IX.

Eltűnt hölgyek

 

Mack föláll, kihúzza az irodáját megtöltő hat fém irattartója egyikének legfelső fiókját.

– Ennyi van az elmúlt hétig – mondja –, azóta semmi érdekes. Nézzék át. Időrendben vannak. De van név szerinti mutatóm is, ha akarják. (tovább…)

VIII.

Feltűnnek a régi haverok

 

Megállunk a lakóház előtt, melyben lakom, és várunk. Még nem érkezhettek meg, hiszen csak egy kocsi parkol az épület előtt. Gary különös arccal néz rám.

– Mondd csak! – kérdi. – Emlékszel még arra, mit mondtál az előbb?

– Persze – válaszolom büszkén, de egy kicsit nyugtalan is vagyok a tekintete miatt.

– Mi bizonyítja, hogy azok, akik megtámadták Defatót és azok, akik betörtek a Slammerbe, ugyanahhoz a bandához tartoznak?

Egy kicsit gondolkodom. Értem, mire akar kilyukadni. Petroszjan gyilkosának nyilvánvalóan egy rivális bandához kell tartoznia. Ha Petroszjan haverjai próbálták megszerezni a hullát, akkor ezek nyilván a gyilkosának a haverjai, és ezek azok, akik betörtek Slammerhez. Akár így van, akár úgy, a két gaztett mindenképp különböző bandák műve lehet. Megtapogatom a búbomat.

– Értem, mire akarsz kilyukadni – mondom Garynek.

És ez egyáltalán nem valószerűtlen. Megcsóválja a fejét, kinyitja a kocsiajtót, és kiszáll. A visszapillantó tükörben hirtelen feltűnik egy autó. Lassít, aztán tovább megy. Felesleges pánik. A nyitott ablakon Gary bedugja a fejét.

– Bemegyek a házba – mondja, és kezével az épületre mutat, melyben lakom. – Ha mind a ketten a taxiban maradunk, gyanút foghatnak. És neked kell maradnod, hiszen csak te tudod fölismerni a fickót, aki elkábított. Ha egyáltalán jönnek, akkor nekik kell jönniök, és te egyedül őket ismered. Most az a kérdés, hogy ezek Petroszjan ellen vagy Petroszjan mellett vannak.

– Igyekezz – mondom –, újabb kocsi jön.

Gary belohol a házba. Én pedig a szemem sarkából figyelem mögöttünk az autót. Ez is elhalad mellettünk, de nem sokkal előttünk fékez és megáll. Kiszáll két fickó, és bemegy a házba.

Nem ismerős egyik sem. De ahogy előbbre hajolok, észreveszem, hogy még egy harmadik is ül a sofőr mögött. Tehát összesen négyen vannak.

Hogy a fenébe nézhetném meg ennek a palinak a pofáját? Még soha ennyire nem voltam kíváncsi. Támad egy ötletem.

– Figyeljen csak – mondom a sofőrnek –, nem akar keresni öt dollárt?

– Attól függ! – válaszolja.

Úgy látszik, nem figyelte, miről beszélünk, vagy ha figyelte is, amióta megálltunk, nem következtetett semmire.

– Figyeljen ide, öreg fiú! – mondom. – Szeretném látni annak a pasasnak a pofáját, aki az előttünk lévő kocsiban ül.

– Szálljon ki, nyissa ki udvariasan az ajtaját, és mondja azt neki, hogy a bal hátsó gumija lapos. Megér ez magának öt dolcsit?

– De hát a bal hátsó teljesen rendben van! – mondja.

– Persze, hogy rendben van, de azt ő nem tudhatja.

– És hogyha a sofőr száll ki?

– Akkor baszhatjuk! – mondom. – De maga mindenképpen megkapja a pénzét. És nem valószínű, hogy a sofőr szálljon ki.

Megvakarja a fejét.

– Jól van, megpróbálom – mondja.

