XVIII.

Piszkosul sötét volt az út, de legalább nem volt nagy forgalom. Főleg kamionok jöttek az ellenkező oldalon. Déli irányba szinte senki sem ment. Mindent kihoztam a kocsiból, amit csak tudott. A motor úgy zúgott, mint egy traktor, a vízhőmérő szinte forrásponton volt, de nem tágítottam, tartottam a sebességet.

Mindenekelőtt az idegeimet akartam megnyugtatni. Egy órányi robogás után sikerült. Kicsit lassítottam, és újból hallottam a karosszéria nyikorgását.

Nyirkos és hideg volt az éjszaka. Már érezni lehetett a tél közeledtét, de a kabátom a bőröndömben volt. Magasságos! Sohasem volt ilyen melegem. Erősen figyeltem az útjelző táblákat, de nem volt nehéz eligazodnom. Néha egy benzinkút tűnt fel, három-négy barakképület, aztán megint az út. Valami éjszakai vadat láttam, aztán ismét gyümölcsöskertek vagy veteményesek, majd a puszta tájék. Két órát kalkuláltam a száz mérföldre. Valójában száznyolc vagy százkilenc lehetett, nem számítva azt az időt, amíg Bucktonból kiértem, és a kertek alatti kocsikázást, amikor megérkeztem. Alig több mint másfél óra alatt Lounál voltam. Kicsikartam a Nashből, amit csak tudott. Ez idő alatt már Lounak is el kellett készülnie. Lassan túlgördültem a kapun, és a lehető legközelebb hajtottam a házhoz, majd háromszor dudáltam. Először semmit sem hallottam. Ahol megálltam, onnan nem lehetett látni az ablakát, de nem mertem kiszállni, és nem akartam újból dudálni sem, mert attól tartottam, hogy felfigyelnek rám.

Ott maradtam, vártam, és láttam, hogy kezem remeg, amikor cigarettára gyújtottam, hogy megnyugtassam idegeimet. Két percre rá azonban eldobtam, és még sokáig haboztam, mielőtt újra háromszor megnyomtam a kürtöt. Amikor mégis kiszálltam, éreztem, hogy jön, s ahogy megfordultam, láttam, hogy a kocsi felé tart.

Világos színű kabátot viselt, kalap nem volt rajta, és egy degeszre tömött barna kézitáskán kívül semmi más poggyászt nem hozott. Beszállt, szó nélkül mellém ült. Becsuktam az ajtaját, fölé hajoltam, de nem volt szándékomban megcsókolni. Magába zárkózott, mint egy páncélszekrény.

Indítottam, majd kikanyarodtam az útra. Tekintetét mereven maga elé szegezte. A szemem sarkából nézegettem, és azt gondoltam, ha kiérünk a városból, felenged. Megint megtettem lóhalálában száz mérföldet. Érezni lehetett, hogy Dél azért nincs is olyan messze. A levegő szárazabb lett, és az éj kevésbé sötét. De még hátra volt jó öt- vagy hatszáz mérföld.

Nem bírtam megmaradni Lou mellett úgy, hogy ne szóljak hozzá. Illata betöltötte a kocsit, s ez szörnyen felizgatott, mert újra magam előtt láttam a szobájában macska szemével, letépett bugyijával. Elég nagyot sóhajtottam ahhoz, hogy ezt észrevegye. Olyan volt az arca, mint aki most kezd ébredni, elevenedni. Igyekeztem, hogy barátságosabb légkört teremtsek, mert a zavara azért nem oszlott el.

– Nem fázik?

– Nem – mondta.

Megborzongott, és ettől még rosszkedvűbb lett. Arra gondoltam, hogy most valami féltékenységi jelenetet játszik, de lefoglalt az autóvezetés, és nem tudom egyhamar rendbehozni a dolgot pusztán beszélgetéssel, ha már így megmakacsolta magát. Egyik kezemmel elengedtem a kormánykereket, és kutatni kezdtem a jobboldali fiókban. Egy üveg whiskyt húztam elő, a térdére fektettem. Volt a fiókban még néhány műanyag pohár. Kivettem, az üveg mellé tettem, becsuktam a fiókot, és bekapcsoltam a rádiót. Hamarabb is gondolhattam volna erre, de szavamra, nem volt kedvem hozzá.

