X.
Sokat flörtölök

Ha soha nem voltak Douglasnál, akkor nem láttak még igazi rendetlenséget. A Poinsettia téren lakik egy panzióban, körülbelül egyenlő távolságra Hollywood összes stúdiójától, (tovább…)

IX.

Eltűnt hölgyek

 

Mack föláll, kihúzza az irodáját megtöltő hat fém irattartója egyikének legfelső fiókját.

– Ennyi van az elmúlt hétig – mondja –, azóta semmi érdekes. Nézzék át. Időrendben vannak. De van név szerinti mutatóm is, ha akarják. (tovább…)

VIII.

Feltűnnek a régi haverok

 

Megállunk a lakóház előtt, melyben lakom, és várunk. Még nem érkezhettek meg, hiszen csak egy kocsi parkol az épület előtt. Gary különös arccal néz rám.

– Mondd csak! – kérdi. – Emlékszel még arra, mit mondtál az előbb?

– Persze – válaszolom büszkén, de egy kicsit nyugtalan is vagyok a tekintete miatt.

– Mi bizonyítja, hogy azok, akik megtámadták Defatót és azok, akik betörtek a Slammerbe, ugyanahhoz a bandához tartoznak?

Egy kicsit gondolkodom. Értem, mire akar kilyukadni. Petroszjan gyilkosának nyilvánvalóan egy rivális bandához kell tartoznia. Ha Petroszjan haverjai próbálták megszerezni a hullát, akkor ezek nyilván a gyilkosának a haverjai, és ezek azok, akik betörtek Slammerhez. Akár így van, akár úgy, a két gaztett mindenképp különböző bandák műve lehet. Megtapogatom a búbomat.

– Értem, mire akarsz kilyukadni – mondom Garynek.

És ez egyáltalán nem valószerűtlen. Megcsóválja a fejét, kinyitja a kocsiajtót, és kiszáll. A visszapillantó tükörben hirtelen feltűnik egy autó. Lassít, aztán tovább megy. Felesleges pánik. A nyitott ablakon Gary bedugja a fejét.

– Bemegyek a házba – mondja, és kezével az épületre mutat, melyben lakom. – Ha mind a ketten a taxiban maradunk, gyanút foghatnak. És neked kell maradnod, hiszen csak te tudod fölismerni a fickót, aki elkábított. Ha egyáltalán jönnek, akkor nekik kell jönniök, és te egyedül őket ismered. Most az a kérdés, hogy ezek Petroszjan ellen vagy Petroszjan mellett vannak.

– Igyekezz – mondom –, újabb kocsi jön.

Gary belohol a házba. Én pedig a szemem sarkából figyelem mögöttünk az autót. Ez is elhalad mellettünk, de nem sokkal előttünk fékez és megáll. Kiszáll két fickó, és bemegy a házba.

Nem ismerős egyik sem. De ahogy előbbre hajolok, észreveszem, hogy még egy harmadik is ül a sofőr mögött. Tehát összesen négyen vannak.

Hogy a fenébe nézhetném meg ennek a palinak a pofáját? Még soha ennyire nem voltam kíváncsi. Támad egy ötletem.

– Figyeljen csak – mondom a sofőrnek –, nem akar keresni öt dollárt?

– Attól függ! – válaszolja.

Úgy látszik, nem figyelte, miről beszélünk, vagy ha figyelte is, amióta megálltunk, nem következtetett semmire.

– Figyeljen ide, öreg fiú! – mondom. – Szeretném látni annak a pasasnak a pofáját, aki az előttünk lévő kocsiban ül.

– Szálljon ki, nyissa ki udvariasan az ajtaját, és mondja azt neki, hogy a bal hátsó gumija lapos. Megér ez magának öt dolcsit?

– De hát a bal hátsó teljesen rendben van! – mondja.

– Persze, hogy rendben van, de azt ő nem tudhatja.

– És hogyha a sofőr száll ki?

– Akkor baszhatjuk! – mondom. – De maga mindenképpen megkapja a pénzét. És nem valószínű, hogy a sofőr szálljon ki.

Megvakarja a fejét.

– Jól van, megpróbálom – mondja.

Kiszáll, kinyitja a másik kocsi ajtaját. A Chrysler kárpitja szürke. Mond valamit a pasinak. Szerencséje van, mert a gumi tényleg lapos egy kicsit. A sofőr megfordul, visszatartom a lélegzetem. Ebben a pillanatban Gary szalad le a bejárati lépcsőn, beszáll a taxiba, épp akkor, amikor a pasi kiszáll a Chryslerből.

– Jézusom! Ő az!

Behúzódom a sarokba ijedtemben, nehogy felismerjen, s azt súgom a sofőrnek:

– Vigyen bennünket a… – fogalmam sincs hová, s azt a címet adom meg, ami legelőször jut az eszembe:

– Hollywood Boulevard. A Mexikóhoz.

Hát nem a szomszéd utca. De a sofőr rá se ránt, indít.

– Jegyezd meg a rendszámokat – bököm oldalba Garyt.

Visszafordul, kinéz a hátsó ablakon, s felír valamit a noteszébe.

– Ő volt az – mondom Garynek.

– Jól van – válaszolja nyugodtan, majd odahajol a sofőrhöz.

– Mondja öregem, tudja, hol van az Eltűnt Személyeket Nyilvántartó Iroda? Vigyen gyorsan oda bennünket.

A sofőr rákapcsol, úgy furakodik előre, mint valami patkány, s pillanatokon belül, másodszor is ott vagyunk az iroda előtt. Kezdem érezni, hogy nem aludtam az éjszaka. De Gary friss, mint a hajnali tojás, és a csokornyakkendője fickósabb, mint valaha.

Kiszállunk, benyújtok húsz dolcsit a sofőrnek. Elégedetten bólint, végül is semmi köze hozzá, hogy helyettem a bőrét kockáztatta.

– Tudod – mondom Garynek, miközben fölfelé megyünk a liften a tizedikre –, ezeknek a fickóknak nincs tele a gatyájuk. Az egész Los Angeles-i rendőrség a nyomukban, ők meg úgy grasszálnak föl-alá, mintha semmi sem történt volna.

– Ezért mondom, hogy szerintem két banda van. Egynek nem lett volna mersze egy délelőtt két ilyen bulit véghezvinni.

– Mindenesetre szeretném látni, milyen állapotban van a lakásom – mondom morózusan.

– Valószínűleg van benne egy kis felfordulás – vigyorog az a szemét Gary.

Felmegyünk az irodába, és rányitunk egy egyenruhás vén aktakukacra.

– Hello, Mack! – mondja Gary.

– Hello, Kilian! – mondja a jóember. – Segíthetek valamiben? (tovább…)

VII.

Művészi fotók

 

Gary egyesével kiveszi a fotókat, és átnyújtja nekem. Egy kicsit sápadt, és a szája remeg. Öklendezik.

A negyediknél hirtelen az egész paksamétát nekem adja.

– Tedd el! – mondja. – Én nem bírom tovább! (tovább…)

VI.

A telefonfülke

 

Attól, amit megtudtunk, meglehetősen leforrázva léptünk ki Nick Defato irodájából. Garyn látszott, hogy gondolkodik.

– Nick szerint nem volt semmi érdekes Petroszjan zsebében. Legalábbis semmi olyan, amiért érdemes lett volna megtámadni a halottaskocsit.

– Ezt én is hallottam – mondom.

– Még szerencse, hogy Defato alaposan átkutatta a hullát a Zooty Slammerben – mondja Gary.

– Attól függ – mondom. – Ha nem találták meg, amit kerestek, akkor majd megkeresik legközelebb.

– Mire gondolsz?

– Wolf a telefonfülkében halt meg – mondom. – Arra gondolok, hogy ha el akart rejteni valamit, akkor ez ideális hely.

– Nem értem – mondja Gary.

– Nyilván várt valamire – mondom. – Ha arra gondolunk, hogy milyen villámgyorsan cselekszik ez a banda, akkor ha bármilyen dokumentum, vagy bármilyen kompromittáló szer volt is nála, attól a lehető leggyorsabban meg akart volna szabadulni. És lehet, hogy csak utána ölték meg. De az is lehet, hogy a gyilkos nem ennek a bandának a tagja.

– Miért? – kérdezi Gary.

– Valahogy más a stílusa – mondom.

Gyanakodva néz rám.

– Szegény öreg Rocky! Ha te ilyen logikával vágsz bele ebbe a mesterségbe, attól tartok, csalódás ér. Még azt sem tudjuk, hogy azok, akik megölték Petroszjant, ugyanannak a bandának a tagjai-e, mint akik elrabolták, és még azt sem tudjuk, hogy megtalálták-e azt, amit kerestek.

– Nem áll – mondom. – Petroszjant kábítószerrel ölték meg. Két órával később elrabolták a ruháit, nyilvánvalóan azért, hogy átkutassák. Pedig nemrég mondta Defato, hogy semmi nem volt a zsebében. Van egy elképzelésem. Majd lassan mondom el, mert látom, hogy nehéz a felfogásod.

Megállunk a folyosón Nick irodája előtt. Gary maga felé fordít.

– Figyelj, menjünk el az Eltűnt Személyeket Nyilvántartó Irodába, nekem is van egy elképzelésem. De azért csak folytasd.

– Először is – mondom –, a gyilkos eltűnt, amikor Wolf meghalt. Wolfot megmérgezték, ez világos. Márpedig Wolf nem ivott semmit a telefonfülkében, nem volt ott semmi. Tehát a bárpultnál ivott vagy egy asztalnál. Elment telefonálni, ott összeesett, egyedül. Következésképp a gyilkos nem kutathatta át a ruháját.

– Nem rossz! – mondja Gary.

– Azután Defato azt mondja, hogy nem talált nála semmit. Márpedig egy zsaru igazán tud kutatni.

– Áll! – mondja Gary.

– Tertio! Azok a fickók, akik megtámadták a halottaskocsit, nem a rendőrök szép szemét akarták megnézni. Tehát mégiscsak van valami, amit meg kell keresni. Quatro, tíz az egy ellen fogadok, hogy Petroszjan épp őket hívta, és át akarta nekik adni a cuccot. De közben fűbe harapott. A telefonkagyló ott lógott a kabinban a halott mellett, igaz?

– Igaz – mondja Gary.

– Jó! Ez azt bizonyítja, hogy nem volt elég ideje megmondani, hová dugta a cuccot. Követsz? Érted, miért gondolom így?

– Igen – mondja Gary. – Ha lett volna ideje megmondani, nem kellett volna átkutatni a holttestet. Egyszerűen csak elmentek volna a Slammerbe.

– Kapiskálod – mondom.

Gary rám néz, érzem a dicséretet a tekintetében.

– Öregem! Túlteszel rajtam! Végiggondolni a dolgot ezzel a púppal a fejeden… Szép teljesítmény.

– Pont ettől az ütéstől tértem magamhoz – mondom.

– Jó lenne, ha gyorsan eltűznénk a Slammerbe, még mielőtt nekik is eszükbe jut a következtetés.

– Az ördögbe – mondja Gary –, meg akartam nézni valamit az Eltűnt Személyek Irodájában. Micsoda hülye helyzet!

– Percekről van szó! Felhívjuk Defatót?