Kiszáll, kinyitja a másik kocsi ajtaját. A Chrysler kárpitja szürke. Mond valamit a pasinak. Szerencséje van, mert a gumi tényleg lapos egy kicsit. A sofőr megfordul, visszatartom a lélegzetem. Ebben a pillanatban Gary szalad le a bejárati lépcsőn, beszáll a taxiba, épp akkor, amikor a pasi kiszáll a Chryslerből.

– Jézusom! Ő az!

Behúzódom a sarokba ijedtemben, nehogy felismerjen, s azt súgom a sofőrnek:

– Vigyen bennünket a… – fogalmam sincs hová, s azt a címet adom meg, ami legelőször jut az eszembe:

– Hollywood Boulevard. A Mexikóhoz.

Hát nem a szomszéd utca. De a sofőr rá se ránt, indít.

– Jegyezd meg a rendszámokat – bököm oldalba Garyt.

Visszafordul, kinéz a hátsó ablakon, s felír valamit a noteszébe.

– Ő volt az – mondom Garynek.

– Jól van – válaszolja nyugodtan, majd odahajol a sofőrhöz.

– Mondja öregem, tudja, hol van az Eltűnt Személyeket Nyilvántartó Iroda? Vigyen gyorsan oda bennünket.

A sofőr rákapcsol, úgy furakodik előre, mint valami patkány, s pillanatokon belül, másodszor is ott vagyunk az iroda előtt. Kezdem érezni, hogy nem aludtam az éjszaka. De Gary friss, mint a hajnali tojás, és a csokornyakkendője fickósabb, mint valaha.

Kiszállunk, benyújtok húsz dolcsit a sofőrnek. Elégedetten bólint, végül is semmi köze hozzá, hogy helyettem a bőrét kockáztatta.

– Tudod – mondom Garynek, miközben fölfelé megyünk a liften a tizedikre –, ezeknek a fickóknak nincs tele a gatyájuk. Az egész Los Angeles-i rendőrség a nyomukban, ők meg úgy grasszálnak föl-alá, mintha semmi sem történt volna.

– Ezért mondom, hogy szerintem két banda van. Egynek nem lett volna mersze egy délelőtt két ilyen bulit véghezvinni.

– Mindenesetre szeretném látni, milyen állapotban van a lakásom – mondom morózusan.

– Valószínűleg van benne egy kis felfordulás – vigyorog az a szemét Gary.

Felmegyünk az irodába, és rányitunk egy egyenruhás vén aktakukacra.

– Hello, Mack! – mondja Gary.

– Hello, Kilian! – mondja a jóember. – Segíthetek valamiben? (tovább…)

VII.

Művészi fotók

 

Gary egyesével kiveszi a fotókat, és átnyújtja nekem. Egy kicsit sápadt, és a szája remeg. Öklendezik.

A negyediknél hirtelen az egész paksamétát nekem adja.

– Tedd el! – mondja. – Én nem bírom tovább! (tovább…)

VI.

A telefonfülke

 

Attól, amit megtudtunk, meglehetősen leforrázva léptünk ki Nick Defato irodájából. Garyn látszott, hogy gondolkodik.

– Nick szerint nem volt semmi érdekes Petroszjan zsebében. Legalábbis semmi olyan, amiért érdemes lett volna megtámadni a halottaskocsit.

– Ezt én is hallottam – mondom.

– Még szerencse, hogy Defato alaposan átkutatta a hullát a Zooty Slammerben – mondja Gary.

– Attól függ – mondom. – Ha nem találták meg, amit kerestek, akkor majd megkeresik legközelebb.

– Mire gondolsz?

– Wolf a telefonfülkében halt meg – mondom. – Arra gondolok, hogy ha el akart rejteni valamit, akkor ez ideális hely.

– Nem értem – mondja Gary.

– Nyilván várt valamire – mondom. – Ha arra gondolunk, hogy milyen villámgyorsan cselekszik ez a banda, akkor ha bármilyen dokumentum, vagy bármilyen kompromittáló szer volt is nála, attól a lehető leggyorsabban meg akart volna szabadulni. És lehet, hogy csak utána ölték meg. De az is lehet, hogy a gyilkos nem ennek a bandának a tagja.

– Miért? – kérdezi Gary.

– Valahogy más a stílusa – mondom.