A gondolat, hogy mi mindent kell még megtennem, felkavart. Szerencsére fogta az üveget, lecsavarta a kupakját, töltött magának, és egyhajtásra kiitta. Én is tartottam a kezemet. Újból töltött a pohárba, és másodszor is lehúzta. Csak ezután töltött nekem is egyet. Nem is éreztem, hogy mit ittam, és visszaadtam a poharat. Mindent visszarakott a fiókba, kinyújtózkodott az ülésen, és kigombolta kabátjának két gombját. Elég rövid kosztümöt hordott, hosszú gallérral. A kabátkáját is kinyitotta. Alatta testhez simuló citromszínű pulóvert viselt, és biztonságom érdekében erőt kellett vennem magamon, hogy az útra figyeljek.

A kocsi most már eléggé megtelt a parfüm, az alkohol és a cigaretta szagával ahhoz, hogy az ember fejébe szálljon. Az ablakokat azonban nem húztam le. Továbbra sem szóltunk egymáshoz, ez egy félórát is eltarthatott. Ekkor ismét kinyitotta a fiókot, és még két pohárral megivott. Melege lett, levetette a kabátját. Közben egy mozdulattal hozzám közelített, én pedig egy kissé ráhajoltam, és megcsókoltam a nyakát, éppen a füle alatt. Hirtelen elhúzódott, megfordult, és rám nézett. Aztán váratlanul nevetésben tört ki. Azt hittem, hogy a whisky tett rá ilyen hatást. Még megtettem vagy ötven mérföldet anélkül, hogy szóltam volna, végül támadásba mentem át. Újra a whiskyért nyúlt.

– Nincs formában?

– Dehogynem – mondta lassan.

– Nincs kedve kirándulni a jó öreg Leevel?

– Hagyjon már!

– Nem kívánja látni a kis nővérkéjét?

– Ne beszéljen a nővéremről.

– Pedig aranyos kislány.

– Aki jól baszik, mi?

Még a lélegzetem is elállt. Bárki mondana ilyet, aligha törődnék vele. Judy, Jicky, B. J., de semmiképpen nem Lou. Látta, hogy megdermedtem, és fojtott hangon nevetett. A nevetésén észre lehetett venni, hogy ivott.

– Nem így kell talán mondani?

– De igen – hagytam rá. – Pontosan így.

– Nem azt csinálta?…

– Nem tudom.

Megint nevetett.

– Semmi baj, Lee, maga csak tudja. Már túl vagyok azon a koron, amikor valaki elhiszi, hogy gyereke lesz, ha szájon csókolják.

– Ki beszél itt gyerekről?

– Jeannek gyereke lesz.

– Maga észnél van?

– Biztosíthatom, Lee, hogy nem kell tovább játszania. Tudom, amit tudok.

– Én nem feküdtem le a nővérével.

– De még mennyire.

– Ez nem így volt, és ha megtettem volna is, nem vár gyereket.

– Akkor miért van rosszul folytonosan?

– Rosszul volt Jickynél is, pedig nem csináltam neki gyereket. A maga nővérének rossz a gyomra.

– És a többi része, az nem rossz?

Ezután ököllel rámvetette magát. Fejemet behúzva gyorsítani kezdtem a kocsit. Teljes erőből ütött. Nem fájt igazán, de mégis éreztem. Nem volt izmos lány, de inas, és a tenisztől edzett. Amikor abbahagyta, megráztam magam.

– Most jobban érzi magát?

– Nagyon jól érzem magam. És Jean jól érezte magát utána?

– Mi után?

– Azután, hogy maga megbaszta.

Úgy látszik, hogy kéjes dolog volt számára ismételni ezt a szót. Ha a kezemet a lába közé csúsztattam volna, biztos, hogy utána meg kellett volna törülköznöm.

– Ó – mondtam -, ő már csinált ilyet!

A lavina újból rámzúdult.

– Maga piszkos hazug, Lee Anderson. – Lihegett, s az utat nézte.