– Előbb találjuk meg, mi az – mondja Gary. – No nem baj. Legfeljebb majd visszajövünk. Nyomás!

A lift éppen megáll. Beugrunk…

– Teljes gőzzel a földszintre! – mondja Gary a boynak. Odaad neki egy dollárt, és egy perc sem telik bele, máris lent vagyunk. Gary rohan elöl, én mögötte. Alig bírom követni. Becsapódunk a kocsiba, rálépünk a gázra. Szerencsére zöldhullámot kapunk. Közvetlenül a Zooty elé kanyarodunk. Zárva. Berohanok az épületbe, amelyikben a bár van, és amelyiknek a bejárata közvetlenül a portásfülke mellől nyílik.

Marha mázlim van. Lem ott cseverészik a portással.

– Lem! – kiáltom. – Bemehetek az oldalbejáraton? Szörnyű sürgős.

Hülyén bámul rám, a szeme kissé ködös, de idenyújtja a kulcsot.

– Semmi vész! – mondom. – Néhány perc az egész.

Tíz másodperc sem kell, s máris benn vagyok a telefonfülkében. Félhomály van, és olyan rohadt bagószag, hogy émelygés fog el. Nem nézek körül. A biztosítékot kicsapták, meggyújtok egy gyufát, hogy jobban lássak. Először benézek a készülék mögé, félrehajtva a fejemet, mint valami hülye. Semmi! Legalábbis azt hiszem. A fenébe! Pedig itt nincs semmi más rejtekhely. Gondolkodom. Lehajolok.

A polc alatt egy boríték, aminek a négy sarkát rágógumival ragasztották föl.

Abban a pillanatban, amikor leszedem, hallom, hogy odakinn csikorogva fékez egy kocsi. Kiugrom a fülkéből, mint egy zebra, és most még jobban futok százon, mint első alkalommal. A külső ajtó épp akkor csapódik ki, mikor én bevágom a magamét. Odadobom a kulcsot Lemnek, aki kinn ácsorog.

– Tűnjön el! – mondom neki.

Rákapcsolok, és olimpiai csúcsot futva elérem a kijárati ajtót. Gary meglát. Szerencsére az ajtó nyitva maradt. Beugrom, és ő abban a pillanatban, amikor a hátsóm az üléshez ér, gázt ad. Felvisítanak a gumik, de azt hiszem, hogy azon kívül, hogy úgy nézünk ki, mint akik be vagyunk gyulladva, nincs rajtunk semmi feltűnő. Még csak nem is lőnek ránk.

– Megvan! – mondom Garynek. – Egy boríték.

– Ne hülyéskedj!

Kiegyenesedik, és belenéz a visszapillantóba. Megelőz egy kocsit. A gyorsulás nekinyomja hátunkat az ülésnek. Már-már felborulunk, ám ekkor Gary lefékez.

– Ugorj ki és bukj le! – mondja.

Ő is kiugrik, és azonnal megállít egy taxit. Olyan gyorsan, hogy gondolkodni sincs időm. Beugrunk mind a ketten, és megadja a címet a sofőrnek.

– Miért nem hozzám megyünk? – kérdezem.

– Mert téged megláttak, és ha Petroszjan haverjai voltak, akkor pontosan tudják, hogy ki vagy, hiszen nem véletlenül raboltak el.

– Igazad van – mondom, és sajnálkozó pillantást vetek a kocsimra. (tovább…)

V.

Támadás a hullaszállító ellen

 

A halottaskocsi ment elöl, kétoldalt két motoros rendőr. Defato felügyelő kocsija mögöttük haladt. A felügyelő, aki közben teljesen felébredt, elégedetten gondolt arra, hogy néhány perc múlva visszafeküdhet a meleg ágyacskájába, (tovább…)

IV.

Gary beveti magát

 

A visszatérésem – mondjuk meg őszintén – nem tűnik fel senkinek sem, és érzem, hogy kisebbségi érzés alakul ki bennem. Az öreg Lem savanyú képet vág, mert igaz, ami igaz, egy hulla rontja az üzlet hírnevét. A telefonfülke a terem jobb sarkában van. Gary és Douglas odarohannak, és látom, hogy valamit bámulnak a földön. Meg kell jegyeznem, hogy már szinte senki sincs a Zooty Slammerben. Mona és Beryl már elmentek, és Clark Lacynek is bottal üthetnénk a nyomát. Gary és Douglas kijönnek. Nem nyúltak semmihez.

– Telefonáljon a rendőrségre, Lem! – mondja Gary. – Halott. Jobb, ha rögtön értesítjük őket. Nem lesz semmi baj. Kérje a telefonhoz Defato hadnagyot. Nick Defatót. A haverom.

Észrevesz engem.

– Hol a fenében bujkáltál? Gyáva beszari! A legjobbkor jössz, mondhatom. Értesz az időzítéshez.

– Csak kimentem levegőzni – mondom. – De hiszen szóltam neked.

– Aztán elcsúsztál egy banánhéjon, mi? – teszi hozzá Douglas, és szokása szerint vihog, mint egy hiéna.

Úgy látszik, még egy hulla sem tudja elvenni a jókedvét. Nyilván a púpra céloz a koponyámon. Jobb lesz, ha témát változtatunk.

– Vigasztald inkább meg szegény Sunday-t, ahelyett, hogy ökörködsz – válaszolom.

Eközben Gary odament Lemhez, átvette tőle a telefont, és hallom, ahogy személyesen kéri Nick Defatót.

– Tréfán kívül – mondja Douglas –, mi a francot csináltál?

– Elrabolt egy nő, és titokban szeretkeztünk – mondom. – Amellett leszólított egy pasi, aki még nálad is büdösebb szivarokat szív.

– Ugyan, ne izélj! – mondja Douglas. – Hol a francban bujkáltál?

– Undorító! – mondja Sunday Love. – Tényleg meghalt?

Teljesen odavan. Gary és Lem leteszik a telefont, és visszajönnek. Az a két vagy három vendég, aki még itt tanyázott, most föláll, megnézik a halottat, majd visszajönnek a bárpulthoz. Mindnyájan a bárpultra könyökölünk és arra várunk, hogy Lem készítsen valami dögerős szíverősítőt. A mixer már rég lefeküdt. Azt mondom Kiliannak:

– Ki ez a fickó? Itt volt ma este?

– Igen – válaszol Kilian. – Homályosan rémlik, hogy kettő körül jött be, nem sokkal azután, hogy te eltűntél… Na nézd csak! Még ki is mentem utánad, mi a francot csinálsz annyi ideig, és ez a fickó ott beszélgetett egy másikkal, azután bejöttek… Főleg azért figyeltem rájuk, mert téged nem láttalak, és nem értettem, hová tűnhettél…

Gyanút fogok… Odarohanok a telefonfülkéhez. Hátha ugyanaz a fickó… Megnézem. Ez tényleg kinyiffant. Valami pocsék dolgot ihatott, mert a bőrének olyan színe van, mintha kimángorolták volna. De nem az a pasi az, aki megkínált a cigarettával. Nyilván a haverja… Nyilván őket látta Gary belépni. Visszajövök, hogy újabb részletek után tudakozódjam, de megpillantom a rendőrkocsi fényszóróit, és meghallom a szirénát. Apró jelzés, hogy figyelmeztessenek bennünket. Aztán belépnek. Két egyenruhás zsaru meg egy civil, akin látszik, hogy még nem ébredt fel. Megszorítja Kilian kezét, nyilván ő Defato. Aztán jön még kettő. Az egyiknek kis fekete táska lóg a kezében és olyan a képe, mint egy csodálkozó lóé, a másik valószínűleg fényképész. Elhúznak a bárpult előtt, követik a két dülöngélő zsarut. Szerencsére gyorsan történik az egész.

Sőt még gyorsabban, mint gondolom. Fél órán belül minden kész, fölírják a neveket, a címünket, hol vagyunk elérhetők, majd eltűznek, magukkal cipelve a hullát.

– Jó, ha az embernek vannak kapcsolatai – mondom Kiliannak.

Mosolyog. A derék, kövér Lem kezd felvidulni, fizet egy kört. Douglas öklendezni kezd, de még marad annyi ideje, hogy kiszaladjon. Hogy mit csinál most a kocsijával, az nem tartozik senkire, és talán jobb is így. Mi is indulunk.

– Vigyem haza? – kérdem Sunday Lovetól. Rám néz, súlyosan, valamit jelezni akar a szemével, de nem vagyok elég intelligens ahhoz, hogy megértsem, ezért őt rakom ki elsőnek. Feltétlen beszélnem kell Garyvel.

Elbúcsúzunk a csajtól, nézzük, ahogy beriszálja magát a házba. Megfordul, ránk mosolyog, majd eltűnik a szárnyas ajtó mögött. Fényes nappal van. Kezdek elálmosodni. Gary friss, mint a hajnali rózsa.

Amint egyedül vagyunk, rögtön felém fordul, és feszülten, mint egy felhangolt gitárhúr, megkérdezi:

– Rock! Hol szerezted ezt?

Nyilván ő is látta a púpomat. Rövidlátónak kéne lennie, hogy ne vegye észre. Kifelé megyek a városból, teszek egy kört a Santa Monica téren, ebben az időben senki nem fog zavarni, nincs forgalom, nyugodtan cseveghetünk.

– Ajándék! – mondom. – Valakitől, akit nem is ismerek.

– Hol? Mikor?

– Először én kérdezek – mondom. – Térjünk vissza a két fickóra, akit láttál belépni Zootyhoz… Az egyik meghalt. A másik nem egy tagbaszakadt, ronda állat volt vajszínű öltönyben és fehér cipőben?

– De – mondja Gary némi gondolkozás után.

– A nyakkendője olyan volt, mint a tied?

Ösztönösen megigazítja a csomót.

– Ilyen.

– Helyes! Akkor most elmondom, mi történt.

Szép sorban elmesélem, ahogy a pasas megszólított, elkábított, ahogy elcipeltek az ismeretlen szobába, ahol anyaszült meztelenül eszméltem fel. Beszélek a lányról, a kezelésről, amelyben részesítettek, a gumibotról és végül Andy Sigmanról.

Gary szótlanul hallgat. Sőt, amikor befejeztem, akkor sem szól semmit. Majd hirtelen kinéz az ablakon, és felkiált:

– Hova a fenébe hajtasz?!

– Nem gondolod, hogy egy jó fürdő felfrissítene? – kérdezem.

– Egy jó fürdő? Meghibbantál? – kiáltja. – Most nincs idő hülyéskedésre! Add át a volánt!

Megállok, cserélünk, és higgyék el, nem túlzok, ha azt mondom, hogy Gary rááll a gázpedálra. Mindez persze nem akadályozza meg abban, hogy beszéljen.

– Tudod, ki volt az a fickó, akit Lemnél kicsináltak?

– Honnan a fenéből tudhatnám? Csak annyit láttam, hogy magas, szőke pasi volt, feltehetően kék szemekkel, de olyan ocsmányul nézett ki, hogy nem volt kedvem alaposan tanulmányozni.

– Wolf Petroszjannak hívták – mondja Kilian. – Ezért tartott olyan rövid ideig a helyszíni szemle. Defato már jó ideje körözte, és most meglehetősen elégedett volt, hogy elkapta. Még ha halottan is.