Gyanakodva néz rám.

– Szegény öreg Rocky! Ha te ilyen logikával vágsz bele ebbe a mesterségbe, attól tartok, csalódás ér. Még azt sem tudjuk, hogy azok, akik megölték Petroszjant, ugyanannak a bandának a tagjai-e, mint akik elrabolták, és még azt sem tudjuk, hogy megtalálták-e azt, amit kerestek.

– Nem áll – mondom. – Petroszjant kábítószerrel ölték meg. Két órával később elrabolták a ruháit, nyilvánvalóan azért, hogy átkutassák. Pedig nemrég mondta Defato, hogy semmi nem volt a zsebében. Van egy elképzelésem. Majd lassan mondom el, mert látom, hogy nehéz a felfogásod.

Megállunk a folyosón Nick irodája előtt. Gary maga felé fordít.

– Figyelj, menjünk el az Eltűnt Személyeket Nyilvántartó Irodába, nekem is van egy elképzelésem. De azért csak folytasd.

– Először is – mondom –, a gyilkos eltűnt, amikor Wolf meghalt. Wolfot megmérgezték, ez világos. Márpedig Wolf nem ivott semmit a telefonfülkében, nem volt ott semmi. Tehát a bárpultnál ivott vagy egy asztalnál. Elment telefonálni, ott összeesett, egyedül. Következésképp a gyilkos nem kutathatta át a ruháját.

– Nem rossz! – mondja Gary.

– Azután Defato azt mondja, hogy nem talált nála semmit. Márpedig egy zsaru igazán tud kutatni.

– Áll! – mondja Gary.

– Tertio! Azok a fickók, akik megtámadták a halottaskocsit, nem a rendőrök szép szemét akarták megnézni. Tehát mégiscsak van valami, amit meg kell keresni. Quatro, tíz az egy ellen fogadok, hogy Petroszjan épp őket hívta, és át akarta nekik adni a cuccot. De közben fűbe harapott. A telefonkagyló ott lógott a kabinban a halott mellett, igaz?

– Igaz – mondja Gary.

– Jó! Ez azt bizonyítja, hogy nem volt elég ideje megmondani, hová dugta a cuccot. Követsz? Érted, miért gondolom így?

– Igen – mondja Gary. – Ha lett volna ideje megmondani, nem kellett volna átkutatni a holttestet. Egyszerűen csak elmentek volna a Slammerbe.

– Kapiskálod – mondom.

Gary rám néz, érzem a dicséretet a tekintetében.

– Öregem! Túlteszel rajtam! Végiggondolni a dolgot ezzel a púppal a fejeden… Szép teljesítmény.

– Pont ettől az ütéstől tértem magamhoz – mondom.

– Jó lenne, ha gyorsan eltűznénk a Slammerbe, még mielőtt nekik is eszükbe jut a következtetés.

– Az ördögbe – mondja Gary –, meg akartam nézni valamit az Eltűnt Személyek Irodájában. Micsoda hülye helyzet!

– Percekről van szó! Felhívjuk Defatót?

– Előbb találjuk meg, mi az – mondja Gary. – No nem baj. Legfeljebb majd visszajövünk. Nyomás!

A lift éppen megáll. Beugrunk…

– Teljes gőzzel a földszintre! – mondja Gary a boynak. Odaad neki egy dollárt, és egy perc sem telik bele, máris lent vagyunk. Gary rohan elöl, én mögötte. Alig bírom követni. Becsapódunk a kocsiba, rálépünk a gázra. Szerencsére zöldhullámot kapunk. Közvetlenül a Zooty elé kanyarodunk. Zárva. Berohanok az épületbe, amelyikben a bár van, és amelyiknek a bejárata közvetlenül a portásfülke mellől nyílik.

Marha mázlim van. Lem ott cseverészik a portással.

– Lem! – kiáltom. – Bemehetek az oldalbejáraton? Szörnyű sürgős.

Hülyén bámul rám, a szeme kissé ködös, de idenyújtja a kulcsot.

– Semmi vész! – mondom. – Néhány perc az egész.