– Azt hiszem, hogy én jobb szeretném magát megbaszni – mondtam. – Jobban szeretem a maga szagát, és több szőrzete van a hasa alatt. De Jean jól kefél. Sajnálni fogom, ha megszabadulunk tőle.

Mozdulatlan maradt. Lenyelte ezt is, mint az előző durvaságot. A torkom hirtelen összeszorult, és ez olyan volt, mintha káprázat ért volna, mert kezdtem megérteni.

– Akkor most rögtön csináljuk, vagy utána?

– Csinálni, mit? – mormoltam. Nehezen törtek fel a szavaim.

– Most meg fog baszni engem?… – mondta olyan halkan, hogy biztosan többet mondott, mint amit hallottam.

Egyszerre olyan izgatott lettem, mint a bika, s csaknem fájni kezdett.

– Előtte kell őt eltennünk láb alól – mondtam.

Csak azért mondtam, hogy lássam, egészen a kezemben tartom-e.

– Nem akarom – mondta.

– Annyira ragaszkodik a nővéréhez, mi? Begyulladt?

– Nem akarok várni – mondta.

Szerencsémre egy benzinkutat vettem észre, és megállítottam a járgányt. Muszáj volt másra gondolnom, különben elvesztem a hidegvérem. Ülve maradtam, és azt mondtam az alaknak, hogy töltse tele a tankot. Lou lenyomta a kilincset, és kiugrott. Valamit mormolt, és férfi egy barakk felé mutatott. A lány eltűnt vagy tíz percre. Kihasználtam az alkalmat, és levegőt nyomattam a puha tömlőkbe, a másik pofának pedig azt mondtam, hogy hozzon szendvicset, mert nem volt időm enni.

Lou visszaült. Kifizettem a kutast, aki visszament aludni. Elindítottam a kocsit, és nyaktörő sebességgel hajtottam még vagy két óra hosszat. Lou nem mozdult, aludni látszott. Már teljesen megnyugodtam, amikor hirtelen kinyújtotta kezét, megint kinyitotta a fiókot, s most egymást követően három pohárral töltött magának.

Nem tudtam többé izgalom nélkül nézni a mozdulatait. Megpróbáltam tovább hajtani még tíz mérföldnyit, aztán megállítottam a kocsit az út szélén. Még éjszaka volt, de már érződött a hajnal közeledte, s a szél is elült. Fák és bokrok csokrai látszottak. Talán egy félórával ezelőtt haladtunk át egy városon.

Amikor lefékeztem, elővettem az üveget, meghúztam, és szóltam, hogy szálljunk ki. Kinyitotta az ajtaját, fogta a kézitáskáját, én pedig mentem utána. Egyenesen a fák irányába tartott, és ott megállt, hogy rágyújtson. Egy cigarettát kért tőlem, de az autóban hagytam, és azt mondtam, várjon. Kutatni kezdett a táskájában, hátha talál benne, de ezalatt már elindultam, és egészen a kocsiig futottam. Az üveget is magamhoz vettem. Majdnem üres volt, de még néhány ott hevert a csomagtartóban.

Amikor visszatértem, már nehezemre esett menni, és kezdtem kigombolkozni, még mielőtt odaértem volna hozzá. Ebben a pillanatban revolverlövés lángját láttam, és rögtön az volt az érzésem, hogy a bal könyököm szétroncsolódott. A karom egész hosszában lelógott; ha nem éppen mozgásban vagyok, akkor a tüdőmbe kaptam volna az ólmot.