– Ki az a Wolf Petroszjan? – kérdezem. – Sohasem hallottam róla.

– Különös fickó, elhiheted – mormolja Kilian. – Mindent csinált már… Igazi vagány! Egyszer egy egész kolostort kirámolt egymaga…

– Egek ura! Hogy a fenébe? – kérdezem.

– Beadta a papoknak, hogy rajzfilmet készít Szent Márton életéről – mondja Gary Kilian. – Kihordatta a kegytárgyakat a papokkal. Gratis pro deo, természetesen… De emellett ő volt a legnagyobb kábítószer-kereskedő a parton…

– Hát aztán?

– Hát aztán, szeretném tudni, ki készítette ki. És mivel erre csak nagyon kevesen képesek, azt hiszem, ennek rögtön utána is nézhetünk. Van valami dolgod délelőtt?

– Nincs…

– Nos, Rock fiam, akkor felcsapunk detektívnek…

– Felőlem – mondom lelkesedés nélkül.

A Bogart filmekből megtanultam, hogy ebben a szakmában az ember néha többet kap, mint amennyit adni tud. De Gary előtt nem szeretnék gyávának mutatkozni.

– Majd szórakozunk egy kicsit mondom.

Megkísérlek jó képet vágni a dologhoz. De nem hiszem, hogy ezt mosolynak hívják.

– Tudod – mondja –, lehet, hogy kockázatos lesz. Ezek nagyon veszélyes fickók.

Ijedtemben csuklok egyet, és vacogni kezd a fogam.

– Gondolod? Talán hagyhatnánk a fenébe az egészet.

– Hogyhogy hagyhatnánk? – kérdezi gúnyosan.

– Hát… csak úgy gondoltam. Neked van valami elképzelésed?

– Van – mondja Gary. – Van néhány elképzelésem… (tovább…)

 

III.

Feltűnik Andy Sigman

 

Madárcsicsergésre térek magamhoz egy narancsültetvény közepén, a tengerpartra vezető úton, ahová teljesen felöltöztetve kitettek. Megcsap Douglas szivarjának a füstje, és arra gondolok, hogyan talált rám ez a hülye. (tovább…)

II.

Egy kis szórakoztató fizika

 

Egy szobában térek magamhoz. Még éjszaka van, legalábbis a függönyök el vannak húzva, és a lámpa ég. Megnézem az órámat. Körülbelül fél kettő lehetett, amikor rágyújtottam arra a bizonyos cigarettára… (tovább…)

Boris Vian

ÖLJÜNK MEG

MINDEN ROHADÉKOT!

 

 

A magyar kiadás alapjául szolgált:

Boris Vian:

Et on tuera tous les affreux

Le Terrain Vague

Š Le Terrain Vague, 1963

 

Fordította:

Vinkó József

A fordítást az eredetivel egybevetette:

Pléh Csaba

 

Könyvterv, borítógrafika:

Kiss Ilona

 

 

I.

Úgy kezdődött, mint valami álom…

 

Ha az embert kupán vágják, annyi baj legyen. Ha egyetlen éjszaka kétszer is elkábítják, ott egye meg a fene… (tovább…)

Hatodik fejezet

A történet végébe bekapcsolódik Manfréd

Mielőtt Henryt szabadon bocsátották, alaposan kifaggatták mindkettőjüket.

– Dehát ki volt az a holttest, akit az ön ruhájában megtaláltunk? – kérdezte az ügyész Farlanet.

– Dickmann kapitány.

– Szóval mégis van valahol egy gyilkos – mondta újraéledő reménnyel az ügyész -, mert ezt az embert megölték. Önnek számot kell adnia…

– Ne marháskodj, Joe – mondta az öreg higgadtan. – Dickmann kapitányt a bennszülött matróza ölte meg egy fejszével. Én mint vendég voltam ott a hajón. Természetesen nyomban befutottunk a legközelebbi kikötőbe, ez Sabang volt. A gyilkost, aki nem tagadott semmit, átadtuk a rendőrségnek. Már régen elítélték tíz év kényszermunkára.

– És hogy került az áldozat itt partra? Talán félrevezetés…

– Hogy miért itt került partra, erre nézve be kell idéztetni a tengert. Én csak annyit tudok, hogy Sabangnál nem engedték a hullát kitenni. A gyilkost kötelességük elfogni, de nem hajlandók ötven fokos melegben temetési engedélyt adni importált tetemek részére. Ez náluk is így szokás. Mi tehát ott álltunk a tengeren egy halottal, amelyet a szigorú trópusi rendelkezések értelmében legkésőbb huszonnégy órán belül el kell temetni. Így azután a tengerbe dobtuk.

– Ön nagyon ravasz ember! De még mindig nem magyarázta meg, hogyan került a ruhája és egyéb holmija a halotthoz.

– A tetem rendkívül rongyosan volt öltözve, és úgy éreztem, tartozom régi derék barátomat utolsó útjára tisztességes módon felöltöztetni. Hogy elfelejtettem kiüríteni a zsebeimet, ezt egy gyászoló apáthiájának kell betudni. – És vigyorgott.

– De maga! – kiáltott az ügyész Henryre, mikor végleg legyőzte az öreg -, maga elvetemedett ember. Remélem, nem fogja bebizonyítani, hogy mégiscsak megölte ezt a rokonát, aki itt áll előttem.

– Nem. Én láttam, hogy minden bizonyíték ellenünk szól, és meg akartam menteni testvéreimet. Feláldoztam magam, mert nem akartam, hogy az ön ügyészi éleslátása három áldozatot kívánjon. Bevallom, hogy előzőleg megkíséreltem egy ügyesen felhasznált levéllel jelenlévő rokonom vagyonát távolléte alatt inkorrekt módon birtokolni.

– Úgy! Ezért a tettéért a hatóság félrevezetése miatt meg fogják büntetni.

– Mit csináljak… – mondta Henry szomorúan tisztogatva a monokliját. – Már hetek óta elkészültem rá, hogy a mai napot nem úszom meg simán.

– Nézd bácsi, én nem vagyok ügyész. Nekem őszintén meséld el az egész disznóságot, amit csináltál.

Együtt ültek otthon a szellős tornácon. Sört ittak.

– Először Lóri, az asszony letuszkolt a hajófenékbe a revolverek közé. Miután elindultunk, Dickmann szokása szerint megivott egy üveg pálinkát, és elaludt. Az asszony lehozott nekem ennivalót, és elmondta, amit Dickmann mesélt Bob trükkjéről. Szóval nyomban láttam, hogy összeesküdtek ellenem.

– Nagyon dühös voltál?

– Ostobaság! Úgy nevettem, hogy az oldalam nyilallt. Végre láttam, hogy a vér nem válik vízzé. Sajnos alig haladtunk valamit, mikor megvadult a hajóinas. Lóri sikoltozására felrohantam a fedélzetre. Dickmann ott feküdt az ágyán felismerhetetlenségig szétroncsolt fejjel, a földön egy véres balta, mellette ott guggolt a bennszülött fiú és dohányzott. Nem ártott már a légynek sem. Csendes volt és egykedvű. Sabangnál engedelmesen követte a rendőröket. A révkapitányság valóban megtagadta az engedélyt, hogy a halottat partra vigyük. Visszafordultunk. Elhatároztam, hogy Dickmannt szépen, tisztességesen eltemettetem itthon, ahol több befolyásom van a hatóságokra. Mialatt Ceylon felé vitorláztunk, állandóan Colombót fogtam a rádión. Megrémülve értesültem halálomról. Két ilyen csapás egy napon! Mikor elhangzott a búcsúlevelem, nyomban tudtam, miféle levélről van szó, és végre megtanultam becsülni a fajtámat bennetek. Ész kellett ehhez, hidegvér és ügyesség. Csak az bántott, hogy ki fogtok nevetni. Ekkor határoztam el, hogy én is megengedek magamnak némi kedélyeskedést veletek. A parttól jó messze horgonyoztunk le a vitorlással. Dickmann-né útján magamhoz kérettem ügyvédemet dr. Adams Lugert. Őt be kellett avatni. Új végrendeletet csináltam. Rávettem az ügyvédet, régebbről keltezze, és ne említse senkinek, hogy élek. Nehéz volt. Végül is európai körútra indult a költségemre. Csak így egyezett bele, mert nem akart részt venni az ügyben. A segédje nem tudott semmit. Hogy kedélyesebb legyen a dolog, hadd furdaljon benneteket a lelkiismeret. Higgyétek azt, hogy a tréfátok miatt meghaltam. Letettem arról, hogy Dickmannt életéhez méltó tisztességgel temessem el. A fejét felismerhetetlenre roncsolták a csapások, és alakra olyan mint én. Ráadtam a ruhámat és a szárazdokk közelében elhelyeztem a sekély víz iszapjában. Három nap múlva találták meg. Azon bizony már a ruha is oszlásnak indult. Ezután nyugodtan elvitorláztam Lórival, hiszen mindig mondtam, hogy szeretnék még egy hosszú utat tenni a tengeren, és éppen ilyesmire gondoltam. Másnap értesültem a rádióból, hogy Kröger megtalálta a levél másolatát. Henry Morgan bevallotta a gyilkosságot. Mondhatom, rossz véleményem rólatok gyökeresen megváltozott. Az éretlen gyerek, mikor úgy hozta a sors, férfi is tudott lenni. Nem számítottam erre a fordulatra, de örültem neki. Így azután már egészen kitűnő lett a tréfa. Elhatároztam, hogy a megzavart találkámért viszonzásul nem árt, ha néhány hónapig börtönben ülsz. De hogy tíz hónapig húzzák az ügyedet, ez több volt, mint amit reméltem. Nagyszerű heccnek találtam, hogy odaállítsalak az akasztófa alá, és megvárjam, amíg a kötelet a nyakadba teszik. Mert az elítélésed óta állandóan készenlétben várakoztam a hajón, hogy a kellő pillanatban közbelépjek.

– Szavamra, pompás! – nevetve csapkodták egymás térdét, és már tizenöt sörösüveg állt mellettük a földön.

– Szóval azt hiszem, jól megtréfáltuk egymást.

– Hova tetted Bobot és Jojót? – kérdezte azután Farlane.

– Eleinte sejtelmem sem volt, hol vannak. Később ez a közepes modorú intéződ, remek fiú felkeresett engem a börtönben, és megsúgta, hogy két testvéremet biztonságba helyezte az őserdei ültetvényen.

– Szóval azon a gyönyörű helyen vannak?! Akkor legalább tapasztaltak valamit. De hol mászkál az a Kröger?! Már tudnia kellene, hogy nem haltam meg.

– Hallod, azt besavanyíthatod magadnak. És mi van Lóri asszonnyal? He? – kérdezte Henry, és hüvelykujjával oldalba bökte Farlanet.

– Hát nem mondtam? Miután téged letartóztattak, Batáviába hajóztunk, és nyomban elvettem feleségül.

– Tessék?… Szent atyám! Nagynéném lett?! Hol van a kedves?

– Izé… Gyengélkedik… Egy hét előtt Madrasban partra tettem. Ex!… Manfréd egészségére… Így hívják újszülött gyermekünket!

Csrrr… Egy lehullott monokli törött darabokra a tornác kőpadlóján.