Tíz másodperc sem kell, s máris benn vagyok a telefonfülkében. Félhomály van, és olyan rohadt bagószag, hogy émelygés fog el. Nem nézek körül. A biztosítékot kicsapták, meggyújtok egy gyufát, hogy jobban lássak. Először benézek a készülék mögé, félrehajtva a fejemet, mint valami hülye. Semmi! Legalábbis azt hiszem. A fenébe! Pedig itt nincs semmi más rejtekhely. Gondolkodom. Lehajolok.

A polc alatt egy boríték, aminek a négy sarkát rágógumival ragasztották föl.

Abban a pillanatban, amikor leszedem, hallom, hogy odakinn csikorogva fékez egy kocsi. Kiugrom a fülkéből, mint egy zebra, és most még jobban futok százon, mint első alkalommal. A külső ajtó épp akkor csapódik ki, mikor én bevágom a magamét. Odadobom a kulcsot Lemnek, aki kinn ácsorog.

– Tűnjön el! – mondom neki.

Rákapcsolok, és olimpiai csúcsot futva elérem a kijárati ajtót. Gary meglát. Szerencsére az ajtó nyitva maradt. Beugrom, és ő abban a pillanatban, amikor a hátsóm az üléshez ér, gázt ad. Felvisítanak a gumik, de azt hiszem, hogy azon kívül, hogy úgy nézünk ki, mint akik be vagyunk gyulladva, nincs rajtunk semmi feltűnő. Még csak nem is lőnek ránk.

– Megvan! – mondom Garynek. – Egy boríték.

– Ne hülyéskedj!

Kiegyenesedik, és belenéz a visszapillantóba. Megelőz egy kocsit. A gyorsulás nekinyomja hátunkat az ülésnek. Már-már felborulunk, ám ekkor Gary lefékez.

– Ugorj ki és bukj le! – mondja.

Ő is kiugrik, és azonnal megállít egy taxit. Olyan gyorsan, hogy gondolkodni sincs időm. Beugrunk mind a ketten, és megadja a címet a sofőrnek.

– Miért nem hozzám megyünk? – kérdezem.

– Mert téged megláttak, és ha Petroszjan haverjai voltak, akkor pontosan tudják, hogy ki vagy, hiszen nem véletlenül raboltak el.

– Igazad van – mondom, és sajnálkozó pillantást vetek a kocsimra. (tovább…)

V.

Támadás a hullaszállító ellen

 

A halottaskocsi ment elöl, kétoldalt két motoros rendőr. Defato felügyelő kocsija mögöttük haladt. A felügyelő, aki közben teljesen felébredt, elégedetten gondolt arra, hogy néhány perc múlva visszafeküdhet a meleg ágyacskájába, (tovább…)

IV.

Gary beveti magát

 

A visszatérésem – mondjuk meg őszintén – nem tűnik fel senkinek sem, és érzem, hogy kisebbségi érzés alakul ki bennem. Az öreg Lem savanyú képet vág, mert igaz, ami igaz, egy hulla rontja az üzlet hírnevét. A telefonfülke a terem jobb sarkában van. Gary és Douglas odarohannak, és látom, hogy valamit bámulnak a földön. Meg kell jegyeznem, hogy már szinte senki sincs a Zooty Slammerben. Mona és Beryl már elmentek, és Clark Lacynek is bottal üthetnénk a nyomát. Gary és Douglas kijönnek. Nem nyúltak semmihez.

– Telefonáljon a rendőrségre, Lem! – mondja Gary. – Halott. Jobb, ha rögtön értesítjük őket. Nem lesz semmi baj. Kérje a telefonhoz Defato hadnagyot. Nick Defatót. A haverom.

Észrevesz engem.

– Hol a fenében bujkáltál? Gyáva beszari! A legjobbkor jössz, mondhatom. Értesz az időzítéshez.

– Csak kimentem levegőzni – mondom. – De hiszen szóltam neked.

– Aztán elcsúsztál egy banánhéjon, mi? – teszi hozzá Douglas, és szokása szerint vihog, mint egy hiéna.