Mindezt egyetlen másodperc alatt gondoltam át, a következőben már rávetettem magam, kicsavartam a kezét, és teljes erőmből egy ökölcsapást mértem a halántékára, mert megpróbált összeharapni. Rosszul helyezkedtem, és pokolian szenvedtem. Telibe találtam, mert a földre rogyott, és mozdulatlan maradt. De nem értem be ennyivel. Felmarkoltam a revolvert, zsebre tettem. Csak egy 6.35-ös volt, mint az enyém, de a csaj jól célzott. Visszafutottam az autóhoz. Jobb kezemmel tartottam a bal karomat, és olyan grimaszt vághattam, mint egy kínai maszk. Annyira meg voltam veszve, hogy nem törődtem a fájdalommal. Megtaláltam, amit kerestem, a kötelet, és visszatértem. Lou mozogni kezdett. Csak az egyik kezemet tudtam használni, hogy megkötözzem a karját, és fájdalmaim voltak, de amikor befejeztem, pofozni kezdtem: letéptem a kosztümszoknyáját, leszakítottam a pulóverét, és ismét pofoztam. A térdemmel kellett őt tartanom, amíg megpróbáltam azt az átkozott pulóvert lefejteni róla, de csak elöl sikerült széthasítanom. Egy nagyon kicsit már világosodni kezdett; testének egyik része éppen a fa legsötétebb árnyékában volt.

Ekkor megpróbált beszélni, és azt mondta, hogy nem fogom megkapni, mert telefonált Dexnek, hogy riassza a zsarukat, és hogy ő tudta, hogy én egy hitvány gazember vagyok, amióta arról beszéltem, hogy tegyük el láb alól a nővérét. Én kinevettem, aztán ő is valami mosolyfélét erőltetett magára, de öklömmel állkapcson vágtam. A melle hideg volt és kemény. Kérdeztem, hogy miért lőtt rám, és megkíséreltem fékezni magamat. Azt felelte, hogy én egy piszkos néger vagyok, amit Dexter megmondott neki, hogy azért jött velem, mert figyelmeztetni akarja Jeant, s hogy úgy gyűlöl engem, mint még soha senkit.

Még mindig csúfondárosan nevettem. A szívem úgy vert, mint egy nagykalapács, kezem remegett és a bal karom erősen vérzett; éreztem, hogyan csurog a kézfejemre.

Ekkor azt feleltem neki, hogy a fehérek kinyírták a testvéremet, s hogy engemet nem kapnak el olyan könnyen, de őt mindenesetre utána küldöm. Kezemmel megmarkoltam az egyik mellét, úgy, hogy majdnem elájult, de nem kiáltozott. A végsőkig pofoztam. Újból kinyitotta a szemét. Kivilágosodott, és a gyűlölet könnyeit láttam csillogni a szemében. Föléje hajoltam; fújtattam, mint egy állat, s ő újból bőgni kezdett. Harapni kezdtem a combja közt. A szám megtelt fekete kemény szőrzetével; elengedtem egy kicsit, aztán újra nekiláttam lejjebb, ahol lágyabb, gyengébb volt. Valósággal úsztam az illatában, ami egészen idáig érződött, és összeszorítottam a fogamat. Megpróbáltam egyik kezemmel betapasztani a száját, de hörgött, mint egy állat, és ordításától egészen libabőrös lettem. Ekkor teljes erőmből összeszorítottam a fogamat, és belevájtam a húsába. A vér a számba fröcskölt,

és csípője a kötelek ellenére is rángatózott. Arcom vérben úszott, és térdemen állva visszahúzódtam. Soha nem hallottam nőt így sikoltozni; hirtelen ráeszméltem, hogy alsónadrágomba folytam; rettenetesen megrázkódtam, de féltem, hogy jön valaki. Meggyújtottam egy gyufát, és láttam, hogy erősen vérzik. Végül ütni kezdtem a jobb öklömmel az állkapcsát. Éreztem, ahogy a fogak összetörnek, és folytattam. Azt akartam, hogy abbahagyja a sikoltozást. Még erősebben ütöttem,

aztán felmarkoltam a szoknyáját, a szájára tapasztottam, majd a fejére ültem. Úgy vergődött, mint egy giliszta. Soha nem gondoltam, hogy az élet ilyen szívós legyen. Olyan heves mozdulatot tett, hogy azt hittem, leszakad a bal alsókarom. Dührohamomban szerettem volna megnyúzni. Felemelkedtem, hogy egy rúgással befejezzem, majd cipőmet a torkára téve egész súlyommal ránehezedtem. Amikor már nem mozgott többé, éreztem, hogy még másodszorra is elfolytam. Térdem remegett, és féltem odafordítani a tekintetem.