Ebben a pillanatban Kröger jelent meg két úrral. Lassan jöttek fel a tornác lépcsőjén. Az intézőnek félrecsúszott a nyakkendője, és kezében tartotta a kalapját.

– Kröger! Csakhogy látom!… Nem is örül nekem?!

– Uram, még ritkán örültem ennyire önnek! Már úgy volt, hogy engem tartóztatnak le – és a két civil úrhoz fordult. – Kérem, itt a birtok tulajdonosa, én mint alkalmazott nem vagyok felelős…

– Valóban ön a birtok tulajdonosa? – kérdezte az egyik zord vendég, és miután Farlane meglepetten bólintott, így szólt:

– Letartóztatjuk önt.

– Szerencsétlen dolog, uram… – siránkozott Kröger. – Nem olvasta a lapokat? Az a gazember Mansur! Valamelyik barom elverte… Felment az egyik laphoz, s aljas dolgokat mesélt a telepről… hogy járvány van, és… szóval, hogy az egészségügyi és egyéb törvények… szörnyűségeket mesélt… megírták…

– És ha ezt írják – mondta nyugodtan Farlane -, akkor is megkívánhatom, hogy küldjenek ki bizottságot, mielőtt letartóztatnak.

– Meg fog történni – mondta az egyik rendőrtisztviselő -, de ebben az esetben még ma, és indulásig is őrizzük önt. – Mintegy mentegetőzve tette hozzá: – Ez a lap azt is megírta, hogy ön már néhány esetben pénzzel elsimított hasonló ügyet, de legalábbis időt nyert a bizottság kiszállásáig. Egy órán belül elindulunk az ön őserdei ültetvénye felé. Addig nem hagyja el a lakását.

– Nézze, barátom, talán lehetne…

– Mr. Farlane – vágott közbe tapintatosan a rendőrtisztviselő -, kár próbálkozni. Az újságkampány olyan komoly dolog, hogy a kormányzó úr őexcellenciája személyesen vezeti az ültetvényre induló bizottságot.

Farlane halálsápadt lett, és miközben visszaült a helyére, az asztalban kellett megkapaszkodnia.

A kormányzó a hosszú út alatt egy pillantást sem vetett Farlanere. Két tiszt és a vizsgálóbíró mellett lovagolt igen fagyos hangulatban. Lelki szemei előtt nőtt és dagadt az ügy. Látta a gyarmatügyi államtitkár “bizalmas” megjelölésű titkos kábeleit végtelen udvarias és kínos tartalmukkal. Látta a Népszövetségbe tömörült “Emberi Jogok”, “Gyarmati Kultúrkutatás”, “Szellemi Haladás” és egyéb ligákat összes albizottságaikkal, amint boldogan és mohón csapnak majd le az ügyre, hogy havi fizetésük létjogosultságát indokolják. De megállj! Megállj, konok Farlane! Ezért a szumbavai fegyenctelepen fejezed be az életed.

Farlane és Kröger a két detektív között ment, és bár nem voltak gondolatolvasók, nagyjából tisztában voltak a kormányzó meditációival.

A menet végén mint magánszemély lovagolt Henry. A foglyokkal nem érintkezhetett.

… A fárasztó út végén növekvő világosság jelezte az ültetvényre nyíló ösvényt. Még néhány lépés, és eléjük tárul a telep.

– Önök itt maradnak! – mondta a kormányzó a foglyoknak. Azután kíséretével kilovagolt az erdőből. Farlane és Kröger szomorúan ültek őreik között. Henry szolidaritásból velük maradt.

– Mondd Henry – szólt hozzá Farlane sóhajtva -, nagyon rossz ott bent?

– A koszttal nincs baj. Csak a koránkelés! De ezt néhány hónap alatt megszokja az ember. – Hirtelen holland nyelvre fordította a beszédet: – Ha a jobboldali detektívet leütöm, fussatok rögtön a lovakhoz, a másikat sakkban tartom.

– Leidenben tanultam, uram – mondta az egyik detektív irodalmi holland nyelven, és egy nagy revolvert húzott elő a zsebéből. Egyenesen Henryre szegezte.

– Csakugyan? – felelte lelkesen Henry. – Leidenben lakott a nagynéném…

– Az könnyen lehetséges, uram. Leiden nagy város, de ha még egy centiméterrel közelebb csúszik, legalább négyszer belelövök magába.

Ezután valamennyien hallgattak, szomorúan, nehéz szívvel. Az őserdő egyre mélyebb árnyékba süppedt.

Lódobogás! Elsőnek a kormányzó ugrott le a nyeregből. Kissé lihegett és kócos volt. Az arcán zavar látszott. Farlane nem látta, mert mélyen lehorgasztott fejjel a földre nézett.

– Mr. Farlane… Ez rendkívül kínos… Itt, úgy látszik, valami szándékos beugratás… Gratulálok magának, és egyben ezért a hm… ezért az izéért… természetesen elégtételt kell kapnia.

Farlane felemelkedett. Két szeme akkorára nyílt, mint egy kisebb csészealj.

– A rágalmazónak meg kell bűnhődnie – kiáltotta a vizsgálóbíró. – Jegyzőkönyvbe vettem, hogy nemcsak minden törvényes előírást betartanak, hanem ezenfelül a kultúra és civilizáció valóságos himnusza ez az őserdei ültetvény! Gratulálok!

– Köszönöm a gratulációt – felelte Farlane önérzetesen. – De ez talán mégsem megfelelő kártalanítás egy ártatlan ültetvényes nyilvános meghurcolásáért!

És úgy állt ott emelt fővel, mint valami vértanú.

A bizottság vizsgálata így folyt le:

– Ön az intéző? – kérdezte a kormányzó Nelsont.

– Én vagyok, Sir.

– Van a telepnek orvosa?

– Természetesen. Ezerötszáz munkáshoz egy orvos és egy kórház tartozik.

– Önöknél malária-, vérhas- és tífuszjárvány volt? Figyelmeztetem, hogy hiába tagad…

– Eszem ágában sincs tagadni. Az előírásoknak megfelelően a rizsteraszt kiszárítottuk, a folyómenti bokrokat kiirtottuk, berendeztünk egy elkülönítő barakkot. Van ezenkívül ambulanciánk és műtőnk, ami az előírásban nem is szerepel. Talán leghelyesebb lenne, ha excellenciád megtekintené.

A tiszta, szép kórházbarakkban egy fehérruhás missziósnővér és egy orvos éppen sorra járták a betegeket. A bizottság csodálkozott. Tökéletes kis kórház volt. Ezután a munkásházakat nézték meg. Rendes, egészséges blokkházak voltak. A távolabb álló elkülönítőépület minden előírásnak megfelelt, a rizsterasz kiszárítása, a folyómenti rész irtása mintaszerű, és mindenütt tisztaság, rend. Mindenütt a civilizáció igazi szíve: a higiénia.

A bizottság nem is tett fel további kérdést. A kormányzó kezet szorított Nelsonnal és a négy fehér intézővel, akikről nem sejtette, hogy a gyarmatról kitiltott emberek. Azután ellovagoltak. A felügyelők nem szóltak semmit. Helena nővérre néztek valamennyien, aki éppen egy bennszülött karján újította meg a kötést.

– Helena nővér… most mind a börtönbe kerültünk volna, ha maga nem jön ide – mondta csendesen Collins.

Jojo nem érzett örömet. Őt már régen csak a betegei érdekelték…

Esteledett. Bobbal együtt elindultak a ház felé.

Két ember közeledett feléjük a szürkületben. A homályban mozgó körvonalak ismerősnek tűntek… Megálltak.

Azután a szemük megszokta kissé a homályt…

– Nézd… – suttogta Jojo -, nézd! Mindig őket látom… Istenem!

Sajnos a legszebb események éppoly kevéssé tűrik a nyomdafestéket, mint a legrútabbak. Szavak, szavak, amelyek egy válságos pillanatában életünknek nevetségessé, semmivé, elcsépeltté válnak. Ahogy a három ember részint ölelgette egymást, részint rázta az ájult leányt, ahogy azután megint ölelték, szorongatták vállukat, karjukat, nevettek, sírtak, ez mind leegyszerűsödött, elkoptatott szimbóluma annak a belső szenzációnak, amely képben, szóban, sőt tettekben sem nyilatkozhat meg.

– Mr. Farlane… – ismételte Nelson is vibráló hangon és szédülve, mint aki részeg.

– Farlane bácsi… Farlane bácsi… – suttogta folyton Jojo.

– Azt hiszem, bácsi – mondta Bob -, ezután nyugodtabban élhetsz öreg napjaidra.

– Hülye! – mondta Henry – Kisöcsénk, Manfréd atyjával állsz szemben. Az öreg napoknak vége. A bácsinak sokat kell majd négykézláb járni, ugyanis, ha nem tudnátok, időközben szert tett egy úrlovasra, akit majd ebben a nevetséges helyzetben kell körülvinni a szobában.

Farlane legújabb örököse éktelenül sírt, mert eddig Henry monokliját szopogatta békében, és most az anyja elvette tőle. A házban nagy előkészületekkel várták Nelson esküvőjét Jojóval. Az öreg hálás volt nekik a szerencsés kimenetelű vizsgálatért, és szép kis birtokot ajándékozott nekik. Bob rövidesen a gyarmat első orvosai közé küzdötte fel magát. Sajnos Henry megkomolyodására nem sok remény volt.

Pedig az öreg állandóan morál prédikációkat tartott neki.

– Családod minden tagja komoly mesterséget űz. Fejezd be jogi tanulmányaidat. Ez a kötelességed.

– Öregem – felelte Henry -, akasztott ember házában nem illik kötelességről beszélni.

… A kormányzó tisztában volt azzal, hogy Farlanet nagy igazságtalanság érte a hatóságok részéről, miután túlságosan biztosra vették a bűnösségét. Érezte, hogy rehabilitálnia kell őt. Ezért egy ünnepélyes fogadóestélyen – a haladószellemű termelés érdekében szerzett érdemeiért – sajátkezűleg tűzte ki Farlane múlt századból konzervált frakkjára a Fehér Szalag-rend középkeresztjét a két karabéllyal.

És így végül minden bűnös elvette méltó jutalmát.

Ötödik fejezet

Harc a halál ellen

Múlt az idő… Hetek, majd hónapok egyformán keservesen…

Együtt szoktak vacsorázni hárman a közös ebédlőben. Csendes, szomorú étkezések voltak ezek. A gömbölyű arcú, hízásra hajlamos Bob szikár, barnára égett férfi lett. Rengeteg munkája volt, és egyre reménytelenebbnek, hiábavalóbbnak érezte a szenvedés elleni küzdelmet. (tovább…)

Negyedik fejezet

Mr. Nelson feltalálja a drótnélküli bűnhődést

Ahogy Henry teóriája feleslegessé tette a gyilkosság és az öröklés közötti közvetítőközeget, a holttestet, úgy Mr. Nelson a bűn és bűnhődés közötti vezetéket, az emberi igazságszolgáltatást kapcsolta ki egy elmélettel, mely szerint a bűnös az őserdőben kikerüli a törvény szigorát, és mégis megbűnhődik. Amellett még hasznára is lehet embertársainak.