Úgy látszik, még egy hulla sem tudja elvenni a jókedvét. Nyilván a púpra céloz a koponyámon. Jobb lesz, ha témát változtatunk.

– Vigasztald inkább meg szegény Sunday-t, ahelyett, hogy ökörködsz – válaszolom.

Eközben Gary odament Lemhez, átvette tőle a telefont, és hallom, ahogy személyesen kéri Nick Defatót.

– Tréfán kívül – mondja Douglas –, mi a francot csináltál?

– Elrabolt egy nő, és titokban szeretkeztünk – mondom. – Amellett leszólított egy pasi, aki még nálad is büdösebb szivarokat szív.

– Ugyan, ne izélj! – mondja Douglas. – Hol a francban bujkáltál?

– Undorító! – mondja Sunday Love. – Tényleg meghalt?

Teljesen odavan. Gary és Lem leteszik a telefont, és visszajönnek. Az a két vagy három vendég, aki még itt tanyázott, most föláll, megnézik a halottat, majd visszajönnek a bárpulthoz. Mindnyájan a bárpultra könyökölünk és arra várunk, hogy Lem készítsen valami dögerős szíverősítőt. A mixer már rég lefeküdt. Azt mondom Kiliannak:

– Ki ez a fickó? Itt volt ma este?

– Igen – válaszol Kilian. – Homályosan rémlik, hogy kettő körül jött be, nem sokkal azután, hogy te eltűntél… Na nézd csak! Még ki is mentem utánad, mi a francot csinálsz annyi ideig, és ez a fickó ott beszélgetett egy másikkal, azután bejöttek… Főleg azért figyeltem rájuk, mert téged nem láttalak, és nem értettem, hová tűnhettél…

Gyanút fogok… Odarohanok a telefonfülkéhez. Hátha ugyanaz a fickó… Megnézem. Ez tényleg kinyiffant. Valami pocsék dolgot ihatott, mert a bőrének olyan színe van, mintha kimángorolták volna. De nem az a pasi az, aki megkínált a cigarettával. Nyilván a haverja… Nyilván őket látta Gary belépni. Visszajövök, hogy újabb részletek után tudakozódjam, de megpillantom a rendőrkocsi fényszóróit, és meghallom a szirénát. Apró jelzés, hogy figyelmeztessenek bennünket. Aztán belépnek. Két egyenruhás zsaru meg egy civil, akin látszik, hogy még nem ébredt fel. Megszorítja Kilian kezét, nyilván ő Defato. Aztán jön még kettő. Az egyiknek kis fekete táska lóg a kezében és olyan a képe, mint egy csodálkozó lóé, a másik valószínűleg fényképész. Elhúznak a bárpult előtt, követik a két dülöngélő zsarut. Szerencsére gyorsan történik az egész.

Sőt még gyorsabban, mint gondolom. Fél órán belül minden kész, fölírják a neveket, a címünket, hol vagyunk elérhetők, majd eltűznek, magukkal cipelve a hullát.

– Jó, ha az embernek vannak kapcsolatai – mondom Kiliannak.

Mosolyog. A derék, kövér Lem kezd felvidulni, fizet egy kört. Douglas öklendezni kezd, de még marad annyi ideje, hogy kiszaladjon. Hogy mit csinál most a kocsijával, az nem tartozik senkire, és talán jobb is így. Mi is indulunk.

– Vigyem haza? – kérdem Sunday Lovetól. Rám néz, súlyosan, valamit jelezni akar a szemével, de nem vagyok elég intelligens ahhoz, hogy megértsem, ezért őt rakom ki elsőnek. Feltétlen beszélnem kell Garyvel.

Elbúcsúzunk a csajtól, nézzük, ahogy beriszálja magát a házba. Megfordul, ránk mosolyog, majd eltűnik a szárnyas ajtó mögött. Fényes nappal van. Kezdek elálmosodni. Gary friss, mint a hajnali rózsa.

Amint egyedül vagyunk, rögtön felém fordul, és feszülten, mint egy felhangolt gitárhúr, megkérdezi:

– Rock! Hol szerezted ezt?

