy ólomkolonc. Bal tenyeremmel végigsimítom a combját, érzem, hogy a hasa alatt lágy és meleg a bőre, majd következetesen megkeresem azt a helyet, alul, ahol a leglágyabb és a legmelegebb. Kétségkívül megtalálom. Mivel lelkiismeretes vagyok, gondosan megvizsgálom, miközben ő álmában sóhajt, majd nyögdécselni kezd… Furcsa. Amikor engem vágtak fejbe, nem sóhajtoztam, de hát fura állatfajta a nő. Megállok, mert váratlanul én is felnyögök, feljebb csúsztatom a kezemet. A melltartójában nincs tömés. Úgy értem, hogy szépen tele van, nincs műanyaggal kitömve, mint azoknál a csajoknál, akik Paulette Goddardhoz akarnak hasonlítani. A fenébe! Úgy látszik, túl sok erőt adtam bele, s a kérdéses melltartó finom kis kapcsa kettétört… ezért biztosan meg fog haragudni. Abbahagyom, és lecsúszom róla. Ha még öt percig a kocsiban maradok, azt hiszem, nem felelek magamért.
Kinyitom az ajtót, s szépen leültetem a csajt a legközelebbi ház falának tövébe. Szép egyenesen ül. Bepattanok és indítok.
Kifordulok és gázt adok. Irány a California Call.
Hogy a fenébe, hogy nem követtek?
Remélem, Gary már visszajött.
Felkapom az ál Cynthia retiküljét, ami ott maradt mellettem az ülésen. Vadi új. Elég nagy. Látszik, hogy tele van. Kedvem lenne újra alaposabban belenézni… Arról nem is szólva, hogy semmiképp nem hagyhatom a kocsiban. Veszélyes volna.
De most visszagondolva annyira remegek, hogy hátradobom, amíg oda nem érek a szerkesztőségbe, ahol félig halott vagyok, amikor kiszállok. Botcsinálta detektív vagyok. Ráadásul majdnem elvesztettem a szüzességemet is!