Mikor a néger boy Nelson parancsára elvezette őket az őserdőben vesztegelő bennszülöttekhez, akik szép rendben ültek a földön, Jojo és Bob igen szomorúak voltak. Néhány ló, öszvér és nyolc megrakott kétkerekű kordé állt indulásra készen. Jojo és Bob leültek. Senki nem törődött velük. Egy óra múlva érkezett Nelson négy kordéval. Az erdei ösvény fölé lomha nagy sáfrányok és kardlevelek borultak földig. Szellő nem volt, de a sűrű árnyék elviselhetővé tette a meleget.

Néhány rövid kiáltás után felnyikordultak a kerékagyak, egyhangú zörgéssel megindultak a kordék, ment a karaván.

– Mit gondolsz, mi lehet Henryvel? – kérdezte Jojo,

– Ő nagyon ügyes. Bizonyára volt valami terve, amivel majd kirántja magát a csávából. Mi csak akadályoztuk volna.

Egy óra múlva halálosan fáradtak voltak. Tulajdonképpen meddig mennek ezek megállás nélkül? Nem merték megkérdezni. Másfél óra gyaloglás után megállapították, hogy nem bírják tovább. A harmadik óra vége felé rájöttek, hogy ha az ember már nem érzi a lábát, akkor nincs baj. Tud menni így egyhangúan, zsibbadt combbal, sajgó bokával akár órákig is.

A ceyloni őserdő közepén hatalmas irtványon terült el Farlane egyik ültetvénye. Az erdei törzsfőnökök bőségesen szállítják a kulit, miután a munkabér egy részét egyszerűen elszedik alattvalóiktól. Bár ezt a törvény tiltja. Az őserdőben azonban, sajnos, írott szó marad a törvény. Farlane négy fehér munkavezetője az avult, tilos régi rendszer alapján dolgozik, százalékos részesedésért. Miután minden európainak legfőbb vágya annyit összerobotolni, hogy végre elhagyja a vadont, az ilyen alapon szerződtetett felügyelők hihetetlen eszközökkel szokták fokozni a termelést. Ezért is tiltották el ezt a rendszert. A dzsungel mélye azonban jóval türelmesebb, mint a közigazgatás.

Ezt az őserdei telepet vezette Nelson, és idehozta a Morgan testvéreket is. Az érkező karavánt négy fehér ember fogadta. Van Hugen, Collins, Rainer és Szemjon. Négy különböző nemzetiségű, az angol gyarmatokról örökre kitiltott, kegyetlen rabszolgahajcsár. Van Hugen kétméteres, kopasz, hollandi óriás volt. Szemjon, az orosz nem sokkal kisebb nála, Collins alacsony, de nagyon kövér, kis disznószemekkel, tömpe orral. Ha nevetett, két barna metszőfog látszott ki recés ínyéből. Rainer sovány, hosszú, vörös hajú német volt. Nelson egy-egy kocsira mutatva közölte velük, hogy mit hozott számukra. Aztán előkerült Bob és Jojo.

– Bemutatom önöknek az új orvost. Doktor… ha jól emlékszem, Ranke, nem?

– Igen… doktor Ranke – vette fel készségesen új nevét Bob.

– A kisasszony Helena nővér, a svéd missziótól – folytatta a bemutatást Nelson.

– A csudába! Csak nem fognak itt téríteni?! – kiáltotta Collins.

– Nem. Helena nővér csak tanulmányozza a bennszülötteket, és cserében vállalta, hogy a házvezetőnő teendőit ellátja.

– Hát megbolondult az öreg Farlane? – mondta durván Van Hugen. – Nővért és orvost küld?

– Ez nem tartozik az urakra – felelte Nelson, és úgy látszott, csak igen kevéssé tiszteli kartársait. – Kröger rendelte így. Ugyanis… Farlane meghalt. – Mégis közölnie kellett velük.

– Komolyan? Elvitte az ördög? – csodálkozott Collins, és ezzel el is intézte a részvétnyilvánítást. Azután máris Bobhoz fordult. – Azt vegye tudomásul, hogy ez nem üdülőtelep. Itt nem kellenek betegek, itt kulikra van szükség! … Micsoda új ötletek…

Morogva mentek a dolgukra. Még hogy orvost!

Miután a négy munkatárs otthagyta őket, Bob és Jojo lehorgasztott fejjel követte Nelsont. Néhány kókuszpálma mögött a dombon cölöpház állt, Nelson idevezette őket.

– Köszönöm – szólt Jojo -, hogy mégsem mint cselédet mutatott be.

– Nincs szándékomban rosszabbá tenni a helyzetüket, mint amilyen – felelte Nelson. – Ezért nem jár köszönet. Holnap el kell kezdeniök a munkát. Maga, Helena nővér délelőtt elkészíti az ebédet. A boy segítségére lesz mindenben. Ön, Ranke doktor végigmegy naponta a négy körzeten. Láz ellen kinint adagol, bélhurut ellen ópiumot. Ez az általános praxis az ültetvényeken.

– Kérem… Én sokat felejtettem… És keveset tudtam…

– Erre gondoltam. Azt mondtam Krögernek, hogy magam akarok foglalkozni itt egészségügyi kérdésekkel. Elkértem a maga orvosi felszerelését és könyvtárát. A vén fukar örömmel rakatta fel a kordéra. Örült, hogy nem pénzt kérek tőle erre a célra. Néhány szükséges gyógyszerünk van. Ami még kell, azt írja össze, és legközelebb elhozatom. Itt laknak majd a húgával egymás mellett ebben a két szobában. Jó éjszakát.

… Egyedül maradtak a sivár, rossz szagú helyiségben. Sokáig bámultak szótlanul a földre.

– Mi lett Henryvel? – suttogta valami szörnyű előérzettel Jojo.

– És mi lesz velünk? – nyögte Bob.

Fél karjával egyik pálmakoronán lógva egy majom vicsorította be a fogát rájuk az ablakon át.

– Akármi lesz velünk, megérdemeltük – mondta Jojo. – Szegény bácsi! Istenem! Szegény bácsi.

A vadon barátságtalan szürkülete formátlan árnyakkal nyúlt el a padlón. Egy bennszülött lépett be, petróleum lámpát tett az asztalra, és felrakta a moszkitóhálót. A nyers fatörzsekből összerótt szobát nem tette barátságosabbá a lámpa világa: nedves volt, csupasz és sivár, mindezt a körülfekvő őserdő tudatával súlyosbítva.

Jojo nem hunyta le a szemét. A falban, a ház alatt, a tető szalmazsúpja között ezernyi nesz, szüntelen rágcsálás, és a közelben egy manguszt sikoltja percenként: tiki-tik-tiki.

Bob sosem tudott aludni. Kibontotta a ládákat, és addig keresgélt, míg talált egy könyvet, melynek a “Forróégövi lázas megbetegedések és trópusi dysentériák” volt a címe. Hajnalig tanult. Komoly vizsga előtt állt.

– Tabe, elmehetsz Mansur.

Mikor Jojo meghallotta a ház előtt az intéző hangját, betálalta a konzervborsót, szalonnát, vajat. Nelson először a fürdőszobába ment, ledobta csuromvizes ruháit, végigöntötte magát hideg vízzel. Felvette az odakészített pizsamát, gyékénypapucsot, és megebédelt. Ebéd után egy órát aludt. Mire felébredt, Jojo kikészítette a friss vászonruhát. Este hét órakor megismétlődött ugyanez.

És Bob? Első nap portól szürkén, félájultan került haza, enni sem volt ereje. Lezuhant az ágy

ra, mélyen, horkolva elaludt, és álmában is patakzott róla a verejték.

Hol volt a gyomrát szerető Bob? Az étel rossz konzerv, avas olajjal főzött hal, abból is kevés. Reggeltől estig bennszülöttek között, akik a szúnyogok ellen büdös zsiradékokkal kenik magukat. És a barakkok! Nedves, pállott levegőjű, légyrajoktól hemzsegő deszkaépületek rothadt, férges gyékényekkel. Egy-egy apatikus bennszülött hever fekhelyén magas lázzal, vagy összefacsarodva a gyomorfájástól. Mit használ itt a kinin és az ópium? Mit tehet itt az orvos? Itt egy tüskét szedett ki valamelyik munkás talpából, ott egy fekély nyílott meg; és Bob tehetetlenül kezelte valamelyik orvosságával a széltében elharapódzó szemgyulladást.

Ahogy a betegségek előtt állt, az egykor lélektelenül bemagolt, hűvös latin kifejezések élő szenvedéssé, könnyé és vérré váltak előtte. Szeretett volna segíteni és enyhíteni. Esténként holtfáradtan lapozgatott könyveiben, keresgélt a gyógyszerek között, de hiába. Most megértette Nelson vádjait, amit unalommal hallgattak nemrég.

A négy vad fehérember, akiket csak a részesedésük érdekelt, Bob tiltakozása ellenére talprarugdosták a fekvő betegeket.

– Menjen a fenébe, doktor! – mondta félig tréfával Collins. – Mit akar? A költségvetésben nem szerepel betegápolás, és nem szerepel kórház. A tulajdonos dolga, hogy eleget tesz-e a törvényeknek vagy nem.

Jojo nagyon megváltozott. Szeme állandóan valahová messze nézett, és alázatosabban tett-vett, mint egy bennszülött cseléd. Szörnyű sejtéssel aggódott Henryért, és nem tudott szabadulni a meggyilkolt nagybácsi kísértetétől.

… Este megérkezett Mansur a hiányzó gyógyszerekkel, amiket Bob írt össze. “Minek?” – kérdezte magában csüggedten az orvos.

– Mindent, amit tehetünk, meg kell tenni, Bob. Mindent. Érted?

– Hiszen én akarok – mondta kétségbeesetten Bob -, de olyan reménytelen… Mindent elhoztál, Mansur?

– Mindent, tuvan. Adtak ajándékba sok kötszert, mert jól ismernek. Sok gyógyszert szoktam venni a városban.

– És minden orvosságot megvesz a Kröger tuvan? – kérdezte Bob.

– A főtuvan?! – Mansur eltakarta markával a száját, hogy ne nevessen. – Az csak kinint ad.

– Hát ezt ki vette?

– A Nelson tuvan fizetését minden elsején én veszem fel, és az egészért orvosságot hozok.

Sokáig hallgattak. – Látod… Nekünk is ilyennek kell lenni. Ha tudunk. Milyen nagy dolog – suttogta Jojo, mert sohase beszélt hangosan.

– Milyen nagyszerű dolog, ha valaki ilyennek születik…

Harmadik fejezet

Két bűnös fegyház helyett a kényszermunkát választja

– Most mi lesz? – kérdezte Bob mintegy sírva.

– Félórán belül a rendőrségre visznek mind a hármunkat. (tovább…)

Kiderül, hogy Henry találmánya még gyermekcipőben jár

Henry sokáig suttogott Nalayával négyszemközt. A bennszülött boy szerette könnyelmű gazdáját, és vállalkozott arra, amire kérte. Hajnalban, amikor egy gyalogos fehér ember kissé feltűnő lenne a parton, Nalaya a hullámtörő mellett gyorsan letett néhány ruhadarabot és egy írást. Elbújt, és bevárta, amíg a rendőr megtalálja a holmikat, azután nyugodtan hazament. (tovább…)

Remélem Rejtő Jenőt mindenki szereti,de aki mégsem ismeri azoknak egy kis ízelítő ettől a remek írótól

A  DRÓTNÉKÜLI GYILKOSSÁG (tovább…)

XXIII.