Nyilván ő is látta a púpomat. Rövidlátónak kéne lennie, hogy ne vegye észre. Kifelé megyek a városból, teszek egy kört a Santa Monica téren, ebben az időben senki nem fog zavarni, nincs forgalom, nyugodtan cseveghetünk.

– Ajándék! – mondom. – Valakitől, akit nem is ismerek.

– Hol? Mikor?

– Először én kérdezek – mondom. – Térjünk vissza a két fickóra, akit láttál belépni Zootyhoz… Az egyik meghalt. A másik nem egy tagbaszakadt, ronda állat volt vajszínű öltönyben és fehér cipőben?

– De – mondja Gary némi gondolkozás után.

– A nyakkendője olyan volt, mint a tied?

Ösztönösen megigazítja a csomót.

– Ilyen.

– Helyes! Akkor most elmondom, mi történt.

Szép sorban elmesélem, ahogy a pasas megszólított, elkábított, ahogy elcipeltek az ismeretlen szobába, ahol anyaszült meztelenül eszméltem fel. Beszélek a lányról, a kezelésről, amelyben részesítettek, a gumibotról és végül Andy Sigmanról.

Gary szótlanul hallgat. Sőt, amikor befejeztem, akkor sem szól semmit. Majd hirtelen kinéz az ablakon, és felkiált:

– Hova a fenébe hajtasz?!

– Nem gondolod, hogy egy jó fürdő felfrissítene? – kérdezem.

– Egy jó fürdő? Meghibbantál? – kiáltja. – Most nincs idő hülyéskedésre! Add át a volánt!

Megállok, cserélünk, és higgyék el, nem túlzok, ha azt mondom, hogy Gary rááll a gázpedálra. Mindez persze nem akadályozza meg abban, hogy beszéljen.

– Tudod, ki volt az a fickó, akit Lemnél kicsináltak?

– Honnan a fenéből tudhatnám? Csak annyit láttam, hogy magas, szőke pasi volt, feltehetően kék szemekkel, de olyan ocsmányul nézett ki, hogy nem volt kedvem alaposan tanulmányozni.

– Wolf Petroszjannak hívták – mondja Kilian. – Ezért tartott olyan rövid ideig a helyszíni szemle. Defato már jó ideje körözte, és most meglehetősen elégedett volt, hogy elkapta. Még ha halottan is.

– Ki az a Wolf Petroszjan? – kérdezem. – Sohasem hallottam róla.

– Különös fickó, elhiheted – mormolja Kilian. – Mindent csinált már… Igazi vagány! Egyszer egy egész kolostort kirámolt egymaga…

– Egek ura! Hogy a fenébe? – kérdezem.

– Beadta a papoknak, hogy rajzfilmet készít Szent Márton életéről – mondja Gary Kilian. – Kihordatta a kegytárgyakat a papokkal. Gratis pro deo, természetesen… De emellett ő volt a legnagyobb kábítószer-kereskedő a parton…

– Hát aztán?

– Hát aztán, szeretném tudni, ki készítette ki. És mivel erre csak nagyon kevesen képesek, azt hiszem, ennek rögtön utána is nézhetünk. Van valami dolgod délelőtt?

– Nincs…

– Nos, Rock fiam, akkor felcsapunk detektívnek…

– Felőlem – mondom lelkesedés nélkül.

A Bogart filmekből megtanultam, hogy ebben a szakmában az ember néha többet kap, mint amennyit adni tud. De Gary előtt nem szeretnék gyávának mutatkozni.

– Majd szórakozunk egy kicsit mondom.

Megkísérlek jó képet vágni a dologhoz. De nem hiszem, hogy ezt mosolynak hívják.

– Tudod – mondja –, lehet, hogy kockázatos lesz. Ezek nagyon veszélyes fickók.

Ijedtemben csuklok egyet, és vacogni kezd a fogam.

– Gondolod? Talán hagyhatnánk a fenébe az egészet.

– Hogyhogy hagyhatnánk? – kérdezi gúnyosan.

– Hát… csak úgy gondoltam. Neked van valami elképzelésed?

– Van – mondja Gary. – Van néhány elképzelésem… (tovább…)