Lee szaggatottan lélegzett. Jobb kezét idegesen csúsztatta a volánon, miközben teljes erővel benyomta a gázpedált. Szemei vérben úsztak, és arcára patakokban folyt az izzadtság. Szőke haját összetapasztotta a por és az izzadtság. Alig hallotta maga mögött a sziréna hangját, bár fülelt. (tovább…)

XXII.

Culloughs őrmester az íróasztalra helyezte pipáját.

– Nem tudjuk a fickót megállítani – mondta.

Carter felkapta a fejét.

– Meg kell próbálnunk. (tovább…)

XXI.

Amikorra a hotel elé érkeztem, ez a rohadt reszketés mégis visszatért. Körülbelül fél tizenkettő lehetett; Jeannek várnia kellene ebédre, ahogy megbeszéltük. Kinyitottam a jobboldali ajtót, és ott szálltam ki, mert a karommal nehezen tudtam volna másként megoldani. (tovább…)

XX.

Talán egy órával a megérkezés előtt kezdtek eszembe jutni némely jelenetek. Visszaemlékeztem például arra a napra, amikor először vettem a kezembe gitárt. Ez a szomszédomnál történt, aki titokban néhány leckét adott nekem; csak egy dalt gyakoroltam: When the Saints go marchin’on. Ezt tanultam break stílusban játszani, miközben énekemmel kísértem. Egyik este kölcsönkértem a gitárt a szomszédtól azért, hogy meglepetést szerezzek a családnak. Tom velem együtt énekelt; a kölyök egész megbolondult, táncolni kezdett az asztal körül, mintha csak valami parádé felvonuló sorait követte volna; egy botot ragadott fel, és pörgetni kezdte. Apánk éppen ekkor tért haza, s ő is velünk énekelt, nevetett. Visszavittem a gitárt a szomszédnak, de a következő napon ágyamra helyezve találtam egy másikat. Alkalmi vétel volt, még jó állapotban. Mindennap gyakoroltam egy keveset. A gitár olyan zeneszerszám, amely ellustít. Fogja az ember, játszik rajta egy dalt, aztán abbahagyja, lazsál, majd megint kézbeveszi, egy-két dallamot elpenget, vagy kíséri saját füttyét. Nagyon jó unaloműző.

Egy zökkenő elég volt ahhoz, hogy hirtelen felriadjak. Azt hiszem, hogy közben elaludhattam. Bal karomat egyáltalán nem éreztem, és rettentő szomjúság vett erőt rajtam. Megkíséreltem elterelni gondolataimat, és újból visszatérni a régi szép időkhöz, mert olyan türelmetlenül vártam a megérkezést, hogy amint felriadtam, a szívem rögtön zakatolni kezdett a mellemben, és jobb kezem remegett a kormánykeréken; fél kézzel pedig nem könnyű vezetni. Szerettem volna tudni: vajon mit csinál Tom ezekben a percekben? Valószínűleg imádkozik vagy tanítja a srácokat. Tomról Clem jutott eszembe, róla pedig Buckton, a város, ahol három hónapig könyvesboltot vezettem, ami rendes megélhetést nyújtott nekem. Visszaidéztem Jickyt is, és azt a jelenetet, amikor a vízben tettem magamévá, s hogy milyen áttetsző volt a folyó azon a napon. Jickyt láttam teljes fiatalságában, puhán és meztelenül, aki olyan volt, mint egy baba. Majd hirtelen Loura tért vissza a gondolatom, fekete, sűrű és göndör szőrzetére, és húsának ízére, ahogy beléharaptam, az édes, kissé sós és meleg ízre, ágyékának szagára. Sikoltásai újra visszhangoztak fülemben. Éreztem, kiver a verejték, és végiggördül homlokomon, de nem tudtam elengedni azt az átkozott kormánykereket, hogy letöröljem a cseppeket. A hasam felfúvódott, mintha gáz töltötte volna meg, rekeszizmaim úgy felnyomták a gyomromat, hogy majd szétrepedt belé a tüdőm, füleimet Lou kiáltozása hasogatta. A kormányon lévő kürt után nyúltam; egyik egy ebonitkarikás, az országúton használatos, a másik egy fekete gomb, a városi közlekedésben; mindkettőt harsogtattam, hogy elnyomjam vele a sikoltásokat.

Mintegy nyolcvanöt mérföldes sebességgel mehettem; aligha lehetett volna gyorsabban, de az út lejteni kezdett, és láttam, hogy a sebességmérő mutatója két osztással tovább ment, aztán néggyel. Már régen kivilágosodott. Szlalomoztam a kocsik között, néhányat megelőztem. Pár perc múlva elengedtem a kürtgombot, mert nem akartam találkozni motoros zsarukkal, és a kocsiban sem volt annyi tartalék erő, hogy meglépjek előlük. Ha megérkezem, Jean kocsiját veszem el, de Uramisten, mikor fogok megérkezni?…

Azt hiszem, hogy morogni kezdtem a kocsiban. Morogni a fogam között, mint a komondor, hogy gyerünk, gyorsabban, és lassítás nélkül vettem a kanyart, a gumik pedig vészesen csikorogtak. A Nash vadul száguldott. Megcsúszott, és egészen balra sodródott, miközben folytonosan tövig nyomtam a gázpedált. Most már vidám voltam, mint a kölyök, amikor az asztal körül futkosott, és a When the Saints-t énekelte, s többé már alig féltem.

XIX.

Indulnom kellett volna, hogy megkeressem az ásót és a lapátot, és eltemessem, de most már féltem a rendőrségtől. Nem akartam, hogy elkapjanak, még mielőtt Jeannel végzek. Bizonyára a kölyök volt, aki most vezérelt engem; letérdeltem Lou előtt. (tovább…)

XVIII.

Piszkosul sötét volt az út, de legalább nem volt nagy forgalom. Főleg kamionok jöttek az ellenkező oldalon. Déli irányba szinte senki sem ment. Mindent kihoztam a kocsiból, amit csak tudott. A motor úgy zúgott, mint egy traktor, a vízhőmérő szinte forrásponton volt, de nem tágítottam, tartottam a sebességet. (tovább…)

XVII.

Mindezideig nem foglalkoztattak azok a bonyodalmak, amelyekbe a két lány megsemmisítésére kifundált terveim sodorhatnak. E pillanatban azonban kedvem lett volna feladni az egészet, mindent hagyni, és folytatni a könyvkereskedést, mintha mi sem történt volna. (tovább…)

XVI.

Néhány nappal később levelet kaptam Tomtól. Nem írt különösebbet a helyzetéről. Azt hámoztam ki belőle, hogy talált valami nem túlságosan fényes állást egy harlemi iskolában, és idézett nekem a Szentírásból, mindjárt megjelölvén a helyt, ahol az található. (tovább…)

XV.

Valamiképpen agyoncsaptuk a délutánt. Nem volt olyan szép az idő, mint előző nap. Megjött az ősz. Óvakodtam attól, hogy bridzseljek Jean és Lou barátaival: emlékeztem Dex tanácsaira. Semmi értelme sem lett volna, hogy néhány száz dollárt elszórjak abból, amit sikerült megtakarítanom. Ezek a tagok meg sem érezték, hogy öt vagy hatszáz dollárral több vagy kevesebb van a zsebükben. Az időt akarták agyonütni.

Jean, ha kellett, ha nem, folyton engem nézett, ezért, amikor néhány pillanatig négyszemközt lehettünk, muszáj volt figyelmeztetnem. Louval még táncoltam, de bizalmatlan volt, nem sikerült a társalgást érdekes témára terelnem. Alig éreztem már az éjszaka nyomait, és mindig felizgatott, valahányszor a mellére pillantottam: még inkább az, hogy tánc közben hagyta egy kicsit fogdosni magát. A barátaik most is későn távoztak, mint előző éjjel, és mi négyesben maradtunk. Jean már alig állt a lábán, de még tartotta magát; mindent be kellett dobnom, hogy meggyőzzem: várjon még a lefekvéssel. Hál’ Istennek aztán a fáradtság győzött. Dex tovább vedelte a rumot. Tíz óra felé járt, amikor felmentünk a szobáinkba, de én rögtön lejöttem, hogy egy könyvet vegyek magamhoz. Nem volt kedvem újra kezdeni a dolgot Jeannel, és elég álmos sem voltam ahhoz, hogy elaludjak.

Amikor ismét szobámba léptem, Lout az ágyamon ülve találtam. Ugyanazt a pongyolát viselte, amelyet előző éjjel, és új bugyit. Nem nyúltam hozzá. Bezártam a bejárati ajtót, majd a fürdőszobáét, és lefeküdtem, mintha nem is lenne ott. Mialatt megszabadultam a cókmókomtól, hallottam felgyorsult lélegzését. Az ágyban elhatároztam, hogy beszélek vele.

– Maga nem álmos ma este, Lou? Tehetek valamit magáért?

– Biztos vagyok abban, hogy ma este nem megy át Jeanhez. Így nem fog átmenni – felelte.

– Miért tételezi fel, hogy tegnap este Jeannél voltam?

– Hallottam magukat – mondta.

– Csodálkozom rajta… Pedig nem csináltam zajt – gúnyolódtam.

– Miért zárta be ezt a két ajtót?

– Mindig bezárt ajtókkal alszom – mondtam. – Nem szeretek arra ébredni, hogy valaki mellettem fekszik.

Tetőtől talpig beillatosította magát. Kilométerekre érződött, és tökéletesen kikészítette az arcát. A haját úgy fésülte, mint előző este, kétoldalt választva. Valójában elég lett volna kinyújtani a kezemet, hogy leszakítsam, mint egy érett gyümölcsöt, de maradt vele egy kis elszámolnivalóm.

– Maga Jeannél volt – kezdte újból.

– Mindenesetre maga rakott ki a szobájából – mondtam. – Ez minden, amire emlékszem.

– Nem szeretem a modorát – mondta.

– Semmiféle kifogás nem érhet ma este. Bocsásson meg, hogy kénytelen voltam maga előtt levetkőzni, de biztos vagyok abban, hogy nem pillantott ide.

– Mit csinált Jeannel? – erősködött újból.

– Figyeljen ide – mondtam. – Meg fog lepődni, de nem tehetek másként. Jobb szeretném, ha tudná. A múltkor megcsókoltam, és azóta folyton fut utánam.

– Mikor volt az?

– Amikor Jickynél kijózanítottam.

– Tudtam.

– Csaknem megerőszakolt. Tudja, én is ittam egy kicsit.

– Tényleg megcsókolta?

– Mit mond?

– Ahogy engem… – mormolta.

– Nem – mondtam olyan egyszerű, őszinte hangsúllyal, amellyel nagyon meg voltam elégedve. – A maga nővére egy kullancs, Lou. De én magát kívánom. Megcsókoltam Jeant, mint… mint ahogyan az anyámat csókoltam volna meg, és ő azóta nem tudja magát fékezni. Fogalmam sincs arról, miként szabaduljak meg tőle, és félek, hogy nem is tudok már. Biztosan elmondja majd magának, hogy mi össze fogunk házasodni. Ezt kicsikarta tőlem ma reggel, Dex kocsijában. Csinos lány, de nekem nincs kedvem hozzá. Azt hiszem, hogy egy kicsit kelekótya.

– Maga őt előbb csókolta meg, mint engem.

– Ő volt, aki engem megcsókolt. Tudja jól, hogy az ember mindig hálás annak, aki gondját viseli, amikor be van rúgva.

– Sajnálja, hogy megcsókolta?

– Nem – mondtam. – Csak egy dolgot sajnálok, hogy nem maga volt részeg helyette akkor este.

– Most megcsókolhat engem – mondta.

Mozdulatlanul nézett maga elé, mintha nagy erőfeszítésébe került volna, hogy ezt kimondja.

– Nem csókolhatom meg – mondtam. – Mert Jeannel ennek semmi jelentősége nem volt. De magával ez egészen beteggé tenne. Én nem nyúlhatok magához, mielőtt…

Nem fejeztem be a szavaimat, bátortalanul felsóhajtottam, és az ágy másik végébe húzódtam.

– Mielőtt? – kérdezte Lou.

Könnyedén arrább csúszott, és egyik kezét a karomra tette.

– Ez ostoba helyzet. Ez lehetetlen…

– Mondja hát…

– Azt akarom mondani, hogy… mielőtt férj és feleség lennénk, maga és én, Lou. Csakhogy maga túlságosan fiatal, és én soha nem fogok megszabadulni Jeantől. Ő pedig soha nem hagyna nyugton bennünket.

– Maga ezt komolyan gondolja?

– Mit?

– Hogy elvesz engem?

– Nem gondolhatom komolyan, ami lehetetlen – feleltem. – De ami azt illeti, esküszöm, hogy komolyan szeretném.

Felemelkedett az ágyban. Úgy maradtam, a másik oldalamra fordulva. Nem szólt semmit. Én is hallgattam, és éreztem, ahogyan elnyúlik mellettem.

– Lee – szólt kisvártatva.

Éreztem, a szívem olyan gyorsan ver, hogy még az ágy is beleremegett. Visszafordultam. Levetette a pongyoláját, mindent, ami rajta volt, és szemét lehunyva a hátára feküdt. Arra gondoltam, hogy Howard Hughes egy tucat filmet csinált volna csupáncsak a lány melléért. Nem nyúltam hozzá.

– Nem akarom megtenni magával – mondtam. – Ez a história Jeannel utálattal tölt el. Maguk bizonyára jól megértették egymást, mielőtt engem megismertek. Nem visz rá a lelkem, hogy bármiféleképpen elválasszam magukat egymástól.

Nem tudom, hogy lett volna-e valamihez nagyobb kedvem, mint hullára szeretkezni magam vele, ha ösztöneimre hallgatok, de sikerült türtőztetnem magam.

– Jean szerelmes magába – mondta Lou. – Látszik rajta.

– Nem tehetek róla.

Sima és karcsú volt, mint a fű, és illatozott, mint egy drogéria. Felültem, lába fölé hajoltam, és megcsókoltam combja között azon a helyen, ahol a női bőr olyan puha, mint a madárpihe. Előbb összeszorította combját, majd rögvest szétnyitotta, és én újra kezdtem egy kicsit feljebb. Ragyogó göndör szőrzete körülvette, simogatta az arcomat, és én könnyű csókokkal halmoztam el. Forró és nedves volt, szemérme megkeményedett, amikor nyelvemmel érintettem, kedvem lett volna megharapni, de fölegyenesedtem. Egyszerre fölpattant, megragadta a fejemet, hogy visszanyomja. Félig kiszabadítottam magam.

– Nem akarom – mondottam. – Nem akarom addig, amíg fel nem számoltam ezt az ügyet Jeannel. Nem tudom mindkettőjüket feleségül venni.

Harapdáltam a mellbimbóját. Még mindig fogva tartotta a fejemet, és szemét behunyta.

– Jean azt akarja, hogy elvegyem – folytattam. – Nem tudom, mit tegyek. Ha visszautasítom, akkor biztosan kettőnk közé áll, és megakadályozza, hogy láthassuk egymást.

Hallgatott, és teste megfeszült a simogatásomtól. A jobb kezem fel s alá járt combján, amelyet érintésem nyomán szétnyitott.

– Csak egy megoldást látok – mondtam. – Feleségül kellene vennem Jeant, és maga velünk jönne. Akkor találnánk arra módot, hogy lássuk egymást.

– Nem akarom – nyöszörgött Lou.

Hangja bizonytalanul remegett, és majdnem úgy játszhattam rajta, mint egy hangszeren. Minden újabb érintésnél változtatta hangszínét.

– Nem akarom, hogy ezt ővele is csinálja…

– Semmi sem kényszeríthet arra, hogy ezt ővele csináljam – mondtam.

– Óh, tegyen magáévá – mondta Lou. – Tegye meg velem rögtön!

Dobálta magát, és mindannyiszor, amikor felemeltem a kezem, testével követte. Fejemet a combja felé közelítettem, és a másik oldalára fordítottam, háttal nekem, felemeltem a lábát, és arcomat közéje fúrtam. Ajkam hozzátapadt. Hirtelen görcsbe rándult, s csaknem mindjárt el is engedte magát. Még csókolgattam egy darabig, aztán visszahúzódtam. A hasán feküdt.

– Lou – suttogtam. – Nem teszem magamévá. Nem tudom magamévá tenni, mielőtt nyugodtak nem lehetünk. Feleségül veszem Jeant, és valahogy megoldjuk. Ugye, segíteni fog nekem?

Egy pillanat alatt hátára fordult, és eszeveszetten csókolni kezdett. Foga hozzákoccant az enyémhez, mialatt énágyékát simogattam. Aztán megfogtam a derekát, és talpra állítottam.

– Menjen vissza aludni – mondtam. – Sok ostobaságot beszéltünk össze. Legyen okos, és menjen aludni.

Felálltam, megcsókoltam a szemét. Szerencsére rajtam maradt az alsónadrágom a pizsamám alatt, és így meg tudtam őrizni méltóságomat.

Föladtam rá a melltartóját, és ráhúztam a nadrágocskáját; megtörültem a combját a lepedővel, és végül rásegítettem áttetsző pongyoláját. Tűrte, anélkül, hogy szólt volna. Szétomló és langyos volt a teste karomban.

– Alukálni, kis hugica – mondtam. – Én holnap reggel megpattanok. Legyen ott a reggelinél, szeretném látni magát.

Aztán kiraktam a kicsikét, és bezártam az ajtót. Most már biztos, hogy hatalmamban tartottam ezt a két lányt. Egész bensőmet öröm járta át, és valószínű, hogy két méterre a föld alatt a kölyök is megfordult a sírjában. Képzeletben a kezemet nyújtottam neki. Valami olyasmi volt ez, mint a testvéri kézszorítás.

XIV.

Reggel öt óra volt, amikor visszatértem a szobámba. Jean mozdulatlanul feküdt, amikor otthagytam, teljesen kifáradt. Az én térdem is reszketett kissé, de tíz órakor végre sikerült kibújnom az ágyból. Azt hiszem, hogy a Dextől kapott rum is jó szolgálatot tett nekem. (tovább…)

XIII.

Louval nem beszélgettem többet nagy társalgásunk óta. Dex és én felmentünk lefeküdni. Szobáink az első emeleten voltak, ugyanazon az oldalon, mint a lányoké. A szülők az épület másik szárnyát foglalták el. A többi ipse meg hazament. Azt mondtam, hogy a szülők a másik szárnyat foglalták el, (tovább…)

XII.

Átöltöztem a szobámban, és lenn csatlakoztam Dexhez meg a többiekhez. Két másik fiú és két lány volt ott, ami a játékban kerek szám. Jean bridzsezett az egyik lánnyal és a két fiúval. Lou szintén ott volt. Dexet a másik lány társaságában hagytam, és csavargatni kezdtem a rádió keresőgombját, (tovább…)

XI.

Amikor elérkezett a péntek este, Dextert hiába vártam. Elhatároztam, hogy beülök a Nashbe és elmegyek hozzá. Ha otthon volt, akkor a kocsimat mindig beállítottam a garázsába, ha nem, akkor mindjárt visszafordultam.

Előző este, amikor elváltunk, disznó részeg volt. Sokkal részegebb, mint gondoltam, és ostobaságokra ragadtatta magát. A kis Polly bal melle őrizte a nyomait, mert ez a vadállat megharapta, mintha megveszett volna. (tovább…)

X.

Mindketten elég jól felöntöttünk a garatra, és amikor távoztunk, Dexter tiltakozása ellenére én ültem a volánhoz.

– Nem tartom szükségesnek, hogy szombatra összetörje a képemet. Maga vezetés közben mindig máshová néz, s én mindannyiszor attól félek, hogy nyakamat töröm.

– De nem ismeri az utat, Lee… (tovább…)

IX.

Másnap visszatértem a városba, és alvás nélkül álltam munkába. Nem voltam álmos. Vártam valamire. Úgy tizenegy óra felé megszólalt a telefon. Jean Asquith hívott, hogy Dex-szel és más barátaival együtt töltsem náluk a hét végét. Természetesen igent mondtam, de minden sietség nélkül.

– Szabaddá teszem magam… (tovább…)

VIII.

Másnap visszatértem a mindennapi munkához. A csalétket elhelyeztem, várnom kellett, hogy az idő megtegye a magáét. Tudtam, hogy viszontlátom őket. Nem hiszem, hogy mindezek után Jean elfelejthet engem. És Lou? Nos, egy kicsit az életkorával is számoltam, és azzal is, ami köztünk történt Jickynél. (tovább…)

VII.

Hajnali három órakor Dexter telefonált. Jean éppen igyekezett még a korábbinál is hatalmasabban berúgni, én pedig, élve az alkalommal, hagytam, hogy Nicholas foglalkozzon vele tovább. Közben szorosan a húga mellett maradtam, és megpróbáltam itatni. Noha minden ravaszságomat összeszedtem, nem engedte magát. Dexter ledrótozta, hogy az Asquith-szülők kezdenek gyanút fogni, amiért nem látják lányaikat. (tovább…)

Egy óra múltán azonban ráébredtem, hogy a többiek bizarrnak találhatják távollétünket, és sikerült kiszabadítanom magamat a két lány közül. Nem tudom már pontosan, hogy a fürdőszoba melyik részében voltunk. Forgott velem a világ, és a hátamban fájdalmat éreztem. A csípőm rongyokban volt, amelyet Jean Asquith körmei kímélet nélkül csikartak. (tovább…)

Amikor beléptem Dexterhez, megértettem, hogy miért kell estélyi öltözék; csoportunk szinte elveszett a többségében elit közönséghez tartozók között. Rögtön felismertem őket; a doktort, a lelkészt és a hasonszőrűeket. Egy feketebőrű inas jött elvenni a kalapomat, és másik kettőt is észrevettem közülük. Ezután Dexter megragadta a karomat, és bemutatott szüleinek. (tovább…)

IV.

Aztán Dexter is visszajött. Róla annyit beszéltek, hogy már a könyökömön jött ki. Dexter a város előkelő negyedében az egyik legelegánsabb házban lakott. Szülei New Yorkban maradtak, ő azonban egész évben Bucktonban tartózkodott, mert tüdejével gyengélkedett. Tősgyökeres bucktoni volt, s ebben a városban éppen úgy lehet tanulmányokat folytatni, mint másutt. (tovább…)

Így folytatódott szeptemberig. Volt a bandájukban öt vagy hat más kölyök, fiúk és lányok. B. J., akitől a gitárt kölcsönöztük, rossz alakú lány, de bőrének különleges illata volt. Aztán Susie Ann, egy másik szőke, de gömbölyűbb, mint Jicky, és egy jelentéktelen gesztenyebarna, aki csak végigtáncolta a napokat. A fiúk éppen olyan ostobák voltak, amilyennek csak kívánhattam őket. Nem kezdtem újból azt a mulatságot, hogy velük furikázzak végig a városon; tönkrement volna a hírem a vidéken. (tovább…)

II.

Azt hiszem, tizenöt napja voltam már ott, amikor unatkozni kezdtem. Egész idő alatt nem hagytam el a boltot. Az üzlet nagyszerűen ment. A könyvek jól keltek, s a reklámot készen kaptam. A központ minden héten küldött egy csomag illusztrált plakátot, leporellókat, hogy tegyem ki őket a kirakatba, ahol jól láthatók, mindegyiket a megfelelő könyvhöz. (tovább…)

---

A magyar kiadás alapjául szolgált:

Boris Vian:

J’irai cracher sur vos tombes

Christian Bourgois Éditeur

Š Héritiers Vian et Christian

Bourgois Éditeur, 1973.

Fordította:

Rózsa László

A fordítást az eredetivel egybevetette:

dr. Nagy Péter

Könyvterv, borítógrafika:

Kiss Ilona (tovább…)

Boris Vian (1920-1959)

(szül. 1920. márc. 10. Ville-d’Avray, Franciaország – megh. 1959. jún. 23. Párizs), kivételes nyelvi leleménnyel megírott regényeiben a francia egzisztencializmus gondolatait értelmezi újra groteszk, gyakran szürreális módon. (tovább…)

A MATEMATIKUS: – Szerinted mennyi a statisztikai valószínûsége annak, (tovább…)

Edgar Poe élete olyan, hogy novellának Edgar Poe írhatta volna meg. Egy vándorszínész házaspárnak vándorútjukon született gyermeke volt. A szülők korán, egymás után meghaltak. A kisfiút a család barátja, egy jóságos dohánykereskedő vette magához. (tovább…)

1926. június 3-án született Newarkban. Apja angoltanár és költő, az I. világháború előtt Oroszországból kivándorolt anyja, aki gyógypedagógus és a kommunista mozgalom lelkes híve volt, fiait gyakran magával is vitte különböző gyűlésekre. Az epilepsziás és paranoiás anya 1941-ben elmegyógyintézetbe került, (tovább…)

Jack London, eredeti nevén John Griffith Chaney 1876. január 12-én született San Franciscoban. Édesapja William Chaney, újságíró, jogász, asztrológus. Édesanyja egy vagyonos családból származó hajadon, Flora Wellman, aki még gyermeke születése évében feleségül ment John Londonhoz, egy kétleányos özvegyemberhez. (tovább…)

– Uram! A késemért jöttem!

– Hol hagyta?

– Valami matrózban.

– Milyen kés volt? (tovább…)

„- Adj egy pohár vöröset, Kvörens, de ne tisztán, hígítsd valamivel!
Kvörens hátraszólt:
– Két deci vörös bort, három deci rummal hígítva!” (tovább…)

Ifjú tanuló koromban,  az  iskolánkban volt egy un.  tanuló látogató. Feladata volt az iskola tanulóinak felkeresése  gyakorlati  idejük  alatt .Ibolya néni/akik ismerték azoknak „Ibi néni”/ (tovább…)

A könyvtárunkban található könyvek kikölcsönözheteők, a helyszínen elolvashatók!

Hangoskodás közben olvasni tilos és nem is ajánlott!

(tovább…)

Ezúton mondok köszönetet mindazoknak, akik szeretett férjem elhunyta alkalmából jóleső szerencsekívánataikkal elhalmoztak. (tovább…)

A légikisasszony ide-oda lapozott a légi menetrendben. A kisujjában volt az egész, csak a biztonság kedvéért nézett utána.
– Van egy szép gép, mely Bécsből indul, 16.10-kor érkezik Rómába.
– Ez fog a kifutópályán fölrobbanni? (tovább…)

Ágyában dohányzott borsodbányai lakásán Haris Márton vájár. Miután végigszívta cigarettáját, lámpát oltott, falnak fordult és elaludt./Ö.I./

Pereszlényi József anyagmozgató, CO 75-14 rendszámú Wartburg kocsijával megállt a sarki újságárusnál.

– Kérek egy Budapesti Híreket.

– Sajnos, elfogyott. (tovább…)

Butch! Hoztam neked valamit… Ezt az órát… eredetileg a te dédapád vette, még az első világháború idején. Egy kis áruházban vette, Knoxville-ben, Tennessee államban. (tovább…)

Kovács Jánosné, gyermekgondozási segéllyel otthon tartózkodó háziasszony ezen a hétfőn is végigtakarította szerény lakótelepi lakásukat. A nagy szobában kezdte, eltolta helyéről a gyerekágyat, melyben a kislánya feküdt, és nekiállt feltekerni a szőnyeget. Alig néhányat tekert rajta, mikor a legnagyobb megdöbbenésére, egy eddig még soha nem látott tíz-tizenkét centiméter hosszú pókszerű állat mászott elő. Ollói hosszúak és erőteljesek voltak, potroha elkeskenyedett és hajlott méregfullánkban végződött. A pók alig egy méterre járt már a gyerekágytól, mikor Kovácsné összeszedte a bátorságát és partvisával lesújtott rá, a pók néhány rángatódzó mozdulat után megdöglött. Az asszony attól tartott, hogy még több hasonló állat is rejtőzik a lakásban, biztosat akart tudni, ezért a gyereket a szomszéd gondjaira bízva bement a megyei Köjálba. (tovább…)

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak két szép szál fiúgyermeke. (tovább…)

Ezen az őszi reggelen az előrejelzések 6 óra 11 percre tették a Nap felkeltét, de az emberek hiába vártak rá. Órák múltak el derengő félhomályban és nem tűnt fel a fény a megszokott keleti irányból, este hét után a reménykedőknek is be kellett látniuk, hogy az égitest már nem mutatkozik ezen a napon.

(tovább…)

A matematikus: – Szerinted mennyi a statisztikai valószínűsége annak, hogy például ez a kifogástalannak látszó Fiat fékhiba következtében fölszaladjon a járdára, és elgázoljon egy járókelőt?

A maratoni futó: – Az előbb még egészen tisztán láttam a célszalagot. Csak nincs valami baja a szememnek?

A hűtlen asszony: – Mit akarsz azzal a fejszével, egyetlenem?
A nagybeteg: – Rosszul van, doktor úr? Mert mintha egészen szét akarna folyni az arca.

A moly: – Útálom a sötétséget. Mi bajom lehet, ha ebbe a gyertyába belerepülök?

Egy naiv zuhanó: – Nini, szegény, az a nagymellű nő, hogy szalad… Csak nem képzeli, hogy rá akarok esni?

Egy öntudatos ablakmosó (a II. emeleti nyitott ablak előtt elsuhanva): – Ne nézzen rám ilyen diadalittasan, asszonyom. Maga tényleg fölkiabált nekem, hogy kapcsoljam be a biztonsági övet, én azonban a szabad mozgásért és kényelemért cserébe nem sajnálok egy kis kockázatot. Kérem, ne is emlegesse, hogy figyelmeztetett: minden utólagos szemrehányástól csak ideges leszek. Az egyik embernek így a jó, a másiknak úgy – hát olyan nehéz ezt tiszteletben tartani? Isten önnel, asszonyom.

Két kisgyerek: – Hé, ne menj bele abba a pirosba.
– Miért ne? Hát nem ez a tűz?

1. Viccelődünk

Egy fekete autó közeleg a megyeszékhely felől. Megáll. Egy fekete ruhás férfi kiszáll, és odamegy a borsótáblához.
– No, hogy vagyunk, hogy vagyunk? – szóé oda viccesen a parasztoknak.
– Jól vagyunk, jól vagyunk – válaszolják viccesen a parasztok.

‘(Sárvári folklór. Vas megye, 1957)’

2. A termelés zavartalanul folyik

– Halló, gépterem?
– Skultéti, jelentkezem.
– Mennyi, Skultéti?
– Harminchárom.
– Mi harminchárom?
– Mi mennyi, főmérnök úr?
– Az, ami harminchárom.
– Nem annyinak kellett volna lennie?
– Mindegy, Skultéti, csak csinálja tovább.

‘(Nehézipari folklór, 1978)’

A turistacsoport megállt a beláthatatlan messziségben elnyúló tó partján, de mindjárt hátrább is léptek, mert a vízből egy kétméteres krokodil vetette fel magát, fogai a levegőben csattantak össze, alig néhány centire az oszloptól, melyen a „Budapest” és a „Tülkölni tilos” tábla állt.

– Igen – mondta az idegenvezető -, alig néhány évvel ezelőtt még itt kezdődött Magyarország fővárosa, mely napjainkra nyomtalanul elmerült; emberi hiúság, kényelmesség és gyávaság okozta a vesztét.

Lakói között még az 1970-es évek elején divattá vált, hogy gazdagságukat, rangjukat különféle jelekkel, ahogy akkoriban mondták, státusszimbólumokkal fitogtatták. Akinek nyugati márkájú kocsija volt, többre tartotta magát, mint aki Zsigulival vagy Skodával utazott, akinek csak kertes háza volt, előre köszönt annak, aki háza kertjébe úszómedencét is épített. De a harc tovább tartott azok között, akik nyugati kocsival és úszómedencével is rendelkeztek. (tovább…)

1.

Valamikor, még az 1950-es évek elején történt Ludas nagyközség vasútállomásán. Az állomásfőnök egy nagyobb mozgalmi ünnepen ki akarta díszíteni az állomásépületet; kiszidolozta a zászlónyeleket, a homlokzatra pedig kitette Rákosi Mátyás nevét, a szimmetrikus elhelyezés kedvéért épp az állomás neve fölé. A vonatból kitekintők így azt láthatták, hogy Rákosi Ludas (tovább…)

ÚJSÁGHÍR

Világraszóló esemény történt az Óbudai Kórház szülészeti osztályán. Egy nyári takarítónő, minden előképzettség nélkül, hármas ikreket hozott a világra, ráadásul olyanokat, akik a válluknál fogva össze vannak nőve. Ezzel a múlt század nagy szenzációja, a sziámi ikerpár le van pipálva, mert ők csak ketten voltak, ezzel szemben az óbudaiak, a magyar anyák örök dicsőségére, hárman.

A kórházat valósággal megrohamozták az érdeklődők. Virágokkal, ajándékokkal és jókívánságokkal halmozták el az anyát, aki – gyermekeivel együtt – a legjobb egészségnek örvend. (tovább…)

Ha eseteg van olyan könyved ami már nem kell és számodra már asztalalátétnek se jó, akkor mi szíves látjuk könyvtárunkban.

Az olvasóterem: